Bella Ahmadulina: Egy kihalt téli üdülőben

Ájultan és létünk-tudatlanul
aludni csöndes ágon, mint az alma,
nem tudva testünkről, melyet vadul
cibál idegen, nyers erők hatalma!
 
Nézd a gyümölcsöt – benne mi lehet:
nedvek, színek és izmok lüktetése,
zajlik benne százféle művelet,
de maga ügyet sem vet az egészre.
 
Neked pedig, mint rosszgyerek-csapat,
fejedre nő tulajdon testi léted,
csínyjeitől nem védheted magad,
szövevényét bogozgatod – nem érted.
 
Elúnod, hogy magadra ügy tekints
örökösen, mint orvos a betegre:
hallgasd, szíved hogy perceg, vége nincs,
molekuláid futnak bizseregve –
 
már únod. Elfordulni volna jó ...
De a szemed nem telt be még. Kiváncsi.
Mint a szomszédban zengő rádió,
zavar és egyúttal figyelni csábít.
 
Kihalt vidék. Magányom elmerül
tetőig érő nagy hó rejtekében.
Élek magam, és mégsem egyedül:
tüdőm két szárnya repked, döng a vérem,
 
mosolygok néha, aztán pulzusom
vergődik pilleként, markomba zártan .. .
De jó, hogy él valaki – suttogom –
a néptelen, halotti csöndű házban!
 
Akkor mondok köszönetet neked,
természet apró vadja, testi létem.
Csak sződd tovább egyszerű életed,
mint az erdő, a kert, a nap az égen,
 
csak játssz tovább! Téli embertelen
magányodban se legyen némulásod!
És lármásan birtoklom a velem
benépesített téli pusztaságot.
 
 
(Ford: Rab Zsuzsa)

Bella Ahmadulina: Némaság

Egy erős, ravasz lény hirtelen
torkomból kilopta énekem,
nem tör ki hang, elsiratni sem,
torkomon, a fekete seben.
 
Március, mit mondhatok neked?
Dícsérném sok kedves tettedet -
szavam csalogánya néma lett,
szótárakba búvik, kert helyett.
 
Énekelj hát! - sürget, ostromol
hóesés, patakmeder, bokor.
Kiáltanék - némaság omol
nyitott számból, mint a gőzgomoly.
 
Ihlet - röppenő, tömör, teli
sóhaj, mely a lelket szétveti,
kurta perc, semmi sem élteti,
csak a szó, mit én adok neki.
 
Fuldokolva, magam áltatom,
hogy fizetni lesz még alkalom,
törlesztem, amivel tartozom,
nektek, téli fák a szűzhavon!
 
Ütőerem lüktet lázasan.
Még egy választásom hátha van:
mindabban, amire nincs szavam,
testet öltök egyszer én magam.
 
S mert elhagytak mind az énekek,
szeretteim, a szavak, nevek,
s mert halálosan fáradt leszek -
ti majd rólam énekeljetek!
 
 (Ford: Rab Zsuzsa)

Bella Ahmadulina: Sokszor hittelek…

Sokszor hittelek már ellenségnek,
és tehernek is, mit cipel a vállam,
de csak színleltél. Mondd, minek?
Olcsó tréfa volt, nem vált be nálam.
 
Akkor, ott a Manyezsnaja téren
pénzdarabokat dobáltál a hóba.
Érmével jósoltál azon a télen,
hogy szeretlek-e. Ez volt a próba.
 
És sállal tekerted be jéghideg lábam,
ott, bizony a Sándor-kertben,
kézenfogva te ámítottad vágyam,
mégis azt hitted, én hagylak cserben.
 
A hazugság ott kavargott felettem
mint ezer holló, eszeveszetten.
 
Lám, utoljára búcsúzol most tőlem.
Szemedben nincs harag, se’ bánat.
Ó, túléled vígan, bizton remélem,
s látod, ez már engem sem bánthat.
 
Mennyire felesleges minden!
S mennyire esetlenek vagyunk!
Velem több dolgod már nincsen.
S nekem is el kell mennem innen.
 
 (Ford: Kovács Anikó)

Jelena Svarc: Eső az öböl fölött

Tartós eső! huzgálod ujjaid
között a szálakat; hogy szét ne essék,
egymáshoz öltesz földet és eget,
megszállott varrónő - ez a rögeszméd.
 
Mi végre, mondd, e lázas őckölés?
Nem bánod cseppet sem a tű hiányát? -
A hullámtörő gát fölött a Nap
előbújt már megfújni harsonáját.
 
S tekintetem (a tetőkön még némi zörgés,
kaparászás) a ferdén földhöz gyűrt, véletlen ég egy
darabján, az öblön túl, az Izsák székesegyház
arany himlőhelyére téved. 
 
(Ford: Halasi Zoltán)

Georges Rodenbach: A szobai lámpa

A szobai lámpa, mint a rózsa, hófehér,
melynek a szürke, esti kertben kell nyílnia;
táncol a falon a megnyúlt, fekete glória,
s hinni hagy kicsit: már itt a vasárnap-éj.
 
A szobai lámpa, mint a hold, hófehér,
ahogy tavirózsák tükrén kivirul szépen;
késő van, s titok, milyen nap van éppen,
s édes, mint egy gyönyörű vasárnap-éj.
 
Mosolygó lámpa, s mint csipke, hófehér,
fejkötő, mely alatt a fürtök göndörödnek;
a lámpa fénye teret nyit a szelíd örömnek,
s esti csönd dallamát ontja a vasárnap-éj.

(Ford: Kovács Anikó)

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
     S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőme
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
 
Lefestem szüretem estvéli óráit,
     Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
     Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
 
Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
     Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
     S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
 
Az őszibogárnak búsongó hangjai
     Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdező szárnyai
     Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.
 
