Weöres Sándor: Pesti Duna-part télen

Lassú felhő-árnyék
száll a jég fölött,
nagy folttá terülve
a két part között,

majd odébb húzódik
a Lánchídon át,
választ vánkosául
egy zöld kupolát,

ott se vár sokáig,
tovább szálldogál,
és mögötte lassan
jő az esthomály.

Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

Már szombat este megsütötte
anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a harangos vasárnapot.

Vasárnap estig nem fogyott el,
fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.

Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.

Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
mint úrvacsora-szimbólum.

Száguldó évek távolából
megérzem néha jó szagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szívet, betölt szobát.

Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás…
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.

Allen Ginsberg: A leples bitang

Csontjaimon csupasz hús
Ha tüzes Apolló sarkantyúz
Ha Fagyjankó kirúg rám
Zsákvászon a lábkapcám

Hamu hús és hó pofa
Sínek közt lötyögök ide-oda

Hulla a város az út kopár
Alszom a töltés oldalán

Levesem bádog csajkában
Cukrom a mások markában

Közel a sithez a Tigris-sor
Jól élek a szemetes kannákból

Korom az éj és vakul a szem
A gyár belében odalenn

Mezítláb rovom a puszta követ
Gyere és hallgasd nyög az öreg

Futok és félek pucér srác
Szívem hidege híd alatt ráz

Visítok rakpart parazsadon
Testem egy gáztartálynak adom

Lángol a hajam álmomban
Tüzel a karom és karmom van

Vas-királyé a törzsem
Szárnyam lecsüng törötten

Kurválkodók az éjben
Vak úton csontos holdfényben
Szűzek szajhák férfiak
Vétkezhettek leplem alatt

Ki tapad rám ha nő a sötét
Hashoz a has és térdhez a térd
Ki tekint csuklyás szemembe
Ki tapad zúzos ölemre?

(Ford: Orbán Ottó)

Christine Busta: Olajfa Korfu szigetén

Egyik barátom Korfu szigetén,
én nem voltam jelen,
írás és pecsét nélkül,
csak úgy bizalomra
vett egy olajfát nekem.

Ott áll a fa az öböl peremén
s azóta már legbecsesebb tulajdonom,
oly igen enyém, mint semmi más,
mivelhogy nem tartok rá igényt.

Nem tudok törődni,
nem fogom látni soha életemben,
de létezik.
Tudom, hogy néz a hajók után, 
szállást ad a szélnek és a fénynek,
idegeneket vendégel meg szelíd olajbogyómmal.

Ott messze bárkinek
könnyedén vendégjogot adhatok,
és az én fa és tenger nélküli 
ablakom éjjel, nappal 
csupa érkezés és elindulás.

Évről évre szebb lesz az én olajfám

Titokban már azt kutatom,
ki örökölje.
Hogy Korfumat elérje,
nem kell neki végrendelet.

(Ford: Hajnal Gábor)

Manuel Altolaguirre: Eredj

Az álmaimban nincs hely ahhoz,
hogy élhess. Nincs bennük helyed.
Itt álom minden. Belevesznél.
Eredj, éld máshol életed,
hiszen eleven vagy. Hogyha érc és
kő lenne minden gondolat
fejemben, mondanám: maradj.
De tűz és felleg valamennyi, 
mint kezdetben valamikor
a lét-nélküli ősgomoly.
Eredj. Itt nincs számodra élet.
Az álmaim elégetnének.

(Ford: Baranyi Ferenc)

Peter Huchel: Katonatemető

Törékeny a lég. 
Ötezer kereszt
sorban és rendben,
feszesen fedezve
a legelsőre.

Az esti sorakozó után
bemennek a városba.
Benépesítik a romokat,
fekete hidakat
s lombot dobnak az árkokba.

Meglátogatják a dómot
s árnyék borul az Üdvözitőre.
De villognak a misekönyv
ezüsttel kivert sarkai.
S az alkonypír stigmája
lángol a tetőkön.

Mint ablakkeret árnyai
a bár falához támaszkodnak.
Jeget lehelnek a poharakba.
Gitárokból bámulnak
a nők után.

Kevéssel éjfél előtt
végigharsan
a sírokon
a halál kürtje,
a vigasztalan dobolás,
a nagy takarodó.

Mire felvirrad,
megint mereven
ott állnak a parcellában.
Ötezer kereszt.
Feszesen fedezve
a legelsőre.

(Ford: Hajnal Gábor)

Konsztantyin Fofanov: A napraforgó

Paraszt-virág, oly bőséges a magva,
elszunnyadt, magát a sorsnak megadva
s a sovány sövény fele bólogat,
a napra mosolygott rég, mint a nap.

Ruganyos levele és ifjú szára
örömmel fordult az arany azúr
felé s virágba bomlott pazarul,
paraszt-virág, a zordon föld virága!

Sorsa a csüggedt csöndben elmerült,
az üresszemű ábránd meg se látja,
szerelmét, mint boldogságát, elássa,
s gyöngédségét szégyenli, mint a bűnt.
 
(Eörsi István fordítása)

Csorba Győző: Két múzeum

A Capitoliumot két múzeum szegélyezi
Az egyik a Museo dei Conservatori
Nagy örömömre húsz év után is hamar megtaláltam
a Táncoló menádot ezt az időszámításunk előtti
5. századból való domborművet: egy csodálatos
kígyózó-redőző fátyol-ruhában
táncoló nőalak a jobb kezében
rövid kard míg a balban egy felébe
hasított állattest A látomás káprázatos
csak a fényképező szem rögzítő figyelme
a fantázia roppant ereje tudhatta ezt
s a mesterség tökélye
Itt láttam még a Polihümniát
a múzsa szobrát szó sincs róla hogy
a művész valami emberfelettit
akart volna formálni benne úgy volt
múzsa ahogy múzsa volt Laura
Beatrice Léda vagy Flóra éppen
Egy bájos inkább csitri lány bizonyára a kikötő
párkányára könyököl összehúzza nyaka körül
kendőjét nyilván hűvös van így estefelé
s nézi a messzeséget nézi a vizet
vár valakit tán azt is tudja kit
vagy csak úgy valakit mert mindenik lány
vár valakit
A másik múzeum a Museo Capitolino kicsit szegényebb
főkincsei a római portré-szobrok
a Haldokló gallus és a közismert
Capitoliumi Vénusz ennek egy külön
kis körszoba jutott ide tilos bemenni
s ilyenformán nem járható körül
Viszont a rendezés kiváló ötlete
(vagy véletlen ?) hogy szemben e szoborral
egy sírszobor roskatag öregasszony
megtörten ül tekintetét Vénuszra szegzi
mindenen túli nézéssel amaz meg
elfordul mintha nem bírná a csöndes
egyszerű szókat amiket a kő-szem
s a kő-száj suttog:"Te is ide jutsz majd!"

Novella Matvejeva: Festők

Egy tenyérnyi helyet mindig lel az ecset.
Rendőröket bosszantva, bátran
szürke, fakó aszfaltra festeget
hány festő, szerte a világban !

Jövő-menő korok talpa alatt
borús mosollyal alszanak a képek.
Szétmossa őket az esőpatak,
a rosszat, jót, a torzat meg a szépet.

