Majthényi Flóra: Dalvágy

Tudnék úgy zengeni,
Mint a bérci patak,
Mely a rengetegnek
Szirtkebléből fakad.

Tudnék úgy zengeni,
Miként a fa susog,
Midőn levelein
A holdsugár ragyog.

Tudnék úgy zengeni,
Mint a kis csalogány,
Melynek bús dalától
Felzendül a magány.

Tudnék úgy zengeni,
Miként esti harang,
Midőn szél szárnyain
Lebeg felénk a hang.

Tudnék úgy zengeni,
Mint az esőcsepp szól,
Midőn lassan folyik
Alá a magasból -

Oh, addig zengeném
Bűbájos dalomat,
Míg elszenderíteném
Vele fájdalmamat.

Kisfaludy Károly: A legszebb gyöngy

Van egy gyöngye a világnak,
Létünk legfőbb értéke,
Minden földi boldogságnak
Kútfeje s legszebb éke;
 
Melynek remegő tükrében
A szív magát képzeli,
S adóvevő örömében
Fájdalmait öleli.
 
De a nagy világ zajában
Az csak ritkán láttatik,
A romlott szív birtokában
Soha nem találtatik.
 
Csak szelíd s jó embereknél
Fakad égi forrása,
Érzékeny s meleg szíveknél
Tenyészik szent áldása.
 
Mely jó isten adománya
Ez a ritka drága kincs?
Mely szent érzet alkotmánya
Hogy el földön mássa nincs?
 
Egykor szívem nagy ínségét
Barátomnak beszéltem,
S érettem hullatott könnyét
E szép gyöngynek ítéltem.

Pálóczi Horváth Ádám: Fáj, de nem tudom mi

Oh mely kínos gyötrelem Ez a titkos szerelem!
Ez betegit ennyire, Juttat halál révire.
Már bennem sebet tett, És rajtam erőt vett;
Alig járok, nem birom, Ezt is sirva irom.
 
Mi bajom? nem tudhatom; Érzem, s ki nem mondhatom;
Belűl van a nyavalyám, Róla nem szóllhat a szám;
Fáj igen a szivem, Fogy igen a színem,
Szép rózsáim sárgulnak, Orcáim rutúlnak.
 
Fordúlj rám tulipányom! Liliomom! kivánom,
Oh! ha veled lakásom, Lehetne mulatásom!
Rózsás kert kebeled, Meleg ágyban teveled
Beállanék kertésznek, Ha tetszeném, csősznek.

Humbert Wolfe: A rigó

A labdatereknél
a sűrűből
reggel, ha megyünk, egy
rigó fütyöl.
 
Csőrét s a kabátját
úgy illegeti,
hogy visszafütyülnöm
illik neki.
 
Annuska, a lányom
egyet se szól.
Ő azt hiszi, hogy csak
nekünk dalol. 
 
(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Oscar Wilde: Hélas!

Meghemperegtem minden vágyba lent
s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
Ezért veszett el, ami bennem él,
kemény hitem s tudásom is, a szent.
 
Most életem elfirkált pergament,
amelyre egy ünnepnapon sekély
dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
és az egésznek titka tönkrement.
 
Járhattam volna egykor fénybe, szép
ormon, dalolva téged, tiszta élet,
hogy megbűvöljem az Isten fülét.
 
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
csak érintettem a mesét, a mézet –
és árva lelkem kincse semmivé lett.
 
(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Lewis Carroll: Alice Csodaországban (Prológ)

Egész aranyló délután
csak szeltük a vizet,
két ügyetlen, parányi kar
buzgón evezgetett,
küszködtek a kormánnyal
a parányi kis kezek.
 
Három kőszivü kisleány!
Ily álomszép időben
nem átall kérni egy mesét,
mely "száll, mint füst a légben".
Mit ér egy árva nyelv, ahol
három szól ellenében?
 
Az első kislány szigorú,
azt parancsolja: "Rajta!"
Reménykedik a második:
"Milyen lesz? Csudafajta?"
A harmadik belekotyog,
sose pihen az ajka.
 
De aztán csend lesz hirtelen,
s már a tündér nyomában
barangolnak az új csodák
ismeretlen honában,
hol vad s madár beszél. Kicsit
hisznek is a csodában.
 
Ám a képzelet kútfeje
apadni kezd. Elég!
Fáradt a mesélő ajak,
hagyjuk hát a mesét.
"Majd folytatom..."
"Most van a  m a j d !"
sikongják szerteszét.
 