Életem képe ez. - Már elestvéledtem,
     Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
     A szelíd szerelem hamvadó szikrája
     S bús melancholiám szomorgó nótája.

Radnóti Miklós: Téli vasárnap

Arany késként villan a napnak fénye a fák közt
és füstölve siklik az úton a friss nyomokon
s távol nagyokat hasogat a kemény levegőből,
síkos arany domb őrzi ott örömét!

Ó, most síkos a lomha gond is, füttyentve kicsúszik
melegéből és csönd s a havon vékony repedés
jelzi tünése nyomát, míg nyugodt dobogással
takarítgat utána a szív.

Nézd! asszonyod arany kontya s két síje
külön megcsillan a lejtőn s eltünik lobogón;
lenn hó pora bujtatja s egy enyhe kanyar.

Ó, fend hóhoz a léced! csisszen az s kinyitja előtted
az erdőt és mögötted ujra kezetfog a szél
s az utat szegő fák sora tanakodva nézi tünésed!

(ESTE)

Jó fáradtság pirul és szerelem az asszonyok arcán
s a ház falánál odakinn, csöpögőn sorakoznak
a ködben a lécek. Ezüst esti világ ez! fölötte
az égen sötét koszorúba gyülik a holnapi hó.

Zelk Zoltán: December

Cammogva lép, szelet köhög
s reszketve rázza vén fejét,
amelyről hulló hajaként
repül, száll a hó szerteszét.

Olykor megáll és nézi a
rőzsegyűjtő szegényeket
s ő őrzi csillaggal ama
jászolban alvó kisdedet….

Zörgőkarú fák sorfala
köszönti őt, amerre jár
s háta mögött jégfogait
csattogtatja már Január!

Klaus Groth: Janim

Bár volnánk még egyszer, Janim,
kisgyermekek: te s én.
Ott ültünk, emlékszel, Janim?
a szomszéd kút tövén.
Néztük, hogy kelt a néma hold,
s hogy jött a csendes éj,
s mondtuk: az ég milyen magas
s a kút be mély, be mély.
 
Emlékszel? Mily csend volt, Janim,
ág sem rezdült a fán.
Ez így már nincs többé, Janim,
csak álomban talán.
Aj, hogyha künn a nagymezőn
a pásztor is dalolt,
ugye, Janim? A nagyvilág
legszebb zenéje volt!
 
Megejt a régi hangulat
olykor, ha este jön.
Meleg fut át a hátamon,
mint rég, a kút-kövön.
Megfordulok, minthogyha tán
nem volnék egyedül.
S aztán — csak állok és — Janim
a könny szemembe gyűl.
 
(Fordította: Áprily Lajos)

Edgar Allan Poe: Lee Annácska

Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány – ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.
 
Gyermek volt s gyermek voltam én,
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
tengerpart bús mezején.
Irigyeltek még az angyalok is
fenn a felhők tetején.
 
S ez lett oka, hogy, sok éve már,
tengerpart bús mezején
felhők közül jött egy csunya szél
s meghült Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el őt
tengerpart bús mezején.
 
Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb ő meg én,
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején)
hogy jött felhőből éjjel a szél
s meghült s meghalt a szegény.
 
De szerelmünk több volt mint soké
ki nagyobb mint ő meg én,
okosabb mint ő meg én
s sem az angyalok a felhők felett,
sem az ördögök tenger fenekén
nem tehetik, hogy, szívtől a szív,
elváljunk, ő meg én.
 
Mert ha kel a hold, nekem álmokat hoz
Annácska küldi felém:
s csillag ha ragyog, már véle vagyok,
Annácska szemét lesem én;
s igy az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
melletted a sir fenekén,
tengerpart bús mezején.
 
(Fordította: Babits Mihály)

Reményik Sándor: A mi adventünk

A békejobb még vissza-visszarándul,
Rángatja görcs: gőg, szégyen, gyűlölet,
Engedne az ököl, de megkeményszik.
 
Ezer anyaszív ezer sebből vérzik,
Ezer lelket mar vasfoggal a kétely:
A borzalom vajjon a csúcsra ért fel?
S reszketve éled a reménység: hátha,
Hátha van a rémségnek netovábbja.
 

A békejobb még vissza-visszarándul,
Még lőporfüsttől fekete a völgy
S kaszáját gúnnyal feni a halál,
De már valami köztünk s közte áll,
De hegyormokon csendes rőzseláng,
De a lélekben béketüzek égnek
S ezer haranggal harangoz az Élet!

Somlyó György: Őszi szonett

Hagyományos. De milyen hagyományos.
Rácsos nap. Hullámzó víz. Vadkacsák.
Szélcsend. És csönd. November-árvaság.
Csak a hullám. Mely hullámot utánoz.

A természet. Ismétli önmagát.
A szokásos. De még milyen szokásos.
A szél. Nem fúj. Nádszál sem ér a sáshoz.
Az ok. Mintha nem tudná az okát.

Ma nincs szél. Csak a tegnapi. A tegnap-
Előtti. Mely a mélyből újra felcsap.
Önmagát önmagával mozgató.

De nem. Vihar nem lesz. A nyár. (Viharnak
S mámornak gerjesztője.) Rég kihamvadt.
Ne hidd. Hogy tükröt tart eléd. A tó.

Rainer Maria Rilke: A párduc

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.

(Ford:Szabó Lőrinc)

Paul Verlaine: Fáradtság

Georges Courteline-nak

 A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:
jönnek a szőke és roppant barbárhadak
s a Birodalom únt akrosztikont farag
s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.

 A lélek émelyeg, árvasága kínozza.
Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak.
Óh, hogy a lassú szív s a gyenge akarat
nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!

Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit!
Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogynak?
Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!
 
Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik;
csak egy rabszolga, ki járja a maga útját;
csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság! 
 
(Fordította: Szabó Lőrinc)

József Attila: A hullámok lágy tánca

A hullámok lágy tánca s odaát
a lombok gyenge lejtése az éjjelt
lassudan hozták s csillagok raját
hívták reszketni az egekre széjjel.

Igy ők. S az érzelmek is csendesen
mozdulnak benn a szívben ringatóan,
emlékezés visszfénye, szerelem
hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.

Én nem értem, csak érzem az egészet.
Itt tangót jár a sok lány és fiú,
a sok számító, kedves és hiú.

Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.
De némán, hiszen ráér a természet,
a zene mögött zúg az örök erdő. 

Áprily Lajos: Az őszre várj

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
aranyruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.
 
Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szived,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.

 

Michelangelo Buonarroti: Giovanni Da Pistoiához

A kizsigerlő nehéz munkában
golyvám támadt, akár a kutak poshadt
vizeitől a lombárd parasztoknak
meg macskáknak; tenyészik a szakállam

s az ég felé nő; felsebez az állvány;
mellem, mint hogyha hárpiáé volna;
szemembe festék csöpög, s a kápolna
padlóján ezerszínű tavat táplál;

ágyékom csüggedten tapad hasamra;
tarkóm iga, kútgémnél nehezebb;
semmi sem megy, nem jutok magasabbra;

a bőr feszül és hámlik kezemen;

hátam csomós; szeretnék elrohanni,

s mint görbe íj, csak fekszem mereven.

Jöjj és segíts, Giovanni.
Becsületemnek vége. Elhagyott
a tehetségem. Rossz festő vagyok.
 

(Ford: Rónay György)

Lucian Blaga: Az olvasókhoz

Ez itt a házam. Ott túl a nap és kaptárokkal a kert.
Az úton jártok, a rácsokon benéztek,
s várjátok, mikor szólalok meg. - Hol kezdjem el?
Higgyétek el, higgyétek el,
beszélhetünk, ameddig akarunk, akármiről,
a jóság kígyójáról és a sorsról,
az ember kertjeit ekével szántó
arkangyalokról,
az égről, mely felé folyton növünk,
bukásról, gyűlöletről, bánatról, megfeszíttetésről,
és a nagy elmúlásról mindenekelőtt.
De minden szó csak könnye mindazoknak,
kik sírva sírtak volna, s nem tudtak sehogy.
Nagyon keserűek mind a szavak,
hát hagyjatok
némán járnom itt közöttetek,
s behunyt szemmel lépnem ki elétek.
 
(Ford: Lengyel Ferenc)

Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

"Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, - utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak
    a fejem hajszálainál, - és a
    szívem is elhagyott engem."
                         

Zsoltárok könyve 40. 13 

Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyobb nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy símogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.

Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.

Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." -
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, -
Szeretni akarok.

Garai Gábor: Ősz a hegyen

Sűrűsödik a táj:
a dér-pettyes avarra
leszivárog a barna,
bársonyos félhomály.

Mégis elmúlt a nyár.
Lomb-fosztó szél sikoltoz:
a lanka zöld-bozontos,
de a gerinc kopár.

Gyanútlan őz-suta
áll odafönt; szemében
se félelem, se szégyen
(futnia nincs hova),

csak forgatja szelíd
szájában, lassan, enyhe
bánattal, elmerengve
az ősz vad ízeit.

Weöres Sándor: Pesti Duna-part télen

Lassú felhő-árnyék
száll a jég fölött,
nagy folttá terülve
a két part között,

majd odébb húzódik
a Lánchídon át,
választ vánkosául
egy zöld kupolát,

ott se vár sokáig,
tovább szálldogál,
és mögötte lassan
jő az esthomály.

Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

Már szombat este megsütötte
anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a harangos vasárnapot.

Vasárnap estig nem fogyott el,
fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.

Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.

Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.

Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
mint úrvacsora-szimbólum.

Száguldó évek távolából
megérzem néha jó szagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szívet, betölt szobát.

Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás…
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.

Allen Ginsberg: A leples bitang

Csontjaimon csupasz hús
Ha tüzes Apolló sarkantyúz
Ha Fagyjankó kirúg rám
Zsákvászon a lábkapcám

Hamu hús és hó pofa
Sínek közt lötyögök ide-oda

Hulla a város az út kopár
Alszom a töltés oldalán

Levesem bádog csajkában
Cukrom a mások markában

Közel a sithez a Tigris-sor
Jól élek a szemetes kannákból

Korom az éj és vakul a szem
A gyár belében odalenn

Mezítláb rovom a puszta követ
Gyere és hallgasd nyög az öreg

Futok és félek pucér srác
Szívem hidege híd alatt ráz

Visítok rakpart parazsadon
Testem egy gáztartálynak adom

Lángol a hajam álmomban
Tüzel a karom és karmom van

Vas-királyé a törzsem
Szárnyam lecsüng törötten

Kurválkodók az éjben
Vak úton csontos holdfényben
Szűzek szajhák férfiak
Vétkezhettek leplem alatt

Ki tapad rám ha nő a sötét
Hashoz a has és térdhez a térd
Ki tekint csuklyás szemembe
Ki tapad zúzos ölemre?

(Ford: Orbán Ottó)

Christine Busta: Olajfa Korfu szigetén

Egyik barátom Korfu szigetén,
én nem voltam jelen,
írás és pecsét nélkül,
csak úgy bizalomra
vett egy olajfát nekem.

Ott áll a fa az öböl peremén
s azóta már legbecsesebb tulajdonom,
oly igen enyém, mint semmi más,
mivelhogy nem tartok rá igényt.