Lámpaoszlop tövében hiába ácsorog
az éhenkórász festő. Lábak, lábak...
Villognak a turistákkal tömött hotelsorok -
a turisták: galériákba járnak.

Néha egykedvűen, mint ki lakbért fizet,
pénzt kotor elő egy-egy arrajáró.
Csöng az aprópénzre váltott műélvezet.
Vagy alamizsna, koldúsnak kijáró?

Akad-e egyszer, aki ránevet,
vagy szerencsét kíván neki szelíden?
Vagy akár rárivall: „Piktor, helyet!
Takarodj a mázolmányoddal innen!"

Csakhogy, akár a villám ostorát,
azt nem lehet erre vagy arra rakni.
A földre simuló alázatos csodát
hóna alá se tudja senki kapni.

Arcán cipő csoszog, vagy döngve jár.
Mégis: nincs kéz, amely föl tudja venni.
Garast sokszor vetettek érte már -
megvásárolni mégse tudja senki.

(Ford: Rab Zsuzsa)

Radnóti Miklós: Alvás előtt

A dinnye húsát már belehelte az ősz,
nem harsan késem jó éle nyomán, csak bölcs
szavakat ejteget s szeliden reped el,
de a szilvák arany ölén még feszesen
ül a mag! ó, ének dicsérjen két gyümölcs,
olcsó vacsorák dísze, kilós eledel!

És ének dicsérjen szegényt etető nyár,
asztalomon maradékod: száraz magok,
kis halom gyümölcs, már kukaccal ékesen,
de új gyümölccsel jő a hűvösujju ősz,
ázott hajában hét halott bogár ragyog
és lopva osztogat, nem hallik lépte sem.

(Míg én gyümölccsel és verssel bíbelődöm,
addig asszonyom elaludt heverőjén,
szertehagyva esti tettei dús sorát:
angol nyelvkönyv, hajának csattja, hűs tea.
De motozásomra úgy ébred és ragyog
s úgy vetkezi álmát, mint gyermeki tündér,
vagy alvó virágunk, ha az ablakon át
rásüt a betolongó, déli verőfény.)

Lord George Byron: Sénakherib pusztulása

Mint farkas a nyájra, lezúdul a vad
asszír had arany, bibor ékek alatt;
s csillagzik a dárda, akár ha a mély
Galiléa egén kivirágzik az éj.

Mint erdei lomb kora nyár derekán,
a had úgy zizegett a nap alkonyatán,
s mint erdei lomb, ha leverte az ősz,
hajnalra leverve hevert az erős.

Mert jött a Halál komor angyala, várt,
s arcukba lehelt feketén s tovaszállt;
nem mozdul a férfi, az éjbe mered,
páncélja se rezzen a szíve felett.

És fekszik a mén, leütötte a vész,
veres orrlikain elakadt lihegés,
tajtéka fehéren a fűre fagyott,
tenger se taszítja ki így a habot.

És fekszik a harcos alatta, haját
harmat lepi s rozsda a vértje vasát,
kókadt lobogója is elfeketült,
nem villog a lándzsa se, hallgat a kürt.

Bús asszonyi nép zokog özvegyi jajt,
Baál szobra sem állta a néma vihart;
kard sem suhogott s a pogány hatalom
szétolvad akárcsak a hó a napon.

(Ford: Radnóti Miklós)

Csorba Győző: A Louvre szobrai

Csapzott haj vaskos árkok a homlokon e fejet
látszik megzúzta a gond e gyönyörű fejet
melynek gyűröttségeiből ahogy
a nap a szellem szépsége kiragyog

Szép csodaszép külön a dúlt száj külön
a dúlt áll orr arc a fül és a fülön
a fürt-csomók szép ez a poklokon
átvonszolt testrész ó szép nagyon

Mint szép ugyancsak csodaszép
az a meztelen-szikrázó nőalak odébb
az a varázs melyet
csak a maga belső törvénye nevelt

csak a maga belső törvénye faragott
mint lábat csípőt mellet nyak-hajlatot
sőt lelket is hiszen valahogyan
a sugaras porcikákban az éppúgy benne van

És könnyedén és nehezen
egymásba vág ring s elpihen
a bársony hajnal a sajgó sok-öblű éjszaka
a szépség két ábrázata.

Gárdonyi Géza: Mi a boldogság?

Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kinál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
a dicsőség? vagy csak a nyugalom?
Melyik a jó, és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyujthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom;
ha majd nagy lesz, mint az apja;
ha a sors el nem ragadja.

- Mi a boldogság, török szultán?
- Ha az Anteusz titkát tudnám.
- Mi a boldogság, szent apáca?
- Lelkemnek mennybe feljutása.

- Mi a boldogság, te agg?
- Ha lehetnék fiatalabb.
- Ingetlen koldus, szólj ugyan...
- Ha ingem volna, jó uram.

- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen?
- Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.

Jevgenyij Vinokurov: A boltban egyszer

A boltban egyszer, hosszú évek múlva,
teát veszek majd. Lépésben nyomulva
előre, blokkom tenném már a pultra,
s akkor meglátom: mögöttem te állsz.

A blokkot tétován gyűröm kezembe,
s a boltsarokba, néptelen szigetre,
majd félreállunk, s ezt-azt emlegetve
halkan a múltból, elbeszélgetünk.

Te meglátod, hogy borostás az állam,
hogy tüskéin már fehér csillogás van,
hogy rojtos ujjú és öreg kabátban
járok, és gombom egy-szálon fityeg.

S én meglátom süppedt szemed, s elázott
kalapkádon az esetlen virágot,
s hogy rozzant ernyőd sok vihart kiállott,
rég meg kellene javíttatni már.

Elbúcsúzunk. Te eltűnsz a tömegben,
s én kiáltoznék utánad rekedten:
úristen, mért is váltunk el mi ketten
harminc-egynéhány évvel ezelőtt?

(Ford: Rab Zsuzsa)

Csoóri Sándor: Megtépázott falomb a címerem

Uram, itt van megint legújabb őszöd.
Hosszú fényekkel érkezett ide
a dombok közé
s ügyesen megelőzött.

Szégyen s gyalázat, hogy a dióverésről
az idén is lemaradtam.
Megtépázott falomb a címerem
s avarszőnyeg alattam.

Gazban a híres asztalunk,
amelyen annyit de annyit könyököltünk.
Most egy hernyótetem ravatala.
Ha netán megjelennél újra,
a halál feketedne közöttünk.

Kicsi halál vagy nagy halál?
Ki merne erről bármit mondani?
Elnézek inkább én is a Szamárhegy felé
némán, ahol Mátyás király hollói laktak
és elsötétítették az erdőt,
mint a meséket.

Éget a Nap, kicsit még éget,
de már csak a birsalmák sárgulgatnak.
Gyűlik bennük szépség és fanyarság.
Kemények, mint az ökleid,
amikor néha arcomba ütsz
és fölszikrázik tőled mélység és magasság.

Ellépdelek sárgálló fáid előtt,
mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el
ormótlan facipőben –
Fölöttem ott a mindenséged,
de ki tudja, mi van előttem?

Csoóri Sándor: Kifelé a nyárból

Ebből a nyárból se marad más,
csak a tegnap esti barbár kicsapongás
emléke: a dombot szétrugó mozdulat.

