Ernest Dowson: Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae

Éjjel, mult éjjel, ah, közém s a lány közé
esett az árnyad, Cynara! lehelleted
átcsapott lelkemen a bor s a csók fölé;
és gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
s beteg voltam, igen, és csüggeteg:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Egész éjjel verő szívemen vert szíve,
egész éjjel, ahogy ellankadt, úgy maradt;
jó volt ajkainak vásárolt gyönyöre;
de gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
amikor ránk szürkült a virradat:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Sokat felejtettem, Cynara! vitt a szél,
tánc és dal röpített, viharzó rózsalánc,
el tőled, el, te jó, te liliomfehér;
de gyúlt a régi láng s én már csak búslakodtam,
soká, igen, mert hosszú volt a tánc:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
 
Őrültebb muzsikát, s borokat, nehezet!
– kiáltottam; de hogy szállt a nap mámora,
rám hullt az árnyad, Cynara! az éj tied;
mert gyúl a régi láng, hogy mindig búslakodjam
és éhezzem vágyam ajkaira:
hű maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.

(Ford: Szabó Lőrinc)