Ivan Bunyin: Téli éjszaka

Téli éjszaka, dermedt fénytelen.
Halott a hold a messzeségbe fenn.
Szivárványszélü sápadt gyűrüje
figyel mögém, a tornác mélyibe;
árnyamra les, a néma házra és
a dérlepett, sürü bozótba néz.
Az ablakon még csillámló sugár,
de kint a réten farkas-vak homály,
mig északról az égregyúlt tüzek
ködök pehelyfészkéből fénylenek.
Árnyékos-kék a bokrok közt a hó.
Jégpor borítja, szürke takaró.
Titokzatos lélegzettől üzött
gomolygás száll s én belémerülök.
Tompul az árny, a hold mozog tovább,
halavány fénye füstként fogja át,
és úgy tetszik, egy percre érthetem
a foghatatlant, mely e földeken
az időtlen tájakról füstbe tér,
hol óceánok sírja feketél,
hol a jeges Tengelyre lépve fel
a Jávorszarvas Csillag égre kel,
s megsápadt hó szemcséi tükrözik
száz szinben égő, izzó szarvait.
 
(Ford: Fodor András)