Már viszi is a korai vonat
a hantokat s a fényes romokat
a tájról: hajad szétzilált rakományát,
csípődet, széna-ágyadat;

a birkacsapások sár-göröngyeit,
a fűben kinnfelejtett könyveinket,
tollászkodó énem sötét árnyékait
a fák alól. A szombatokat, vasárnapokat.

Viszi, viszi a virágok nevét
az űrbe, föl a vakvilágba,
vagy még azon is túlabb-túlra,
hol csak most hűl ki egy-egy bolygó
és még se bűn, se csoda nem virágzik.

Nyitva az ősz országhatára, tárva, nyitva.
A hegyek tetején búcsúpohár.
Megállok egy fa mögött s nézem,
mintha a sárga erdő felé te rohannál.

Kányádi Sándor: Palackposta

Kettétört az utolsó evező is, a hullámok
egyre tornyosodtak; nemhogy szűnt volna,
de nőtt s vadult a vihar, a holdat is
mindegyre el-elfújta, lóbálta veszettül,
majd kivágta valahová a messzi partra,
vagy talán be a reménytelenül mély óceánba.
Mertük a vizet egész éjjel. Vállal és lábbal
feszültünk a már-már összeroppanó bárka
bordáinak. Csak reggel, mikor a kelő nap előtt,
mint áhitatos mohamedán horda,
térden hajlongtak a fehér turbános hullámok,
csak akkor éreztük, milyen hiábavaló harc volt:
egyetlen korty víz nélkül várni a megaláztatást.
Föltápászkodtunk, körbekémleltük a derűs és
üres láthatárt, s maradék erőnket összeszedve
alámerültünk.

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
s a kék vizeken tündökölt a hold,
tündér leány állott a tenger partján,
s a hab lágyan, szerelmesen dalolt…

De egy este… messze észak felől
orkán hadával érkezett a tél,
a tündér sírt és fényes könnyeit
zúgó tengerbe hullatta a szél…

Aztán elment… a tenger várta, várta,
és fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
sötét vizén nem tündökölt a hold…

S a mélybe hullott tündér-könnyekből
lettek a fényes igazgyöngy szemek…
A gyöngyhalász néha megtalálja
a mélybe rejtett tündér-könnyeket…

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
és verseim az igazgyöngyszemek…
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
s azóta néha gyöngyszemet lelek.

Devecseri Gábor: Imátlan ima

Befejezni a napot szépen,
bízni az óra örömében,
az álom hajóján kivárni,
szeretteinknek jót kívánni,
élőnek, holtnak, szeretteink
szeretteinek szép rend szerint
örömet kívánni mindahánynak,
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kívánni az örömnek.

Bereményi Géza: A magyarok Istene dala

Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
nézd meg a vén folyót, megvan-e még?
Hisz ma az ember azt is csudálja,
hogy el nem vették már rég mindenét.

Nézz csak utána apádnak, anyádnak,
asszonyod vizsgáld, hogy asszony-e még?
Másodpercenként kell ellenőrizd,
hogy a tiéd-e még, ami tiéd?

Gondosan leltározz, éjt nappá téve,
zsebedbe nyúlj, hogy a pénz ott van-e?
Elvették múltadat és a jövődet,
míg félrenéztél vagy három hete.

És emlékezz, volt még egy óvatlan perced,
engedted magadnak, hogy félrenézz,
s már arra ébredtél, hogy nem vagy férfi,
ember, hogy lehettél ilyen merész?

Volt még egy Istened, egész jó Isten,
s könnyelmű percedben feledted őt,
s felnéztél, láttad, ő is másé,
vicceket mesél a gondviselőd.

Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
nézd csak a vén folyót, hogy viszi szét
apádat, hazádat hogyan dobálja,
s maga sem tudja, hogy megvan-e még.

Vagy tudod mit? Ne is nézz le a Dunára,
szemedet féltsed, hátha kisül,
így maradj inkább már, így, félrenézve,
anyátlan, Dunátlan, nemtelenül.

Csakis a, csakis a szemedet őrizd,
ne is nézz már oda, hátha kisül,
vigyék csak, kapkodják, nézz te csak félre,
s várj másik Istenre, aki becsül.

Örkény István: Leltár

dombos táj (zivatar után)
3 gomolyfelhő
1 halastó
1 gátőrház
1 férfi (az ablakon kihajolva)
1 kiáltás
1 jegenyesor
1 sáros út
kerékpárnyom (a sárban)
1 női kerékpár
1 kiáltás (az előbbinél hangosabb)
1 pár szandál
1 szoknya (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva)
1 milflőrmintás blúz
1 darab amalgámtömés (fogban)
1 asszony (fiatal)
1 kiáltás (még hangosabb)
új kerékpárnyomok
1 becsukódó ablak
csönd

Garay János : Monda Isten: nap legyen…

Monda isten: nap legyen s szemed lett,
A szerelmi lánggal csillogó szem;
Monda isten: rózsadomb virúljon,
S rózsadomb lett két virágzó arczod;
Monda isten: lágy selyem teremjen,
S terme fürtöd drága szálu selyme;
Monda isten: lenne szűz eperke,
Édes, ízes, teljes és pirosló,
S lőn parányi szácskád az eperke;
Monda végre: tündér kert teremjen,
És te termél csuda báju lányka,
És e kertben fülmilét teremte,
S én levék e kertnek fülmiléje,
Reggel este fönnen énekelvén:
Vajha engem s mindörökre engem
Boldogítna már e nap sugára,
Vajha nékem s mindörökre nékem
Nyilnék üdvösség e rózsadombon,
Enmagamnak kötnék enkaromra
Rabbilincset a selyemhajakból,
S híven, híven őrzeném e kertet,
Semmi más jutalmat nem kivánó:
Csak, hogy benne - én szedhessek epret.  

Forgács Antal: Hajnal

Néma fegyvereit köszörüli fölötted a hajnal,
halványsárga nyila csiklandja a cifra eget,
gőzölg a sötétség, s távolodik most indulatosan.
 
Piruló fák közt hajtja a szél az éji ködöt már,
sulyos szárnnyal szállnak a göndör fellegek ott,
ó bár szállana így el az életed egyszer!
 
Barátod nézne utánad: mint csapkodsz az égi magányban
és a sikos párába mosdatva meg arcát
kinzott lélekkel intene néha feléd.
 
S te köszönnél habzó, fénylő bucsuszóval,
szavaid tiszta szelétől reszketne a fű s a magos part,
s hullámzani kezdene az erdő meg a rétek. 

Gulyás Pál: Apám

Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg, s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám
a zúgó fák előtt megállt, és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szívének dobbanását.

Vajda János: Nyári dél

Fejem fölött a nap, körültem
Oly csöndes, néma rengeteg,
Nem rezg a lomb; ha zöld nem volna,
Azt gondolnám: megdermedett.
 
Az erdő mintha hallgatózva
Elfojtaná lélekzetét:
Tán várja, vagy hallgatja épen
A teremtő rendeletét?

 Vagy tán az isten átölelte
Ezt a virágos csillagot,
S midőn szerelmét rálehelli:
Csupán szeme, a nap ragyog?…

 

Weöres Sándor: Nyári este

Árnyak sora ül a réten.
Nyáj zsong be a faluvégen.
Zúg-dong sűrű raj a fákon.
Békák dala kel az árkon.

