Peter Huchel: Katonatemető

Törékeny a lég. 
Ötezer kereszt
sorban és rendben,
feszesen fedezve
a legelsőre.

Az esti sorakozó után
bemennek a városba.
Benépesítik a romokat,
fekete hidakat
s lombot dobnak az árkokba.

Meglátogatják a dómot
s árnyék borul az Üdvözitőre.
De villognak a misekönyv
ezüsttel kivert sarkai.
S az alkonypír stigmája
lángol a tetőkön.

Mint ablakkeret árnyai
a bár falához támaszkodnak.
Jeget lehelnek a poharakba.
Gitárokból bámulnak
a nők után.

Kevéssel éjfél előtt
végigharsan
a sírokon
a halál kürtje,
a vigasztalan dobolás,
a nagy takarodó.

Mire felvirrad,
megint mereven
ott állnak a parcellában.
Ötezer kereszt.
Feszesen fedezve
a legelsőre.

(Ford: Hajnal Gábor)

Konsztantyin Fofanov: A napraforgó

Paraszt-virág, oly bőséges a magva,
elszunnyadt, magát a sorsnak megadva
s a sovány sövény fele bólogat,
a napra mosolygott rég, mint a nap.

Ruganyos levele és ifjú szára
örömmel fordult az arany azúr
felé s virágba bomlott pazarul,
paraszt-virág, a zordon föld virága!

Sorsa a csüggedt csöndben elmerült,
az üresszemű ábránd meg se látja,
szerelmét, mint boldogságát, elássa,
s gyöngédségét szégyenli, mint a bűnt.
 
(Eörsi István fordítása)

Csorba Győző: Két múzeum

A Capitoliumot két múzeum szegélyezi
Az egyik a Museo dei Conservatori
Nagy örömömre húsz év után is hamar megtaláltam
a Táncoló menádot ezt az időszámításunk előtti
5. századból való domborművet: egy csodálatos
kígyózó-redőző fátyol-ruhában
táncoló nőalak a jobb kezében
rövid kard míg a balban egy felébe
hasított állattest A látomás káprázatos
csak a fényképező szem rögzítő figyelme
a fantázia roppant ereje tudhatta ezt
s a mesterség tökélye
Itt láttam még a Polihümniát
a múzsa szobrát szó sincs róla hogy
a művész valami emberfelettit
akart volna formálni benne úgy volt
múzsa ahogy múzsa volt Laura
Beatrice Léda vagy Flóra éppen
Egy bájos inkább csitri lány bizonyára a kikötő
párkányára könyököl összehúzza nyaka körül
kendőjét nyilván hűvös van így estefelé
s nézi a messzeséget nézi a vizet
vár valakit tán azt is tudja kit
vagy csak úgy valakit mert mindenik lány
vár valakit
A másik múzeum a Museo Capitolino kicsit szegényebb
főkincsei a római portré-szobrok
a Haldokló gallus és a közismert
Capitoliumi Vénusz ennek egy külön
kis körszoba jutott ide tilos bemenni
s ilyenformán nem járható körül
Viszont a rendezés kiváló ötlete
(vagy véletlen ?) hogy szemben e szoborral
egy sírszobor roskatag öregasszony
megtörten ül tekintetét Vénuszra szegzi
mindenen túli nézéssel amaz meg
elfordul mintha nem bírná a csöndes
egyszerű szókat amiket a kő-szem
s a kő-száj suttog:"Te is ide jutsz majd!"

Novella Matvejeva: Festők

Egy tenyérnyi helyet mindig lel az ecset.
Rendőröket bosszantva, bátran
szürke, fakó aszfaltra festeget
hány festő, szerte a világban !

Jövő-menő korok talpa alatt
borús mosollyal alszanak a képek.
Szétmossa őket az esőpatak,
a rosszat, jót, a torzat meg a szépet.

Lámpaoszlop tövében hiába ácsorog
az éhenkórász festő. Lábak, lábak...
Villognak a turistákkal tömött hotelsorok -
a turisták: galériákba járnak.

Néha egykedvűen, mint ki lakbért fizet,
pénzt kotor elő egy-egy arrajáró.
Csöng az aprópénzre váltott műélvezet.
Vagy alamizsna, koldúsnak kijáró?

Akad-e egyszer, aki ránevet,
vagy szerencsét kíván neki szelíden?
Vagy akár rárivall: „Piktor, helyet!
Takarodj a mázolmányoddal innen!"

Csakhogy, akár a villám ostorát,
azt nem lehet erre vagy arra rakni.
A földre simuló alázatos csodát
hóna alá se tudja senki kapni.

Arcán cipő csoszog, vagy döngve jár.
Mégis: nincs kéz, amely föl tudja venni.
Garast sokszor vetettek érte már -
megvásárolni mégse tudja senki.

(Ford: Rab Zsuzsa)

Radnóti Miklós: Alvás előtt

A dinnye húsát már belehelte az ősz,
nem harsan késem jó éle nyomán, csak bölcs
szavakat ejteget s szeliden reped el,
de a szilvák arany ölén még feszesen
ül a mag! ó, ének dicsérjen két gyümölcs,
olcsó vacsorák dísze, kilós eledel!

És ének dicsérjen szegényt etető nyár,
asztalomon maradékod: száraz magok,
kis halom gyümölcs, már kukaccal ékesen,
de új gyümölccsel jő a hűvösujju ősz,
ázott hajában hét halott bogár ragyog
és lopva osztogat, nem hallik lépte sem.