Nem tudok törődni,
nem fogom látni soha életemben,
de létezik.
Tudom, hogy néz a hajók után, 
szállást ad a szélnek és a fénynek,
idegeneket vendégel meg szelíd olajbogyómmal.

Ott messze bárkinek
könnyedén vendégjogot adhatok,
és az én fa és tenger nélküli 
ablakom éjjel, nappal 
csupa érkezés és elindulás.

Évről évre szebb lesz az én olajfám

Titokban már azt kutatom,
ki örökölje.
Hogy Korfumat elérje,
nem kell neki végrendelet.

(Ford: Hajnal Gábor)

Manuel Altolaguirre: Eredj

Az álmaimban nincs hely ahhoz,
hogy élhess. Nincs bennük helyed.
Itt álom minden. Belevesznél.
Eredj, éld máshol életed,
hiszen eleven vagy. Hogyha érc és
kő lenne minden gondolat
fejemben, mondanám: maradj.
De tűz és felleg valamennyi, 
mint kezdetben valamikor
a lét-nélküli ősgomoly.
Eredj. Itt nincs számodra élet.
Az álmaim elégetnének.

(Ford: Baranyi Ferenc)

Peter Huchel: Katonatemető

Törékeny a lég. 
Ötezer kereszt
sorban és rendben,
feszesen fedezve
a legelsőre.

Az esti sorakozó után
bemennek a városba.
Benépesítik a romokat,
fekete hidakat
s lombot dobnak az árkokba.

Meglátogatják a dómot
s árnyék borul az Üdvözitőre.
De villognak a misekönyv
ezüsttel kivert sarkai.
S az alkonypír stigmája
lángol a tetőkön.

Mint ablakkeret árnyai
a bár falához támaszkodnak.
Jeget lehelnek a poharakba.
Gitárokból bámulnak
a nők után.

Kevéssel éjfél előtt
végigharsan
a sírokon
a halál kürtje,
a vigasztalan dobolás,
a nagy takarodó.

Mire felvirrad,
megint mereven
ott állnak a parcellában.
Ötezer kereszt.
Feszesen fedezve
a legelsőre.

(Ford: Hajnal Gábor)

Konsztantyin Fofanov: A napraforgó

Paraszt-virág, oly bőséges a magva,
elszunnyadt, magát a sorsnak megadva
s a sovány sövény fele bólogat,
a napra mosolygott rég, mint a nap.

Ruganyos levele és ifjú szára
örömmel fordult az arany azúr
felé s virágba bomlott pazarul,
paraszt-virág, a zordon föld virága!

Sorsa a csüggedt csöndben elmerült,
az üresszemű ábránd meg se látja,
szerelmét, mint boldogságát, elássa,
s gyöngédségét szégyenli, mint a bűnt.
 
(Eörsi István fordítása)

Csorba Győző: Két múzeum

A Capitoliumot két múzeum szegélyezi
Az egyik a Museo dei Conservatori
Nagy örömömre húsz év után is hamar megtaláltam
a Táncoló menádot ezt az időszámításunk előtti
5. századból való domborművet: egy csodálatos
kígyózó-redőző fátyol-ruhában
táncoló nőalak a jobb kezében
rövid kard míg a balban egy felébe
hasított állattest A látomás káprázatos
csak a fényképező szem rögzítő figyelme
a fantázia roppant ereje tudhatta ezt
s a mesterség tökélye
Itt láttam még a Polihümniát
a múzsa szobrát szó sincs róla hogy
a művész valami emberfelettit
akart volna formálni benne úgy volt
múzsa ahogy múzsa volt Laura
Beatrice Léda vagy Flóra éppen
Egy bájos inkább csitri lány bizonyára a kikötő
párkányára könyököl összehúzza nyaka körül
kendőjét nyilván hűvös van így estefelé
s nézi a messzeséget nézi a vizet
vár valakit tán azt is tudja kit
vagy csak úgy valakit mert mindenik lány
vár valakit
A másik múzeum a Museo Capitolino kicsit szegényebb
főkincsei a római portré-szobrok
a Haldokló gallus és a közismert
Capitoliumi Vénusz ennek egy külön
kis körszoba jutott ide tilos bemenni
s ilyenformán nem járható körül
Viszont a rendezés kiváló ötlete
(vagy véletlen ?) hogy szemben e szoborral
egy sírszobor roskatag öregasszony
megtörten ül tekintetét Vénuszra szegzi
mindenen túli nézéssel amaz meg
elfordul mintha nem bírná a csöndes
egyszerű szókat amiket a kő-szem
s a kő-száj suttog:"Te is ide jutsz majd!"

Novella Matvejeva: Festők

Egy tenyérnyi helyet mindig lel az ecset.
Rendőröket bosszantva, bátran
szürke, fakó aszfaltra festeget
hány festő, szerte a világban !

Jövő-menő korok talpa alatt
borús mosollyal alszanak a képek.
Szétmossa őket az esőpatak,
a rosszat, jót, a torzat meg a szépet.

Lámpaoszlop tövében hiába ácsorog
az éhenkórász festő. Lábak, lábak...
Villognak a turistákkal tömött hotelsorok -
a turisták: galériákba járnak.

Néha egykedvűen, mint ki lakbért fizet,
pénzt kotor elő egy-egy arrajáró.
Csöng az aprópénzre váltott műélvezet.
Vagy alamizsna, koldúsnak kijáró?

Akad-e egyszer, aki ránevet,
vagy szerencsét kíván neki szelíden?
Vagy akár rárivall: „Piktor, helyet!
Takarodj a mázolmányoddal innen!"