Bim-bam! torony üregében
érc-hang pihen el az éjben.

Csillag süt a szeder-ágra.
Lassan jön a pásztor álma.
Rezgő-fű a feje-alja.
Nyár-éj ege betakarja.

Bim-bam! torony üregében
érc-hang pihen el az éjben.

Detlev von Liliencron: Ki tudja, hol?

A hamu, sár és vér felett,
A lótiporta rét felett
Lement a hold.
Futott az éj. Már nincs csata.
De sokan nem tértek haza
Kolin alól.
 
Egy ifjú is, félig gyerek,
A puskaport ízlelte meg,
És ott maradt.
A zászlaját emelte még,
S a halál fogta már kezét
Kolin alatt.
 
Mellette a szent könyv feküdt,
Mely ott járt véle mindenütt
Az ütközetbe.
Egy gránátos, Bavária
Fia meglátta: biblia,
Hát fölemelte!
 
S vitte a könyvet egyenest,
Mint utolsó üdvözletet,
Mely sírva szól.
És beleírta az apa:
— Kolin. Fiam a föld alatt,
Ki tudja, hol?
 
És aki ezt dalolta most,
És aki békén olvasod,
S lelked dalol:
Egyszer majd én is, meg te is
A föld alatt alszunk, s nem is
Tudjuk ma: hol?
 
(Fordította: Juhász Gyula)

Johann Wolfgang Goethe: Boldog vágy

Halld, de csak a bölcsnek mondd el,
Mert kigúnyol a tömeg –
Hogy oly lényt magasztalok, mely
Láng-halálba vágyva megy.

Hűs éjben, szerelmi kéjben,
Nyerve, adva létedet:
Ismeretlen vágy hevében,
Hol egy kis mécs integet,

Nem maradhatsz a homályba’,
Melynek árnya elborít;
S magasb párzás édes vágya
Oda szállni bátorít.

Messzi távol mitse’ gátol,
Szállasz, megbüvölt gyanánt –
S végre, míg a fénybe vágyol,
Összeperzsel, hajh, a láng!

S míg csak nem vagy erre kész,
Hogy meghalva élj újonnat:
Szomorú vendége lészsz
E szomorú honnak!

(Ford: Szász Károly)

Albert Samain: Meghitt muzsika

Arany keretben
Alig rebben
Álmosan ingva, az órainga.

S révedezünk mi,
Tévedezünk mi,
Csend csodataván, céltalan ringva.

Zongora-húr zsong,
Aléltan búsong
A végső akkord, s egyre lágyabb

S lelkünkre hullván
- Enyhe hullám -
bomló gyürűkben bánattá bágyad.

A tikkadt szőnyegen
Bús-betegen
Egy megtört rózsa, a halált várja

S halkan kél s dússá
S isteni bússá
Nő bennünk is a halál vágya.

S nézd, ott az ágy van,
S emeli lágyan,
Mint ünnepi sátrat, mennyezetét

S nagy, komor teste
Olyan ma este
Mint egy mélázó isten és setét:

Csókjainkról mereng -
Míg remegve leng
A légben párfömöd, a szűz-buján kevert:

Ó, rontó ital üdve!
Fínoman szűrve
Virágból, mely öled hevén hevert!

Áttetszőn fénylik
Szemed s örvénylik
Mélabús mélye, zöld szakadék

S mélyén beteg zsarát
Rezgeti sugarát
Halódva s példázva a bús szenvedélyt.

Így jó! - veled!
Mindent feled
A szív: időt, bút, kínokat, szeretve!

Ujjamon át,
Míg szorítva fon át,
Csorduljon szerelmem minden kis eredbe!

Így, így egekbe
Lágyan lebegve!
A kaján és csúf föld semmivé lett!

Így, mit se tudva,
Révbe se futva,
Ó egyetlen és muzsikás Élet!

Ne szólj, ne szólj!
Vagy legyen oly
Halk szód, mint a szív titkos óhaja,

Mely úgy hal el,
Mint hópehely-
Párnán egy angyal égi sóhaja...
 
(Ford: Tóth Árpád)

Percy Bysshe Shelley: Óda a nyugati szélhez

I.
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz és mintha mord
varázsló űzne szellemrajt, szalad
 
a sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe, – Te,
kinek szekere téli sutba hord
 
sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
míg azur húgod, a Tavasz szele
 
megint kürtjébe fú s riad a föld
s édes bimbónyáj legel a napon
s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
 
vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
ki rontasz és óvsz! halld, óh halld dalom!
 
II.
Te, kinek – míg az ég reng, – áramán
omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Oceán
 
s zápor zuhan s villám, bús angyalok,
s kibomlik már kék útad tág legén
mint vad menád-haj s szikrázik s lobog
 
az ég aljától, hol kihúnyt a fény
az ég ormáig a közelgető
vihar sörénye! – Óh, Te, a szegény
 
év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borúl körül s bús boltját reszkető
 
páráid terhelik s a hűs falon
vak víz s tűz s jég tör át! – óh, halld dalom!
 
III.
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi Tengert, mely lustán pihen
kristályos habverés közt fekve rég
 
habkő fokoknál, Baiae öbliben
s álmában agg kastélyok tornya ring
a hab sűrűbb napfényén égve lenn
 
s azúr moszat s virág veti be mind,
oly szép, hogy festve sem szebb, – óh, te Szél,
ki jössz s Atlant vad vízrónája ing
 
s fenékig nyílik s látszik lent a mély
tenger-virág s mit az iszap bevon:
a vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
 
mert hangod csupa sápadt borzalom,
melytől remeg s széthull, – óh, halld dalom!
 
IV.
Ha lomb lehetnék s vinnél, bús avart,
vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,
 
szabad, majdnem miként Te s adsz neki
erőt, erős úr! – vagy ha csak kora
kamaszidőmnek térne gyermeki
 
víg lelke vissza, óh ég vándora! –
midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül, – óh tán soha
 
nem zengne jajszóm, mely most esdve kér
ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
mert tövisekre buktam s hull a vér
 
s zord órák súlya húz s lánccal fon át,
lelked szabad, vad, büszke rokonát!
 
V.
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
 
lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
dallal, mely édes, bár fáj, – óh te zord
lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
 
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
tört lombként, melytől sarjad ujra más!
s dalom égő zenéjét messzi hordd,
 
mint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpűl, óh szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
 
kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,
késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?
 
(Tóth Árpád fordítása)

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Weöres Sándor: Ez én vagyok

 Alvó egészen kicsi fej,
mellette bögre tej,
és nincsen égbolt.
Rég volt.

John of Fornsete: Nyári kánon

 Künn a fákon újra szól a víg kakukkmadár.
Napsugárban úszik minden, száll az illatár.
Nyár van, nyár. 

Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár.
Lombos ágon csókot vált az ifjú gerlepár,
nyár van, nyár van, kakukk szól már a fák közt: 

„Kakukk, de szép a nyár!”

