Bella Ahmadulina: Egy kihalt téli üdülőben

Ájultan és létünk-tudatlanul
aludni csöndes ágon, mint az alma,
nem tudva testünkről, melyet vadul
cibál idegen, nyers erők hatalma!
 
Nézd a gyümölcsöt – benne mi lehet:
nedvek, színek és izmok lüktetése,
zajlik benne százféle művelet,
de maga ügyet sem vet az egészre.
 
Neked pedig, mint rosszgyerek-csapat,
fejedre nő tulajdon testi léted,
csínyjeitől nem védheted magad,
szövevényét bogozgatod – nem érted.
 
Elúnod, hogy magadra ügy tekints
örökösen, mint orvos a betegre:
hallgasd, szíved hogy perceg, vége nincs,
molekuláid futnak bizseregve –
 
már únod. Elfordulni volna jó ...
De a szemed nem telt be még. Kiváncsi.
Mint a szomszédban zengő rádió,
zavar és egyúttal figyelni csábít.
 
Kihalt vidék. Magányom elmerül
tetőig érő nagy hó rejtekében.
Élek magam, és mégsem egyedül:
tüdőm két szárnya repked, döng a vérem,
 
mosolygok néha, aztán pulzusom
vergődik pilleként, markomba zártan .. .
De jó, hogy él valaki – suttogom –
a néptelen, halotti csöndű házban!
 
Akkor mondok köszönetet neked,
természet apró vadja, testi létem.
Csak sződd tovább egyszerű életed,
mint az erdő, a kert, a nap az égen,
 
csak játssz tovább! Téli embertelen
magányodban se legyen némulásod!
És lármásan birtoklom a velem
benépesített téli pusztaságot.
 
 
(Ford: Rab Zsuzsa)