Csakhogy, akár a villám ostorát,
azt nem lehet erre vagy arra rakni.
A földre simuló alázatos csodát
hóna alá se tudja senki kapni.

Arcán cipő csoszog, vagy döngve jár.
Mégis: nincs kéz, amely föl tudja venni.
Garast sokszor vetettek érte már -
megvásárolni mégse tudja senki.

(Ford: Rab Zsuzsa)

Radnóti Miklós: Alvás előtt

A dinnye húsát már belehelte az ősz,
nem harsan késem jó éle nyomán, csak bölcs
szavakat ejteget s szeliden reped el,
de a szilvák arany ölén még feszesen
ül a mag! ó, ének dicsérjen két gyümölcs,
olcsó vacsorák dísze, kilós eledel!

És ének dicsérjen szegényt etető nyár,
asztalomon maradékod: száraz magok,
kis halom gyümölcs, már kukaccal ékesen,
de új gyümölccsel jő a hűvösujju ősz,
ázott hajában hét halott bogár ragyog
és lopva osztogat, nem hallik lépte sem.

(Míg én gyümölccsel és verssel bíbelődöm,
addig asszonyom elaludt heverőjén,
szertehagyva esti tettei dús sorát:
angol nyelvkönyv, hajának csattja, hűs tea.
De motozásomra úgy ébred és ragyog
s úgy vetkezi álmát, mint gyermeki tündér,
vagy alvó virágunk, ha az ablakon át
rásüt a betolongó, déli verőfény.)

Lord George Byron: Sénakherib pusztulása

Mint farkas a nyájra, lezúdul a vad
asszír had arany, bibor ékek alatt;
s csillagzik a dárda, akár ha a mély
Galiléa egén kivirágzik az éj.

Mint erdei lomb kora nyár derekán,
a had úgy zizegett a nap alkonyatán,
s mint erdei lomb, ha leverte az ősz,
hajnalra leverve hevert az erős.

Mert jött a Halál komor angyala, várt,
s arcukba lehelt feketén s tovaszállt;
nem mozdul a férfi, az éjbe mered,
páncélja se rezzen a szíve felett.

És fekszik a mén, leütötte a vész,
veres orrlikain elakadt lihegés,
tajtéka fehéren a fűre fagyott,
tenger se taszítja ki így a habot.

És fekszik a harcos alatta, haját
harmat lepi s rozsda a vértje vasát,
kókadt lobogója is elfeketült,
nem villog a lándzsa se, hallgat a kürt.

Bús asszonyi nép zokog özvegyi jajt,
Baál szobra sem állta a néma vihart;
kard sem suhogott s a pogány hatalom
szétolvad akárcsak a hó a napon.

(Ford: Radnóti Miklós)

Csorba Győző: A Louvre szobrai

Csapzott haj vaskos árkok a homlokon e fejet
látszik megzúzta a gond e gyönyörű fejet
melynek gyűröttségeiből ahogy
a nap a szellem szépsége kiragyog

Szép csodaszép külön a dúlt száj külön
a dúlt áll orr arc a fül és a fülön
a fürt-csomók szép ez a poklokon
átvonszolt testrész ó szép nagyon

Mint szép ugyancsak csodaszép
az a meztelen-szikrázó nőalak odébb
az a varázs melyet
csak a maga belső törvénye nevelt

csak a maga belső törvénye faragott
mint lábat csípőt mellet nyak-hajlatot
sőt lelket is hiszen valahogyan
a sugaras porcikákban az éppúgy benne van

És könnyedén és nehezen
egymásba vág ring s elpihen
a bársony hajnal a sajgó sok-öblű éjszaka
a szépség két ábrázata.

Gárdonyi Géza: Mi a boldogság?

Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kinál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
a dicsőség? vagy csak a nyugalom?
Melyik a jó, és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyujthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom;
ha majd nagy lesz, mint az apja;
ha a sors el nem ragadja.

- Mi a boldogság, török szultán?
- Ha az Anteusz titkát tudnám.
- Mi a boldogság, szent apáca?
- Lelkemnek mennybe feljutása.

- Mi a boldogság, te agg?
- Ha lehetnék fiatalabb.
- Ingetlen koldus, szólj ugyan...
- Ha ingem volna, jó uram.

- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen?
- Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.

Jevgenyij Vinokurov: A boltban egyszer

A boltban egyszer, hosszú évek múlva,
teát veszek majd. Lépésben nyomulva
előre, blokkom tenném már a pultra,
s akkor meglátom: mögöttem te állsz.

A blokkot tétován gyűröm kezembe,
s a boltsarokba, néptelen szigetre,
majd félreállunk, s ezt-azt emlegetve
halkan a múltból, elbeszélgetünk.

Te meglátod, hogy borostás az állam,
hogy tüskéin már fehér csillogás van,
hogy rojtos ujjú és öreg kabátban
járok, és gombom egy-szálon fityeg.

S én meglátom süppedt szemed, s elázott
kalapkádon az esetlen virágot,
s hogy rozzant ernyőd sok vihart kiállott,
rég meg kellene javíttatni már.

Elbúcsúzunk. Te eltűnsz a tömegben,
s én kiáltoznék utánad rekedten:
úristen, mért is váltunk el mi ketten
harminc-egynéhány évvel ezelőtt?

(Ford: Rab Zsuzsa)

Csoóri Sándor: Megtépázott falomb a címerem

Uram, itt van megint legújabb őszöd.
Hosszú fényekkel érkezett ide
a dombok közé
s ügyesen megelőzött.

Szégyen s gyalázat, hogy a dióverésről
az idén is lemaradtam.
Megtépázott falomb a címerem
s avarszőnyeg alattam.

