Abdula Daganov: A hegyek alszanak...

A hegyek alszanak,
Én nem alszom.
Az ő álmukat
Őrizem.

Elaludtam én,
Felébredtek a hegyek.
És most ők állnak őrben
Az én álmaim mellett.

(Dabi István fordítása)

Lucian Blaga: Dal az éjben

Csupa kő az út az éjben.
Nem segít meg senki élő.
Hozzádig sok kő közül
egy sem akar lenni lépcső.
 
Mindenütt kő, szerteszéjjel.
Vágy vigyázta utamon
kövek ura alig-alig
megtörhető hatalom.
 
Érzem út és óra hosszát.
Imát mormol egyre ajkam,
hogy a hold ne hagyjon bajban,
amíg el nem jutok hozzád.
 
(Ford: Lengyel Ferenc)

Gulyás Pál: Aludjál, álmodj!

Látod, az élet
elcsendesedett!
Zörögnek az úton
fáradt szekerek,
már messze zörögnek,
mert száll a sötét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Földöntuli mámor
forgatja a fát,
mert érzi a felhők
lágy forgatagát.
S elveszti alakját,
elveszti szinét...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Felgyújtani lámpád
mit érne? - Sovár
lelked belehullna,
mint esti bogár,
mely táncol a fényre
s nem tudja, miért...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!
 
Megszűnik a szívben
gond, lárma, harag
s már te is a lengő
Hold sugara vagy!
Cip-cirip... a tücsök lent
pendíti az éjt...
Aludjál, álmodj,
ez a csönd a tiéd!

Ardam Asnyk: Nyái éjszaka

Meleg nyári éjszaka volt,
Fojtó virágillat szállt.
Sűrű ködben bujkált a hold,
Szétkenődött a világ.

Virágzó hárs alatt ülve
Felhők futását nézem,
A szél virággal szórja be
Tenyerem.

Fejem a mellemre esik,
Szememen pillám árnya…
A valóság tovaúszik
Összekuszált homályba.

Már alszom, vagy ébren vagyok?
Vagy mindezt csak gondolom?
Virágot… egy arcot látok…
Álmodom?

Mellemben régi borzongás,
Egy arc a szívembe mar…
Nem tudom, mi vágyakozás,
S mi, mit igazság takar.

Megérintette gyengéden
Egy finom kéz arcomat?
Vagy egy pillangó szelíden
Simogat?

Vajon a múlt hangja hív,
Hangok édes kórusa?
Mitől fáj e szomorú szív?
Vagy ez a fák zúgása?

Vajon hold sugara reszket?
Vagy arcot látok odafönn?
Harmat, mi szememre esett,
Vagy ez könny?

(Ford: Benczes Sándor Gábor)

Aasmund Olafsson Vinje: Sose kél fel a nap...

Tenélküled sose kél fel a nap;
rád szövöm éjszaka álmaimat.
Mindig a sóhajod érzem,
látlak a sűrü sötétben.

Ha ballagok, puha tánc nesze kél,
hallom, a szíveden átfut a vér.
Roppan a gally a nyomodban.
Árny vagy az esti vadonban.

Ha bárki jön, kopog ablakomon,
azt hiszem, itt vagy, a zárt kinyitom:
mozdulok érted a lócán;
mégse te jössz ide hozzám.

Ha szél szelid susogása remeg,
hallom osonni a lépteidet
Minden eloszlik a ködben,
mért menekülsz te előlem?

Mi messze tűnt kocsikon, lovakon,
mind te vagy ott; az a zaj, az a nyom:
dal, hegedű, zene hangja,
árva szivemnek a búja.

(Ford: Tarbay Ede)