Bella Ahmadulina: Némaság

Egy erős, ravasz lény hirtelen
torkomból kilopta énekem,
nem tör ki hang, elsiratni sem,
torkomon, a fekete seben.
 
Március, mit mondhatok neked?
Dícsérném sok kedves tettedet -
szavam csalogánya néma lett,
szótárakba búvik, kert helyett.
 
Énekelj hát! - sürget, ostromol
hóesés, patakmeder, bokor.
Kiáltanék - némaság omol
nyitott számból, mint a gőzgomoly.
 
Ihlet - röppenő, tömör, teli
sóhaj, mely a lelket szétveti,
kurta perc, semmi sem élteti,
csak a szó, mit én adok neki.
 
Fuldokolva, magam áltatom,
hogy fizetni lesz még alkalom,
törlesztem, amivel tartozom,
nektek, téli fák a szűzhavon!
 
Ütőerem lüktet lázasan.
Még egy választásom hátha van:
mindabban, amire nincs szavam,
testet öltök egyszer én magam.
 
S mert elhagytak mind az énekek,
szeretteim, a szavak, nevek,
s mert halálosan fáradt leszek -
ti majd rólam énekeljetek!
 
 (Ford: Rab Zsuzsa)