Gazban a híres asztalunk,
amelyen annyit de annyit könyököltünk.
Most egy hernyótetem ravatala.
Ha netán megjelennél újra,
a halál feketedne közöttünk.

Kicsi halál vagy nagy halál?
Ki merne erről bármit mondani?
Elnézek inkább én is a Szamárhegy felé
némán, ahol Mátyás király hollói laktak
és elsötétítették az erdőt,
mint a meséket.

Éget a Nap, kicsit még éget,
de már csak a birsalmák sárgulgatnak.
Gyűlik bennük szépség és fanyarság.
Kemények, mint az ökleid,
amikor néha arcomba ütsz
és fölszikrázik tőled mélység és magasság.

Ellépdelek sárgálló fáid előtt,
mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el
ormótlan facipőben –
Fölöttem ott a mindenséged,
de ki tudja, mi van előttem?

Csoóri Sándor: Kifelé a nyárból

Ebből a nyárból se marad más,
csak a tegnap esti barbár kicsapongás
emléke: a dombot szétrugó mozdulat.

Már viszi is a korai vonat
a hantokat s a fényes romokat
a tájról: hajad szétzilált rakományát,
csípődet, széna-ágyadat;

a birkacsapások sár-göröngyeit,
a fűben kinnfelejtett könyveinket,
tollászkodó énem sötét árnyékait
a fák alól. A szombatokat, vasárnapokat.

Viszi, viszi a virágok nevét
az űrbe, föl a vakvilágba,
vagy még azon is túlabb-túlra,
hol csak most hűl ki egy-egy bolygó
és még se bűn, se csoda nem virágzik.

Nyitva az ősz országhatára, tárva, nyitva.
A hegyek tetején búcsúpohár.
Megállok egy fa mögött s nézem,
mintha a sárga erdő felé te rohannál.

Kányádi Sándor: Palackposta

Kettétört az utolsó evező is, a hullámok
egyre tornyosodtak; nemhogy szűnt volna,
de nőtt s vadult a vihar, a holdat is
mindegyre el-elfújta, lóbálta veszettül,
majd kivágta valahová a messzi partra,
vagy talán be a reménytelenül mély óceánba.
Mertük a vizet egész éjjel. Vállal és lábbal
feszültünk a már-már összeroppanó bárka
bordáinak. Csak reggel, mikor a kelő nap előtt,
mint áhitatos mohamedán horda,
térden hajlongtak a fehér turbános hullámok,
csak akkor éreztük, milyen hiábavaló harc volt:
egyetlen korty víz nélkül várni a megaláztatást.
Föltápászkodtunk, körbekémleltük a derűs és
üres láthatárt, s maradék erőnket összeszedve
alámerültünk.

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
s a kék vizeken tündökölt a hold,
tündér leány állott a tenger partján,
s a hab lágyan, szerelmesen dalolt…

De egy este… messze észak felől
orkán hadával érkezett a tél,
a tündér sírt és fényes könnyeit
zúgó tengerbe hullatta a szél…

Aztán elment… a tenger várta, várta,
és fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
sötét vizén nem tündökölt a hold…

S a mélybe hullott tündér-könnyekből
lettek a fényes igazgyöngy szemek…
A gyöngyhalász néha megtalálja
a mélybe rejtett tündér-könnyeket…

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
és verseim az igazgyöngyszemek…
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
s azóta néha gyöngyszemet lelek.

Devecseri Gábor: Imátlan ima

Befejezni a napot szépen,
bízni az óra örömében,
az álom hajóján kivárni,
szeretteinknek jót kívánni,
élőnek, holtnak, szeretteink
szeretteinek szép rend szerint
örömet kívánni mindahánynak,
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kívánni az örömnek.

Bereményi Géza: A magyarok Istene dala

Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
nézd meg a vén folyót, megvan-e még?
Hisz ma az ember azt is csudálja,
hogy el nem vették már rég mindenét.

Nézz csak utána apádnak, anyádnak,
asszonyod vizsgáld, hogy asszony-e még?
Másodpercenként kell ellenőrizd,
hogy a tiéd-e még, ami tiéd?

Gondosan leltározz, éjt nappá téve,
zsebedbe nyúlj, hogy a pénz ott van-e?
Elvették múltadat és a jövődet,
míg félrenéztél vagy három hete.

És emlékezz, volt még egy óvatlan perced,
engedted magadnak, hogy félrenézz,
s már arra ébredtél, hogy nem vagy férfi,
ember, hogy lehettél ilyen merész?

Volt még egy Istened, egész jó Isten,
s könnyelmű percedben feledted őt,
s felnéztél, láttad, ő is másé,
vicceket mesél a gondviselőd.

Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
nézd csak a vén folyót, hogy viszi szét
apádat, hazádat hogyan dobálja,
s maga sem tudja, hogy megvan-e még.

Vagy tudod mit? Ne is nézz le a Dunára,
szemedet féltsed, hátha kisül,
így maradj inkább már, így, félrenézve,
anyátlan, Dunátlan, nemtelenül.

Csakis a, csakis a szemedet őrizd,
ne is nézz már oda, hátha kisül,
vigyék csak, kapkodják, nézz te csak félre,
s várj másik Istenre, aki becsül.