Tao Te King: Az erény

 A nagy erény nem jótékonykodik,
ezért jó.
A kis erény jótékonykodik,
ezért nem jó.
A nagy erény cselekszik,
nem-cselekvéssel cselekszik.
A kis erény sürög,
erővel cselekszik.
A szeretet cselekszik,
eredményes, ha nem cselekszik.
Az erkölcs sürög,
erővel cselekszik.
A tisztelet cselekszik,
s mert nem viszonozzák,
kényszerít a tiszteletre.
Ezért:
az út ha elvész, itt az erény,
az erény ha elvész, itt a szeretet,
a szeretet ha elvész, itt az erkölcs,
az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet.
A tisztelet
a hűség és bizalom hiánya,
a zűrzavar kezdete.
A külső tudás
az út virága,
a belső tudatlanság kezdete.

Ezért az igaz ember
a valódit akarja és nem a látszót,
a gyümölcsöt akarja és nem a virágot,
a közelit akarja és nem a távolit.

(Ford: Weöres Sándor)

Elinor Wylie: Téli álom

 Mikor göröngyös fa-sarok
Mint sziklán acél kopog,
Mikor a hó liszt, nem pehely,
S a fagy az agyagban szinte tüzel,
S a föld, a keményen megharapott,
Mint rossz öntvény reped-ropog,
S a világ beteg, mogorva, öreg:
Szabadulni vágyom, bánt a hideg.

Kis üvegbuborék-madár nekilát
Keresni más Amerikát,
Tisztán mint a bor szikrája
Éjben száll Argentínába,
Azúr-kolibri, láng-rigó,
Vár rá trópus, Mexikó,
Hevet követ s a napba néz,
Csontjába méz, ó méz, méz, méz!
Vágyam nem röppen el, itt marad
Balzsamfenyő gyökere alatt.

Hiába tövises a gesztenye,
Bársony-puhaság a belseje,
Így kőfalú, hóhajú házba tér
Minden mókus, vakond, egér,
Bogáncspihével megtömi,
Ökörfarkkóróval gyömi,
Töpörödött borókamag
A világon mindennél finomabb.

Ó mily meleg homályú fészek,
Hová a vadak telelni térnek!
Ide bújni, ez kéne nekem, ez éj,
Lágy, lágy, lágy, és mély, mély, mély!

(Ford: Weöres Sándor)

William Blake: Egy homokszemben lásd meg a világot

Egy homokszemben lásd meg a világot,
Egy vadvirágban a fénylő eget,
Egy órában az örökkévalót,
S tartsd tenyeredben a végtelent.

Lásd a világot egy homokszemben,
A mennyországot kis világban,
Őrizd a végtelent két kezedben,
Az örökkévalót egy órában...

(Weöres Sándor fordítása)

Heltai Jenő: Nyári éjszaka

Emlékszem egy édes, nyári éjszakára
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.

Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!

Szép Ernő: Vers cím nélkül

Mint magányos lovast az este,
Úgy ér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szivemből,
Könnyeim kis csengői csengenek.
 
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Egyszer elengedte a kezemet.

Gulyás Pál: A méhekhez

Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zöngő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!

Hív a sárga napraforgó,
hív a vadmargaréta,
s a kapor, az ernyőt hordó,
szitakötők hajléka,
az estike is hív nedvvel,
a borzongó levelű,
s kit az éj itat méreggel,
vérehulló fecskefű...

Menj, amerre tetszik néked,
de kerüld el a gonosz
levelű rontó vidéket,
mely tündöklik és oroz!
Szállj le bátran a bodzára,
szállj le bátran a hársra,
szállj a rezgő rezedára
és szállj le az akácra!

Süt a szép Nap, de az esti
felhőkön villám szállong, -
kicsi méh, hozz egy mézcseppnyi
villámot bolyhocskádon!
Pörgesd halkan szempillánkra,
te hallod a perc léptét:
hadd legyen lelkünkön lámpa,
ha ránkhull a sötétség!

Szilágyi Domokos: Napszakok

Ó, be félem a sötétet.
Szemen keresztül megétet.
Romló szememen keresztül.
Szemhéj verdes, pilla rezdül.
Kis halálok, éjszakányik.
Életre ha reggel rányit
elmém, s elkezd zakatolni
(istenem, lelakatolni
hogy lehetne egy parányit?),
ó, be félem a világot.
Félek fényt, félek sötétet,
ez megmar, amaz megétet.
Ily bolondot még ki látott?

Nem vágyom már útra, tájra,
sem örömmel és se fájva,
nem vágyom se rigófüttyöt,
tavaszi fát, amely rügyköd,
törzses tölgyet, bütykös bükköt,
hóhullást, fenyőszagot.
Csak egy békés napszakot.

Szilágyi Domokos: Magyarok

 ...ez örült sár, ez istenarcú fény

                                                 (Vörösmarty)

                    Isten, küldd e helóta népre

                    Földed legszörnyűbb zsarnokát,

                    Hadd kapjon érdeme díjába'

                    Jármot, hátára kancsukát!

                                                (Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! - Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei - míg múlton múlik
az idő - fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy "hajh, a régi szép idők!",
s hogy aszongya: "így volt megírva"
s hogy aszongya: "hajh, azelőtt" -
és így tovább. -
                          Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
"az istenadta nép" rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
- mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi - vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért - miért-nemet! ) -
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek - ha élnek - rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellen-
félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és "tejfoggal kőbe..."
s szánk a másik száját enné meg - -
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez el fogja előbb-
utóbb.
          Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök - rajt, hejjehujja!
Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.

Dukai Takách Judit: Az én lakhelyem

Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába
A virágos rétek partjait locsolja,
Tőled, szent természet érzése, hiába,
Szívemet semmi tárgy másfelé nem vonja.
 
Távol a nagyvilág fényes lármájától,
Félrevonva annak csábító gőzétől,
A hízelkedőknek menten csapatjától,
Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől:
 
Itt élek csendesen és megelégedve;
Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja.
Nem ér sem nap, sem éj békételenedve
S panaszokra számat semmi nem fakasztja.
 
Ha szívemet éri bánat avagy öröm,
Csak némán hullatom keblembe könnyemet,
Kirendelt sorsomat békével eltűröm
S enyhülni érezem mindenkor terhemet.
 
Kis kertemnek híves árnyú fái alól
Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;
Százszor jobbízűet eszem én azokból,
Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.
 
Óh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,
Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;
Kellemes körében kis házinépemnek
Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.
 
Így élek itt s íme időmet így töltöm,
Kies Paty, tebenned zengem el énekem;
Amit az esztendő ád, rendre elköltötm,
Kevés, de elég az, s minek is többnekem!

Gyóni Géza: Irigység

Irígylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irígylem a lombot, mely fölé hajol,
Irígylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze érint valahol.
 
Irígylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhőt, mely után sóváran tekintett,
Irígylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irígylem - s megáldom mégis százszor mindet...

Algernon Charles Swinburne: Tenger és alkonyég között

(dal a Chastelard című drámából)
 
Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszu vágyra kurta kéj,
s óh szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!
 
Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.
 
Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.
 
S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, mig
kettőnk egy lett: a második
csak engem látott magamat
tenger fölött és part alatt…
 
(Ford: Babits Mihály)

Harold Monro: Fülemüle közel a házhoz

Itt a gyöpön a néma ciprus áll:
figyel, figyel. Nagy fák csoportja ott túl
figyel. A hold reámered bolondul
a tóra. És te csak dalolsz.
 