(Míg én gyümölccsel és verssel bíbelődöm,
addig asszonyom elaludt heverőjén,
szertehagyva esti tettei dús sorát:
angol nyelvkönyv, hajának csattja, hűs tea.
De motozásomra úgy ébred és ragyog
s úgy vetkezi álmát, mint gyermeki tündér,
vagy alvó virágunk, ha az ablakon át
rásüt a betolongó, déli verőfény.)

Lord George Byron: Sénakherib pusztulása

Mint farkas a nyájra, lezúdul a vad
asszír had arany, bibor ékek alatt;
s csillagzik a dárda, akár ha a mély
Galiléa egén kivirágzik az éj.

Mint erdei lomb kora nyár derekán,
a had úgy zizegett a nap alkonyatán,
s mint erdei lomb, ha leverte az ősz,
hajnalra leverve hevert az erős.

Mert jött a Halál komor angyala, várt,
s arcukba lehelt feketén s tovaszállt;
nem mozdul a férfi, az éjbe mered,
páncélja se rezzen a szíve felett.

És fekszik a mén, leütötte a vész,
veres orrlikain elakadt lihegés,
tajtéka fehéren a fűre fagyott,
tenger se taszítja ki így a habot.

És fekszik a harcos alatta, haját
harmat lepi s rozsda a vértje vasát,
kókadt lobogója is elfeketült,
nem villog a lándzsa se, hallgat a kürt.

Bús asszonyi nép zokog özvegyi jajt,
Baál szobra sem állta a néma vihart;
kard sem suhogott s a pogány hatalom
szétolvad akárcsak a hó a napon.

(Ford: Radnóti Miklós)

Csorba Győző: A Louvre szobrai

Csapzott haj vaskos árkok a homlokon e fejet
látszik megzúzta a gond e gyönyörű fejet
melynek gyűröttségeiből ahogy
a nap a szellem szépsége kiragyog

Szép csodaszép külön a dúlt száj külön
a dúlt áll orr arc a fül és a fülön
a fürt-csomók szép ez a poklokon
átvonszolt testrész ó szép nagyon

Mint szép ugyancsak csodaszép
az a meztelen-szikrázó nőalak odébb
az a varázs melyet
csak a maga belső törvénye nevelt

csak a maga belső törvénye faragott
mint lábat csípőt mellet nyak-hajlatot
sőt lelket is hiszen valahogyan
a sugaras porcikákban az éppúgy benne van

És könnyedén és nehezen
egymásba vág ring s elpihen
a bársony hajnal a sajgó sok-öblű éjszaka
a szépség két ábrázata.

Gárdonyi Géza: Mi a boldogság?

Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kinál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
a dicsőség? vagy csak a nyugalom?
Melyik a jó, és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyujthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom;
ha majd nagy lesz, mint az apja;
ha a sors el nem ragadja.

- Mi a boldogság, török szultán?
- Ha az Anteusz titkát tudnám.
- Mi a boldogság, szent apáca?
- Lelkemnek mennybe feljutása.

- Mi a boldogság, te agg?
- Ha lehetnék fiatalabb.
- Ingetlen koldus, szólj ugyan...
- Ha ingem volna, jó uram.

- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen?
- Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.

Jevgenyij Vinokurov: A boltban egyszer

A boltban egyszer, hosszú évek múlva,
teát veszek majd. Lépésben nyomulva
előre, blokkom tenném már a pultra,
s akkor meglátom: mögöttem te állsz.

A blokkot tétován gyűröm kezembe,
s a boltsarokba, néptelen szigetre,
majd félreállunk, s ezt-azt emlegetve
halkan a múltból, elbeszélgetünk.

Te meglátod, hogy borostás az állam,
hogy tüskéin már fehér csillogás van,
hogy rojtos ujjú és öreg kabátban
járok, és gombom egy-szálon fityeg.

S én meglátom süppedt szemed, s elázott
kalapkádon az esetlen virágot,
s hogy rozzant ernyőd sok vihart kiállott,
rég meg kellene javíttatni már.

Elbúcsúzunk. Te eltűnsz a tömegben,
s én kiáltoznék utánad rekedten:
úristen, mért is váltunk el mi ketten
harminc-egynéhány évvel ezelőtt?

(Ford: Rab Zsuzsa)

Csoóri Sándor: Megtépázott falomb a címerem

Uram, itt van megint legújabb őszöd.
Hosszú fényekkel érkezett ide
a dombok közé
s ügyesen megelőzött.

Szégyen s gyalázat, hogy a dióverésről
az idén is lemaradtam.
Megtépázott falomb a címerem
s avarszőnyeg alattam.

Gazban a híres asztalunk,
amelyen annyit de annyit könyököltünk.
Most egy hernyótetem ravatala.
Ha netán megjelennél újra,
a halál feketedne közöttünk.

Kicsi halál vagy nagy halál?
Ki merne erről bármit mondani?
Elnézek inkább én is a Szamárhegy felé
némán, ahol Mátyás király hollói laktak
és elsötétítették az erdőt,
mint a meséket.

Éget a Nap, kicsit még éget,
de már csak a birsalmák sárgulgatnak.
Gyűlik bennük szépség és fanyarság.
Kemények, mint az ökleid,
amikor néha arcomba ütsz
és fölszikrázik tőled mélység és magasság.

Ellépdelek sárgálló fáid előtt,
mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el
ormótlan facipőben –
Fölöttem ott a mindenséged,
de ki tudja, mi van előttem?