Bella Ahmadulina: Egy kihalt téli üdülőben

Ájultan és létünk-tudatlanul
aludni csöndes ágon, mint az alma,
nem tudva testünkről, melyet vadul
cibál idegen, nyers erők hatalma!
 
Nézd a gyümölcsöt – benne mi lehet:
nedvek, színek és izmok lüktetése,
zajlik benne százféle művelet,
de maga ügyet sem vet az egészre.
 
Neked pedig, mint rosszgyerek-csapat,
fejedre nő tulajdon testi léted,
csínyjeitől nem védheted magad,
szövevényét bogozgatod – nem érted.
 
Elúnod, hogy magadra ügy tekints
örökösen, mint orvos a betegre:
hallgasd, szíved hogy perceg, vége nincs,
molekuláid futnak bizseregve –
 
már únod. Elfordulni volna jó ...
De a szemed nem telt be még. Kiváncsi.
Mint a szomszédban zengő rádió,
zavar és egyúttal figyelni csábít.
 
Kihalt vidék. Magányom elmerül
tetőig érő nagy hó rejtekében.
Élek magam, és mégsem egyedül:
tüdőm két szárnya repked, döng a vérem,
 
mosolygok néha, aztán pulzusom
vergődik pilleként, markomba zártan .. .
De jó, hogy él valaki – suttogom –
a néptelen, halotti csöndű házban!
 
Akkor mondok köszönetet neked,
természet apró vadja, testi létem.
Csak sződd tovább egyszerű életed,
mint az erdő, a kert, a nap az égen,
 
csak játssz tovább! Téli embertelen
magányodban se legyen némulásod!
És lármásan birtoklom a velem
benépesített téli pusztaságot.
 
 
(Ford: Rab Zsuzsa)

Bella Ahmadulina: Némaság

Egy erős, ravasz lény hirtelen
torkomból kilopta énekem,
nem tör ki hang, elsiratni sem,
torkomon, a fekete seben.
 
Március, mit mondhatok neked?
Dícsérném sok kedves tettedet -
szavam csalogánya néma lett,
szótárakba búvik, kert helyett.
 
Énekelj hát! - sürget, ostromol
hóesés, patakmeder, bokor.
Kiáltanék - némaság omol
nyitott számból, mint a gőzgomoly.
 
Ihlet - röppenő, tömör, teli
sóhaj, mely a lelket szétveti,
kurta perc, semmi sem élteti,
csak a szó, mit én adok neki.
 
Fuldokolva, magam áltatom,
hogy fizetni lesz még alkalom,
törlesztem, amivel tartozom,
nektek, téli fák a szűzhavon!
 
Ütőerem lüktet lázasan.
Még egy választásom hátha van:
mindabban, amire nincs szavam,
testet öltök egyszer én magam.
 
S mert elhagytak mind az énekek,
szeretteim, a szavak, nevek,
s mert halálosan fáradt leszek -
ti majd rólam énekeljetek!
 
 (Ford: Rab Zsuzsa)

Bella Ahmadulina: Sokszor hittelek…

Sokszor hittelek már ellenségnek,
és tehernek is, mit cipel a vállam,
de csak színleltél. Mondd, minek?
Olcsó tréfa volt, nem vált be nálam.
 
Akkor, ott a Manyezsnaja téren
pénzdarabokat dobáltál a hóba.
Érmével jósoltál azon a télen,
hogy szeretlek-e. Ez volt a próba.
 
És sállal tekerted be jéghideg lábam,
ott, bizony a Sándor-kertben,
kézenfogva te ámítottad vágyam,
mégis azt hitted, én hagylak cserben.
 
A hazugság ott kavargott felettem
mint ezer holló, eszeveszetten.
 
Lám, utoljára búcsúzol most tőlem.
Szemedben nincs harag, se’ bánat.
Ó, túléled vígan, bizton remélem,
s látod, ez már engem sem bánthat.
 
Mennyire felesleges minden!
S mennyire esetlenek vagyunk!
Velem több dolgod már nincsen.
S nekem is el kell mennem innen.
 
 (Ford: Kovács Anikó)

Jelena Svarc: Eső az öböl fölött

Tartós eső! huzgálod ujjaid
között a szálakat; hogy szét ne essék,
egymáshoz öltesz földet és eget,
megszállott varrónő - ez a rögeszméd.
 
Mi végre, mondd, e lázas őckölés?
Nem bánod cseppet sem a tű hiányát? -
A hullámtörő gát fölött a Nap
előbújt már megfújni harsonáját.
 
S tekintetem (a tetőkön még némi zörgés,
kaparászás) a ferdén földhöz gyűrt, véletlen ég egy
darabján, az öblön túl, az Izsák székesegyház
arany himlőhelyére téved. 
 