A fényimádó dal a levegőn
lépcsőzetes hangok trillás során át
fehér nyíllal döfi a földek árnyát:
s egész éjjel dalolsz, dalolsz.
 
Ábrándjaim virágok, és te méh,
egész éjjel figyellek, úgy kívánom
dalod, egyszerre csak a holdvilágon
elvesztem a tündéri neszt.
 
Most nagy, fehér márványtömb éneked,
majd mennyei, tündöklő lenge pára,
most tomboló tűz, majd jég s nemsokára
széjjeltörik, virradni kezd.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Ady Mariska: Hadd menjek a nyárral...

Ha menni kell, Uram, hadd menjek a nyárral,
fehér homlokomon fehér violákkal.
Arany sugarakkal selyem szemfedőmön,
kék búzavirágos, pillangós mezőkön.

Fecskecsicsergéssel...pacsirta dalával...
Fehérruhás lányok tündöklő hadával:
felhőtlen égbolt baldachinja alatt -
(mint egy királylány, ha esküvőre halad).

Mert - mint tudod, Uram - tél volt, mikor jöttem,
havas táj...kopasz fák busongtak köröttem.
S azóta is mindig jég-mezőkön jártam.
Utolsó utamra hadd menjek hát nyárban.

Majthényi Flóra: Dalvágy

Tudnék úgy zengeni,
Mint a bérci patak,
Mely a rengetegnek
Szirtkebléből fakad.

Tudnék úgy zengeni,
Miként a fa susog,
Midőn levelein
A holdsugár ragyog.

Tudnék úgy zengeni,
Mint a kis csalogány,
Melynek bús dalától
Felzendül a magány.

Tudnék úgy zengeni,
Miként esti harang,
Midőn szél szárnyain
Lebeg felénk a hang.

Tudnék úgy zengeni,
Mint az esőcsepp szól,
Midőn lassan folyik
Alá a magasból -

Oh, addig zengeném
Bűbájos dalomat,
Míg elszenderíteném
Vele fájdalmamat.

Kisfaludy Károly: A legszebb gyöngy

Van egy gyöngye a világnak,
Létünk legfőbb értéke,
Minden földi boldogságnak
Kútfeje s legszebb éke;
 
Melynek remegő tükrében
A szív magát képzeli,
S adóvevő örömében
Fájdalmait öleli.
 
De a nagy világ zajában
Az csak ritkán láttatik,
A romlott szív birtokában
Soha nem találtatik.
 
Csak szelíd s jó embereknél
Fakad égi forrása,
Érzékeny s meleg szíveknél
Tenyészik szent áldása.
 
Mely jó isten adománya
Ez a ritka drága kincs?
Mely szent érzet alkotmánya
Hogy el földön mássa nincs?
 
Egykor szívem nagy ínségét
Barátomnak beszéltem,
S érettem hullatott könnyét
E szép gyöngynek ítéltem.

Pálóczi Horváth Ádám: Fáj, de nem tudom mi

Oh mely kínos gyötrelem Ez a titkos szerelem!
Ez betegit ennyire, Juttat halál révire.
Már bennem sebet tett, És rajtam erőt vett;
Alig járok, nem birom, Ezt is sirva irom.
 
Mi bajom? nem tudhatom; Érzem, s ki nem mondhatom;
Belűl van a nyavalyám, Róla nem szóllhat a szám;
Fáj igen a szivem, Fogy igen a színem,
Szép rózsáim sárgulnak, Orcáim rutúlnak.
 
Fordúlj rám tulipányom! Liliomom! kivánom,
Oh! ha veled lakásom, Lehetne mulatásom!
Rózsás kert kebeled, Meleg ágyban teveled
Beállanék kertésznek, Ha tetszeném, csősznek.

Humbert Wolfe: A rigó

A labdatereknél
a sűrűből
reggel, ha megyünk, egy
rigó fütyöl.
 
Csőrét s a kabátját
úgy illegeti,
hogy visszafütyülnöm
illik neki.
 
Annuska, a lányom
egyet se szól.
Ő azt hiszi, hogy csak
nekünk dalol. 
 
(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Oscar Wilde: Hélas!

Meghemperegtem minden vágyba lent
s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
Ezért veszett el, ami bennem él,
kemény hitem s tudásom is, a szent.
 
Most életem elfirkált pergament,
amelyre egy ünnepnapon sekély
dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
és az egésznek titka tönkrement.
 
Járhattam volna egykor fénybe, szép
ormon, dalolva téged, tiszta élet,
hogy megbűvöljem az Isten fülét.
 
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
csak érintettem a mesét, a mézet –
és árva lelkem kincse semmivé lett.
 
(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Lewis Carroll: Alice Csodaországban (Prológ)

Egész aranyló délután
csak szeltük a vizet,
két ügyetlen, parányi kar
buzgón evezgetett,
küszködtek a kormánnyal
a parányi kis kezek.
 
Három kőszivü kisleány!
Ily álomszép időben
nem átall kérni egy mesét,
mely "száll, mint füst a légben".
Mit ér egy árva nyelv, ahol
három szól ellenében?
 
Az első kislány szigorú,
azt parancsolja: "Rajta!"
Reménykedik a második:
"Milyen lesz? Csudafajta?"
A harmadik belekotyog,
sose pihen az ajka.
 
De aztán csend lesz hirtelen,
s már a tündér nyomában
barangolnak az új csodák
ismeretlen honában,
hol vad s madár beszél. Kicsit
hisznek is a csodában.
 
Ám a képzelet kútfeje
apadni kezd. Elég!
Fáradt a mesélő ajak,
hagyjuk hát a mesét.
"Majd folytatom..."
"Most van a  m a j d !"
sikongják szerteszét.
 
Így nőtt, szövődött a mese,
amíg a perc haladt.
Most vége. Összefűztem a
fura-szín szálakat,
s víg csolnakunk már hazatart
az alkonypír alatt.
 
Alice, tied ez a mese,
tegye gyöngéd kezed
szép gyermekálmaid közé,
miket emlékezet
tart össze, mint hervadt csokort,
mit zarándok szedett.
 
(Fordította:Kosztolányi Dezső)

John Masefield: Tengerláz

 Megyek, hívnak a tengerek, a szabad tenger meg az ég,
s amit kérek, csak egy nagy hajó: előtte csillag ég:
ráng a kormány, szél zúg, reng a vitorlák vászna
s ködös nap ragyog a tenger ködös arcára.

Megyek, hívnak a tengerek, torlódik, fut a dagály,
a hívás vad hang s tiszta hang, parancsol s visszavár:
amit kérek, csak egy szeles nap és sok gyors, fehér felleg
és sirályszó és röpke hab és porló permet.

Megyek, hívnak a tengerek, a cigányélet, a veszély,
a sirályok útja, a bálnák útja, ahol késel a szél:
s amit kérek, csak egy vidám mese, igazi matróz-féle,
és béke és édes álom a nagy út végére.