Örkény István: Leltár

dombos táj (zivatar után)
3 gomolyfelhő
1 halastó
1 gátőrház
1 férfi (az ablakon kihajolva)
1 kiáltás
1 jegenyesor
1 sáros út
kerékpárnyom (a sárban)
1 női kerékpár
1 kiáltás (az előbbinél hangosabb)
1 pár szandál
1 szoknya (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva)
1 milflőrmintás blúz
1 darab amalgámtömés (fogban)
1 asszony (fiatal)
1 kiáltás (még hangosabb)
új kerékpárnyomok
1 becsukódó ablak
csönd

Garay János : Monda Isten: nap legyen…

Monda isten: nap legyen s szemed lett,
A szerelmi lánggal csillogó szem;
Monda isten: rózsadomb virúljon,
S rózsadomb lett két virágzó arczod;
Monda isten: lágy selyem teremjen,
S terme fürtöd drága szálu selyme;
Monda isten: lenne szűz eperke,
Édes, ízes, teljes és pirosló,
S lőn parányi szácskád az eperke;
Monda végre: tündér kert teremjen,
És te termél csuda báju lányka,
És e kertben fülmilét teremte,
S én levék e kertnek fülmiléje,
Reggel este fönnen énekelvén:
Vajha engem s mindörökre engem
Boldogítna már e nap sugára,
Vajha nékem s mindörökre nékem
Nyilnék üdvösség e rózsadombon,
Enmagamnak kötnék enkaromra
Rabbilincset a selyemhajakból,
S híven, híven őrzeném e kertet,
Semmi más jutalmat nem kivánó:
Csak, hogy benne - én szedhessek epret.  

Forgács Antal: Hajnal

Néma fegyvereit köszörüli fölötted a hajnal,
halványsárga nyila csiklandja a cifra eget,
gőzölg a sötétség, s távolodik most indulatosan.
 
Piruló fák közt hajtja a szél az éji ködöt már,
sulyos szárnnyal szállnak a göndör fellegek ott,
ó bár szállana így el az életed egyszer!
 
Barátod nézne utánad: mint csapkodsz az égi magányban
és a sikos párába mosdatva meg arcát
kinzott lélekkel intene néha feléd.
 
S te köszönnél habzó, fénylő bucsuszóval,
szavaid tiszta szelétől reszketne a fű s a magos part,
s hullámzani kezdene az erdő meg a rétek. 

Gulyás Pál: Apám

Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg, s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám
a zúgó fák előtt megállt, és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szívének dobbanását.

Vajda János: Nyári dél

Fejem fölött a nap, körültem
Oly csöndes, néma rengeteg,
Nem rezg a lomb; ha zöld nem volna,
Azt gondolnám: megdermedett.
 
Az erdő mintha hallgatózva
Elfojtaná lélekzetét:
Tán várja, vagy hallgatja épen
A teremtő rendeletét?

 Vagy tán az isten átölelte
Ezt a virágos csillagot,
S midőn szerelmét rálehelli:
Csupán szeme, a nap ragyog?…

 

Weöres Sándor: Nyári este

Árnyak sora ül a réten.
Nyáj zsong be a faluvégen.
Zúg-dong sűrű raj a fákon.
Békák dala kel az árkon.

Bim-bam! torony üregében
érc-hang pihen el az éjben.

Csillag süt a szeder-ágra.
Lassan jön a pásztor álma.
Rezgő-fű a feje-alja.
Nyár-éj ege betakarja.

Bim-bam! torony üregében
érc-hang pihen el az éjben.

Detlev von Liliencron: Ki tudja, hol?

A hamu, sár és vér felett,
A lótiporta rét felett
Lement a hold.
Futott az éj. Már nincs csata.
De sokan nem tértek haza
Kolin alól.
 
Egy ifjú is, félig gyerek,
A puskaport ízlelte meg,
És ott maradt.
A zászlaját emelte még,
S a halál fogta már kezét
Kolin alatt.
 
Mellette a szent könyv feküdt,
Mely ott járt véle mindenütt
Az ütközetbe.
Egy gránátos, Bavária
Fia meglátta: biblia,
Hát fölemelte!
 
S vitte a könyvet egyenest,
Mint utolsó üdvözletet,
Mely sírva szól.
És beleírta az apa:
— Kolin. Fiam a föld alatt,
Ki tudja, hol?
 
És aki ezt dalolta most,
És aki békén olvasod,
S lelked dalol:
Egyszer majd én is, meg te is
A föld alatt alszunk, s nem is
Tudjuk ma: hol?
 
(Fordította: Juhász Gyula)

Johann Wolfgang Goethe: Boldog vágy

Halld, de csak a bölcsnek mondd el,
Mert kigúnyol a tömeg –
Hogy oly lényt magasztalok, mely
Láng-halálba vágyva megy.

Hűs éjben, szerelmi kéjben,
Nyerve, adva létedet:
Ismeretlen vágy hevében,
Hol egy kis mécs integet,

Nem maradhatsz a homályba’,
Melynek árnya elborít;
S magasb párzás édes vágya
Oda szállni bátorít.

Messzi távol mitse’ gátol,
Szállasz, megbüvölt gyanánt –
S végre, míg a fénybe vágyol,
Összeperzsel, hajh, a láng!

S míg csak nem vagy erre kész,
Hogy meghalva élj újonnat:
Szomorú vendége lészsz
E szomorú honnak!

(Ford: Szász Károly)

Albert Samain: Meghitt muzsika

Arany keretben
Alig rebben
Álmosan ingva, az órainga.

S révedezünk mi,
Tévedezünk mi,
Csend csodataván, céltalan ringva.

Zongora-húr zsong,
Aléltan búsong
A végső akkord, s egyre lágyabb

S lelkünkre hullván
- Enyhe hullám -
bomló gyürűkben bánattá bágyad.

A tikkadt szőnyegen
Bús-betegen
Egy megtört rózsa, a halált várja

S halkan kél s dússá
S isteni bússá
Nő bennünk is a halál vágya.

S nézd, ott az ágy van,
S emeli lágyan,
Mint ünnepi sátrat, mennyezetét

S nagy, komor teste
Olyan ma este
Mint egy mélázó isten és setét:

Csókjainkról mereng -
Míg remegve leng
A légben párfömöd, a szűz-buján kevert:

Ó, rontó ital üdve!
Fínoman szűrve
Virágból, mely öled hevén hevert!