Így nőtt, szövődött a mese,
amíg a perc haladt.
Most vége. Összefűztem a
fura-szín szálakat,
s víg csolnakunk már hazatart
az alkonypír alatt.
 
Alice, tied ez a mese,
tegye gyöngéd kezed
szép gyermekálmaid közé,
miket emlékezet
tart össze, mint hervadt csokort,
mit zarándok szedett.
 
(Fordította:Kosztolányi Dezső)

John Masefield: Tengerláz

 Megyek, hívnak a tengerek, a szabad tenger meg az ég,
s amit kérek, csak egy nagy hajó: előtte csillag ég:
ráng a kormány, szél zúg, reng a vitorlák vászna
s ködös nap ragyog a tenger ködös arcára.

Megyek, hívnak a tengerek, torlódik, fut a dagály,
a hívás vad hang s tiszta hang, parancsol s visszavár:
amit kérek, csak egy szeles nap és sok gyors, fehér felleg
és sirályszó és röpke hab és porló permet.

Megyek, hívnak a tengerek, a cigányélet, a veszély,
a sirályok útja, a bálnák útja, ahol késel a szél:
s amit kérek, csak egy vidám mese, igazi matróz-féle,
és béke és édes álom a nagy út végére.

(Fordította: Szabó Lőrinc)

François Villon: Kérdések kérdése

Tudom, mitől döglik a légy. 
Tudom, ki hord rongyot, ki selymet. 
Tudom, mi csúnya és mi szép. 
Tudom, melyik fa mit teremhet; 
Tudom, melyik mily nedvet enged. 
Tudom, minden mögött van ok. 
Tudom, ki dolgozik, ki tesped. 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
Tudom, ki ölt csipkés zekét. 
Tudom, barátok mit viselnek. 
Tudom, hogy úr, kit strázsa véd. 
Tudom, mi illik szent szüzeknek. 
Tudom, a tolvajbanda-nyelvet. 
Tudom, sok tökfej jóllakott. 
Tudom, tüzes bort hogy vizeznek. 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
Tudom, ki tart öszvért, gebét; 
Tudom, hogyan bírják a terhet. 
Tudom, ki dáma, ki cseléd. 
Tudom, hogy jó pénzt merre vernek. 
Tudom, mik a cseh tévtanok, 
Tudom, hogy Róma sosem enged
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
Ajánlás 
Tudom, amit kell tudni, Herceg! 
Tudom, mi rozsdás, mi ragyog. 
Tudom, hogy egyszer eltemetnek. 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
(Ford: Mészöly Dezső)

Ács Károly: Csönd helyett vers

Verset kérsz tőlem, szépet. Tán szebbet,
szebbet, mint maga a szerelem.
Pedig éppen most tartozom a csendnek
egy hallgatással, mert a helyemen

mái zajos magam helyett fának,
fának kellene felnőnie
a némaságból, néma koronának,
hogy a volt ember redőzött szíve,

s hangos hahókban berekedt verse,
verse fölött legyen takaró.
Én visszafojtottam egy hosszú percre
lélegzetem, s lábujjhegyen a jó

alázat kútjához léptem. Néma,
néma és súlytalan volt a vers,
amit mondtam. De jöttél te, jöttél, s a
versem kéred, és szerelmesre versz,

és kiáltozóra. És úgy csókolsz,
csókolsz, hogy már újra rossz vagyok,
nem látok bánatot a mosolyodtól, s
az éjt szeretem már, nem a napot.

Rossz vagyok, s ha verset kérsz, a csendet,
csendet nehéz verssel taposom,
és amíg mondom százszor is, szeretlek,
a vesztett némaság miatt nagyon

szépnek szeretném a szót. De mégsem,
mégsem fér belé a szerelem.
Hordd inkább te, tízszirmú, szűz edényben,
óvatosan, a két tenyereden.

Inoue Tetsujirō: Magányos éjszaka

Künn az utcán fúj az ősz szele,
itt gubbasztok, mint egy remete.
 
Lelkem régi könyvekkel mulat,
nézek fönn egy árva vadludat.
 
Hold sugárzik a hegyek fölött,
füstölögnek a nehéz ködök.
 
Fagy, magány! És zsibbadó homály,
a gyér fénybe csak egy zsámoly áll.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)