(Fordította: Szabó Lőrinc)

François Villon: Kérdések kérdése

Tudom, mitől döglik a légy. 
Tudom, ki hord rongyot, ki selymet. 
Tudom, mi csúnya és mi szép. 
Tudom, melyik fa mit teremhet; 
Tudom, melyik mily nedvet enged. 
Tudom, minden mögött van ok. 
Tudom, ki dolgozik, ki tesped. 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
Tudom, ki ölt csipkés zekét. 
Tudom, barátok mit viselnek. 
Tudom, hogy úr, kit strázsa véd. 
Tudom, mi illik szent szüzeknek. 
Tudom, a tolvajbanda-nyelvet. 
Tudom, sok tökfej jóllakott. 
Tudom, tüzes bort hogy vizeznek. 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
Tudom, ki tart öszvért, gebét; 
Tudom, hogyan bírják a terhet. 
Tudom, ki dáma, ki cseléd. 
Tudom, hogy jó pénzt merre vernek. 
Tudom, mik a cseh tévtanok, 
Tudom, hogy Róma sosem enged
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
Ajánlás 
Tudom, amit kell tudni, Herceg! 
Tudom, mi rozsdás, mi ragyog. 
Tudom, hogy egyszer eltemetnek. 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
(Ford: Mészöly Dezső)

Ács Károly: Csönd helyett vers

Verset kérsz tőlem, szépet. Tán szebbet,
szebbet, mint maga a szerelem.
Pedig éppen most tartozom a csendnek
egy hallgatással, mert a helyemen

mái zajos magam helyett fának,
fának kellene felnőnie
a némaságból, néma koronának,
hogy a volt ember redőzött szíve,

s hangos hahókban berekedt verse,
verse fölött legyen takaró.
Én visszafojtottam egy hosszú percre
lélegzetem, s lábujjhegyen a jó

alázat kútjához léptem. Néma,
néma és súlytalan volt a vers,
amit mondtam. De jöttél te, jöttél, s a
versem kéred, és szerelmesre versz,

és kiáltozóra. És úgy csókolsz,
csókolsz, hogy már újra rossz vagyok,
nem látok bánatot a mosolyodtól, s
az éjt szeretem már, nem a napot.

Rossz vagyok, s ha verset kérsz, a csendet,
csendet nehéz verssel taposom,
és amíg mondom százszor is, szeretlek,
a vesztett némaság miatt nagyon

szépnek szeretném a szót. De mégsem,
mégsem fér belé a szerelem.
Hordd inkább te, tízszirmú, szűz edényben,
óvatosan, a két tenyereden.

Inoue Tetsujirō: Magányos éjszaka

Künn az utcán fúj az ősz szele,
itt gubbasztok, mint egy remete.
 
Lelkem régi könyvekkel mulat,
nézek fönn egy árva vadludat.
 
Hold sugárzik a hegyek fölött,
füstölögnek a nehéz ködök.
 
Fagy, magány! És zsibbadó homály,
a gyér fénybe csak egy zsámoly áll.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Conrad Ferdinand Meyer: A régi híd

Te múltból villanó sugár,
sok századéve állsz te már;
fölötted új híd íve rezgő:
ott zeng az út! s te itt pihensz.
 
Az út itt vén kövek között
piros virágba öltözött
és nedvesen mereng mohád
hullám emelte fátylon át.
 
Légből szövött ruhát leheli
reád a múlt s ösvényeden,
a szűk uton csak álom jár
élet helyett régóta már.
 
A visszhangban remeg ma még
egy dal, diák dalolta rég,
s a nyerítés, kürtharsogás
zaját ringatja még a sás.
 
Rómának erre vitt az út,
a császár rajtad át vonult;
s hogy Parricídát itt lelé,
a víz tajtékkal szórta bé.
 
Ha rajtad délről jött levél,
lapján aludt csel és veszély,
zsoldos jött zsákmánnyal tele,
pestis jött s döghalál vele.
 
Elmúlt! ez mind emlék ma már,
s oly tiszta vagy, mint indaszál,
mely rajtad zölddel fonja át
az ember bűnös lábnyomát.
 
(Ford: Radnóti Miklós)

Li Taj-po: A Fájdalom éneke

Nagyúr, ugyancsak bőven bánsz a borral.
Most hagyd üresen kissé serlegünket.
Hadd énekeljem el neked ma este
a fájdalom dalát!
 
Figyeld csak, itt a ritka pillanat,
mikor megcsöndesül a vad duhajság,
mikor kifullad a szilaj kacaj,
a táncosnők ugrándozása lankad
s a kerteken a bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.
 
Figyelj, ez az egyetlen pillanat,
melyben őszintén szólhat a szivem.
 
Neked, Nagyúr, sok pompás palotád van,
sok harcosod meg illatos borod...
Nekem nincs semmim, semmim a világon,
csupán e lant, e furcsa, méla hangszer,
melyből kesergő dallamot fakasztok,
köszöntvén azt a ritka percet, órát,
melyben a kerti bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.
 
Ez életben csak egy a bizonyosság
s emez egyetlen biztos: a halál.
 
E szájakat, melyek ma ránk lehelnek
s forrón csiklandó csókot osztogatnak,
egy bús napon mind eltömi a föld,
s e hangszeren, mely ujjaim alatt
borzongva zendül, zöngicsélve reszket,
baromfik ütnek éjenként tanyát.
 
Tigris szökell a völgyek sürüjében,
hol egykoron ezüstös hal cikázott;
koráll borítja be az utakat,
hol hajdanán ibolyák illatoztak.
 
Csitt, hallga csak, a sápadt holdsugárral
meszelt hegyek közt mily siránkozás:
csitt, hallga csak, hallgasd a majmokat,
amint jajgatnak és riongva nyögnek,
sírok besüppedt hantján kuporogva
sírnak az ősi temetők felett...
 
Nos, Nagyuram, ha kedved tartja még,
poharainkat újra töltheted.
 
(Ford: Dsida Jenő) 

Miguel de Unamuno: Eső, szél, árnyék

Lelkem, mi a te életed valóban?
eső a tóban!
Lelkem mi vagy, ha hánykolódsz szomorgón?
szél a hegyormon!
 
Lelkem, ujulsz-e, mondd, reád mi vár még?
barlangban árnyék!
eső a tóban!
szél a hegyormon!
barlangban árnyék!
 
Könny az esőm, mely az égből pörög le,
szél sóhajom, mely szüntelen megéled,
vigasztalan árnyék gyötör örökre,
eső és szél és árnyék ez az élet.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Joseph von Eichendorff: Elkésett vándor

De hol leszek vajon jövő tavaszra?
Kérdezgettem, ha minket lent a róna
kalaplengetve látott és dalolva
s a fák alját virágszirom havazta.
 
Csak azt tudom: tavaszi fény kacag ma
s fényes folyók futnak tengerbe folyva,
madár Tündérhonról mesél dalolva,
hol alkony nem száll rózsás virradatra.
 
De most már este lesz. Régóta holtak
a kedvesek, kik velem vándoroltak
s csokrom hideg szélben reng összeaszva.
 
Az estharangok már üzennek értem,
s magányosságomban döbbenve kérdem:
de hol leszek vajon jövő tavaszra?
 
(Ford: Áprily Lajos)

Sidney Keyes: Idő

Nem ad halasztást az idő,
nem írja az üres lapot,
mágus fut, döng az égmező,
óvatos vándor éjben tántorog.
 
Fogj tollat, fogj szemet, kivésni
a zord időről látomásodat;
az arc futó, a tett teljét nem éri,
csupán a reflex és a rím marad.
 