(Ford: Halasi Zoltán)

Georges Rodenbach: A szobai lámpa

A szobai lámpa, mint a rózsa, hófehér,
melynek a szürke, esti kertben kell nyílnia;
táncol a falon a megnyúlt, fekete glória,
s hinni hagy kicsit: már itt a vasárnap-éj.
 
A szobai lámpa, mint a hold, hófehér,
ahogy tavirózsák tükrén kivirul szépen;
késő van, s titok, milyen nap van éppen,
s édes, mint egy gyönyörű vasárnap-éj.
 
Mosolygó lámpa, s mint csipke, hófehér,
fejkötő, mely alatt a fürtök göndörödnek;
a lámpa fénye teret nyit a szelíd örömnek,
s esti csönd dallamát ontja a vasárnap-éj.

(Ford: Kovács Anikó)

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
     S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőme
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
 
Lefestem szüretem estvéli óráit,
     Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
     Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
 
Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
     Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
     S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
 
Az őszibogárnak búsongó hangjai
     Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
     Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
 
Életem képe ez. - Már elestvéledtem,
     Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
     A szelíd szerelem hamvadó szikrája
     S bús melancholiám szomorgó nótája.

Radnóti Miklós: Téli vasárnap

Arany késként villan a napnak fénye a fák közt
és füstölve siklik az úton a friss nyomokon
s távol nagyokat hasogat a kemény levegőből,
síkos arany domb őrzi ott örömét!

Ó, most síkos a lomha gond is, füttyentve kicsúszik
melegéből és csönd s a havon vékony repedés
jelzi tünése nyomát, míg nyugodt dobogással
takarítgat utána a szív.

Nézd! asszonyod arany kontya s két síje
külön megcsillan a lejtőn s eltünik lobogón;
lenn hó pora bujtatja s egy enyhe kanyar.

Ó, fend hóhoz a léced! csisszen az s kinyitja előtted
az erdőt és mögötted ujra kezetfog a szél
s az utat szegő fák sora tanakodva nézi tünésed!

(ESTE)

Jó fáradtság pirul és szerelem az asszonyok arcán
s a ház falánál odakinn, csöpögőn sorakoznak
a ködben a lécek. Ezüst esti világ ez! fölötte
az égen sötét koszorúba gyülik a holnapi hó.

Zelk Zoltán: December

Cammogva lép, szelet köhög
s reszketve rázza vén fejét,
amelyről hulló hajaként
repül, száll a hó szerteszét.

Olykor megáll és nézi a
rőzsegyűjtő szegényeket
s ő őrzi csillaggal ama
jászolban alvó kisdedet….

Zörgőkarú fák sorfala
köszönti őt, amerre jár
s háta mögött jégfogait
csattogtatja már Január!

Klaus Groth: Janim

Bár volnánk még egyszer, Janim,
kisgyermekek: te s én.
Ott ültünk, emlékszel, Janim?
a szomszéd kút tövén.
Néztük, hogy kelt a néma hold,
s hogy jött a csendes éj,
s mondtuk: az ég milyen magas
s a kút be mély, be mély.
 
Emlékszel? Mily csend volt, Janim,
ág sem rezdült a fán.
Ez így már nincs többé, Janim,
csak álomban talán.
Aj, hogyha künn a nagymezőn
a pásztor is dalolt,
ugye, Janim? A nagyvilág
legszebb zenéje volt!
 
Megejt a régi hangulat
olykor, ha este jön.
Meleg fut át a hátamon,
mint rég, a kút-kövön.
Megfordulok, minthogyha tán
nem volnék egyedül.
S aztán — csak állok és — Janim
a könny szemembe gyűl.
 
(Fordította: Áprily Lajos)

Edgar Allan Poe: Lee Annácska

Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány – ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.
 
Gyermek volt s gyermek voltam én,
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
tengerpart bús mezején.
Irigyeltek még az angyalok is
fenn a felhők tetején.
 
S ez lett oka, hogy, sok éve már,
tengerpart bús mezején
felhők közül jött egy csunya szél
s meghült Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el őt
tengerpart bús mezején.
 
Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb ő meg én,
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején)
hogy jött felhőből éjjel a szél
s meghült s meghalt a szegény.
 
De szerelmünk több volt mint soké
ki nagyobb mint ő meg én,
okosabb mint ő meg én
s sem az angyalok a felhők felett,
sem az ördögök tenger fenekén
nem tehetik, hogy, szívtől a szív,
elváljunk, ő meg én.
 
Mert ha kel a hold, nekem álmokat hoz
Annácska küldi felém:
s csillag ha ragyog, már véle vagyok,
Annácska szemét lesem én;
s igy az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
melletted a sir fenekén,
tengerpart bús mezején.
 
(Fordította: Babits Mihály)