Weöres Sándor: Pesti Duna-part télen

Lassú felhő-árnyék
száll a jég fölött,
nagy folttá terülve
a két part között,

majd odébb húzódik
a Lánchídon át,
választ vánkosául
egy zöld kupolát,

ott se vár sokáig,
tovább szálldogál,
és mögötte lassan
jő az esthomály.

Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

Már szombat este megsütötte
anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a harangos vasárnapot.

Vasárnap estig nem fogyott el,
fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.

Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.

Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
mint úrvacsora-szimbólum.

Száguldó évek távolából
megérzem néha jó szagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szívet, betölt szobát.

Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás…
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.

Allen Ginsberg: A leples bitang

Csontjaimon csupasz hús
Ha tüzes Apolló sarkantyúz
Ha Fagyjankó kirúg rám
Zsákvászon a lábkapcám

Hamu hús és hó pofa
Sínek közt lötyögök ide-oda

Hulla a város az út kopár
Alszom a töltés oldalán

Levesem bádog csajkában
Cukrom a mások markában

Közel a sithez a Tigris-sor
Jól élek a szemetes kannákból

Korom az éj és vakul a szem
A gyár belében odalenn

Mezítláb rovom a puszta követ
Gyere és hallgasd nyög az öreg

Futok és félek pucér srác
Szívem hidege híd alatt ráz

Visítok rakpart parazsadon
Testem egy gáztartálynak adom

Lángol a hajam álmomban
Tüzel a karom és karmom van

Vas-királyé a törzsem
Szárnyam lecsüng törötten

Kurválkodók az éjben
Vak úton csontos holdfényben
Szűzek szajhák férfiak
Vétkezhettek leplem alatt

Ki tapad rám ha nő a sötét
Hashoz a has és térdhez a térd
Ki tekint csuklyás szemembe
Ki tapad zúzos ölemre?

(Ford: Orbán Ottó)

Christine Busta: Olajfa Korfu szigetén

Egyik barátom Korfu szigetén,
én nem voltam jelen,
írás és pecsét nélkül,
csak úgy bizalomra
vett egy olajfát nekem.

Ott áll a fa az öböl peremén
s azóta már legbecsesebb tulajdonom,
oly igen enyém, mint semmi más,
mivelhogy nem tartok rá igényt.

Nem tudok törődni,
nem fogom látni soha életemben,
de létezik.
Tudom, hogy néz a hajók után, 
szállást ad a szélnek és a fénynek,
idegeneket vendégel meg szelíd olajbogyómmal.

Ott messze bárkinek
könnyedén vendégjogot adhatok,
és az én fa és tenger nélküli 
ablakom éjjel, nappal 
csupa érkezés és elindulás.

Évről évre szebb lesz az én olajfám

Titokban már azt kutatom,
ki örökölje.
Hogy Korfumat elérje,
nem kell neki végrendelet.

(Ford: Hajnal Gábor)

Manuel Altolaguirre: Eredj

Az álmaimban nincs hely ahhoz,
hogy élhess. Nincs bennük helyed.
Itt álom minden. Belevesznél.
Eredj, éld máshol életed,
hiszen eleven vagy. Hogyha érc és
kő lenne minden gondolat
fejemben, mondanám: maradj.
De tűz és felleg valamennyi, 
mint kezdetben valamikor
a lét-nélküli ősgomoly.
Eredj. Itt nincs számodra élet.
Az álmaim elégetnének.

(Ford: Baranyi Ferenc)