Most kezdd, ne mindjárt; elveszett
perceid átka visszacsap rád.
Nicolo, Martin, bolygó szellemek
hirdetik az idő kudarcát.
 
Donne rettegésben lelte meg a békét,
bár kerubok közt jelzi égi térkép,
ő nem félt félni. Úgy karolta át
Rilke az őszt, mint mélygyökerű fát.
De minden jó nap rémület nekem,
hogy fordul, roppan, széthull életem.
 
(Ford: Nemes Nagy Ágnes)

Tu Fu: Vej barátomnál

Barát baráttal úgy találkozik csak,
akár a hajnali és esti csillag.
De hát ma este - ritka alkalom -
víg gyertyaláng lobog az asztalon
s két férfi ül itt - régi kenyeres -
még ifju nemrég, most koránderes.
...Barátjaink fele nem él, bizony,
bólogva mondjuk s elfog az iszony.
Húsz éve annak is, - alig hiszed, lásd,
mikor utólszor láttuk hajdan egymást.
Még nős se voltál akkor és ma itt
sürögnek fiaid és lányaid,
apjuk öreg barátját egyre kérdik,
hogy utazott, alig lelik helyét itt.
Erről beszélünk, majd arról beszélünk,
boroskancsót, tálat raknak elébünk,
tavaszi hagymák illatos rakását,
mit az esőbe szedtek s barna kását.
...Tíz ünnepi kupát tölt házigazdám,
reám köszönti, meg kell innom aztán -
állok elébe, hogy rugnék be ettől,
részeg vagyok már rég a szeretettől.
...Holnapra köztünk sok hegy meredez
s holnapután ki tudja, hogy mi lesz?
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Robert Louis Stevenson: A mennyei orvos

Ha néha boldogságomon
munkálva el kell botlanom;
ha csüggedvén utam során
dicső hajnal se nyílna rám;
ha már a csillámló szemek
s a pirkadat se hatna meg,
se étel, könyv, se langy eső,
komor szívemre verdeső -
lelkemen, Uram, döfjed át
a legszúróbb gyönyör nyilát;
vagy ha e lélek oly konok,
Uram, míg el nem pusztulok,
adj gyilkoló bűnt, kínt nekem,
úgy törd be végül holt szívem!
 
(Ford: Fodor András)

Nikolaus Lenau: Tengeri csend

Viharok hullámverése,
S mennydörgés, ha zeng.
Nem üt szíven úgy, miként te,

Mély tengeri csend!
Rögeszméink mámorára
Te tanítsz csupán,
Szférák boldog muzsikája,

Csöndes óceán!
Tenger, éjed mély nyugalma
Olyan néma itt,
Hogy a lélek szólni hallja
Önnön álmait:

Hogy - bár zárt ajkak szorítják -
Szívem fölijed,
S még mélyebbre csukja titkát
Szent kötésinek.

(Ford: Garai Gábor)

Ady Endre: Midász király sarja

Susogó nádak mezejében járok,
Királyi bottal csapkodok kevélyen
És zúg a nádas csúfondáros mélyen,
Királyi bottal valamerre járok.

Értem a titkot, a nádi beszédet,
Susog a nádas s én messzekiáltok:
Nádi világ, ím, megjött a királyod,
Midásznak sarja szállott, ím, elébed.
S bármint kacagtok léha, lenge nádak;
Hódolni fogtok új Midász királynak,
Hódolni fogtok bizonyosan nékem.
Mert szent az ősöm, szent királyi trónom:
Ősömet áldom, trónomat megóvom
Itt, a susogó nádak mezejében.
Hallod-e, nádas? Be szép a világ itt.

Áldalak, nádas, óh, áldalak, Élet.
Szépségedért, mely a vaknak világít;
Nyugalmadért, mely keresi a harcot,
Igazadért, mely süket fülbe harsog.
Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet,
Nagy gyávaságod, mely kifog a hősön
S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.
-Óh, király-ősöm, be szép dolog élni
Szamárfüllel és ős királyi bottal,
Lelkendező, bolond, részeg robottal.
Óh, király-ősöm, be érdemes élni
Itt, a susogó nádak mezejében.

Áldalak újra, hálásan, kevélyen,
Minden kis percért, amelyben örültem
És kacaghat itt a nádas körültem:
Úr és vidám lesz Midász sarja itten,
Kacagj csak nádas, én hiszek a hitben.

Akárhogy is, de gyönyörü a reggel,
Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel,
Szépek a dalok, melyek fognak zengni
És érdemes lesz őrjöngve szeretni
A csókos asszonyt, ki majd eljön értem.
Szépek a vágyak, az álmok, a tettek,
A csókok, melyek ezután születnek
S szent vagyok én e részeg mámor-vérthen.

Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,
A csak álomban élő büszke tettnek,
A szép holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke hőse,
Aki útálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent, titkos Holnap
S a szamárfüles Midász volt az őse.

Garai Gábor: Magányos fa

(Csontváry cédrusára)

Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.

Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.

Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.

Dögmadarak elkerülik,
vijjog némasága;
maga termi keselyűit
önemésztő ága.

Ha ki fának rendeltetett...
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.

Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.

Théodore de Banville: Édouard Manet

A vidám, szőke Manet
Nyájasabb volt bárkinél,
Elbűvölő figyelemmel,
Apolló-szakállasan.
Lefegyverzett mosolya,
Kellemes volt, úriember.

Gyengéje, ha volt, kivált
Az, hogy nem a jól kijárt
Úton ment. Nagy szellemekkel,
Óriás társaságban élt.
Elcsavarta a fejét
A fény, a ragyogó reggel.

A világ szeme elé
Tárt volna téged Manet,
Szurokszemű szőke Éva,
S kívánt műhelyén kívül
Látni nyakéktelenül.
Nagyobb bűn is esik néha.

Tilalom volt – ma csoda.
Nem szolgált ő rá sem a
Túl tömény ajnározásra,
De a fitymálásra sem.
A publikum szívesen
Mindenkit beskatulyázna.

A festő (király s cseléd)
Szeresse Művészetét
Vagy bűbájos Múzsa, téged,
Kitől fellobban a láng.
Hogy úrnőnk magasztalánk,
Ha menni kell, ez a lényeg.

(Ford:Imreh András)

József Attila: Két vers, kertről

1

Új borzongást gondolt ki a kert
hozzámvalót és énekeltetőt
tudott engem és öltöződve várt
és én szívét még nem láttam előbb

legszebb fáit dombra küldte fel
hogy zúgjanak ha kél a homlokon
s vízig hajolva mosták gyökerük
kik elémjöttek völgyi útamon

völgyi úton érek égbe én
de ezt a dombot én nem engedem
elpusztíthat már választott veszély
itt pusztul el a kert a szívemen.

2

Szeretem és szeretnek nagyon
szőke ajándék hibás uzsora
csengő habok s a tompa por de már
por nem szállhat a szívemig soha

tükröm mögé faháncsot teszek
kirakom fűvel: itt járt valaki
hajába szalmaszálat fútt a szél
és itt egy ág vigyázva húzta ki

most meg elmegyek a fák közé
az erősök pálcáját letöröm
három virágot ütök el vele
hogy illatozzanak az övömön.