Áttetszőn fénylik
Szemed s örvénylik
Mélabús mélye, zöld szakadék

S mélyén beteg zsarát
Rezgeti sugarát
Halódva s példázva a bús szenvedélyt.

Így jó! - veled!
Mindent feled
A szív: időt, bút, kínokat, szeretve!

Ujjamon át,
Míg szorítva fon át,
Csorduljon szerelmem minden kis eredbe!

Így, így egekbe
Lágyan lebegve!
A kaján és csúf föld semmivé lett!

Így, mit se tudva,
Révbe se futva,
Ó egyetlen és muzsikás Élet!

Ne szólj, ne szólj!
Vagy legyen oly
Halk szód, mint a szív titkos óhaja,

Mely úgy hal el,
Mint hópehely-
Párnán egy angyal égi sóhaja...
 
(Ford: Tóth Árpád)

Percy Bysshe Shelley: Óda a nyugati szélhez

I.
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz és mintha mord
varázsló űzne szellemrajt, szalad
 
a sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe, – Te,
kinek szekere téli sutba hord
 
sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
míg azur húgod, a Tavasz szele
 
megint kürtjébe fú s riad a föld
s édes bimbónyáj legel a napon
s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
 
vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
ki rontasz és óvsz! halld, óh halld dalom!
 
II.
Te, kinek – míg az ég reng, – áramán
omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Oceán
 
s zápor zuhan s villám, bús angyalok,
s kibomlik már kék útad tág legén
mint vad menád-haj s szikrázik s lobog
 
az ég aljától, hol kihúnyt a fény
az ég ormáig a közelgető
vihar sörénye! – Óh, Te, a szegény
 
év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borúl körül s bús boltját reszkető
 
páráid terhelik s a hűs falon
vak víz s tűz s jég tör át! – óh, halld dalom!
 
III.
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi Tengert, mely lustán pihen
kristályos habverés közt fekve rég
 
habkő fokoknál, Baiae öbliben
s álmában agg kastélyok tornya ring
a hab sűrűbb napfényén égve lenn
 
s azúr moszat s virág veti be mind,
oly szép, hogy festve sem szebb, – óh, te Szél,
ki jössz s Atlant vad vízrónája ing
 
s fenékig nyílik s látszik lent a mély
tenger-virág s mit az iszap bevon:
a vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
 
mert hangod csupa sápadt borzalom,
melytől remeg s széthull, – óh, halld dalom!
 
IV.
Ha lomb lehetnék s vinnél, bús avart,
vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,
 
szabad, majdnem miként Te s adsz neki
erőt, erős úr! – vagy ha csak kora
kamaszidőmnek térne gyermeki
 
víg lelke vissza, óh ég vándora! –
midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül, – óh tán soha
 
nem zengne jajszóm, mely most esdve kér
ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
mert tövisekre buktam s hull a vér
 
s zord órák súlya húz s lánccal fon át,
lelked szabad, vad, büszke rokonát!
 
V.
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
 
lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
dallal, mely édes, bár fáj, – óh te zord
lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
 
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
tört lombként, melytől sarjad ujra más!
s dalom égő zenéjét messzi hordd,
 
mint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpűl, óh szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
 
kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,
késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?
 
(Tóth Árpád fordítása)

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Weöres Sándor: Ez én vagyok

 Alvó egészen kicsi fej,
mellette bögre tej,
és nincsen égbolt.
Rég volt.

John of Fornsete: Nyári kánon

 Künn a fákon újra szól a víg kakukkmadár.
Napsugárban úszik minden, száll az illatár.
Nyár van, nyár. 

Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár.
Lombos ágon csókot vált az ifjú gerlepár,
nyár van, nyár van, kakukk szól már a fák közt: 

„Kakukk, de szép a nyár!”

Tao Te King: Az erény

 A nagy erény nem jótékonykodik,
ezért jó.
A kis erény jótékonykodik,
ezért nem jó.
A nagy erény cselekszik,
nem-cselekvéssel cselekszik.
A kis erény sürög,
erővel cselekszik.
A szeretet cselekszik,
eredményes, ha nem cselekszik.
Az erkölcs sürög,
erővel cselekszik.
A tisztelet cselekszik,
s mert nem viszonozzák,
kényszerít a tiszteletre.
Ezért:
az út ha elvész, itt az erény,
az erény ha elvész, itt a szeretet,
a szeretet ha elvész, itt az erkölcs,
az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet.
A tisztelet
a hűség és bizalom hiánya,
a zűrzavar kezdete.
A külső tudás
az út virága,
a belső tudatlanság kezdete.

Ezért az igaz ember
a valódit akarja és nem a látszót,
a gyümölcsöt akarja és nem a virágot,
a közelit akarja és nem a távolit.

(Ford: Weöres Sándor)

Elinor Wylie: Téli álom

 Mikor göröngyös fa-sarok
Mint sziklán acél kopog,
Mikor a hó liszt, nem pehely,
S a fagy az agyagban szinte tüzel,
S a föld, a keményen megharapott,
Mint rossz öntvény reped-ropog,
S a világ beteg, mogorva, öreg:
Szabadulni vágyom, bánt a hideg.

Kis üvegbuborék-madár nekilát
Keresni más Amerikát,
Tisztán mint a bor szikrája
Éjben száll Argentínába,
Azúr-kolibri, láng-rigó,
Vár rá trópus, Mexikó,
Hevet követ s a napba néz,
Csontjába méz, ó méz, méz, méz!
Vágyam nem röppen el, itt marad
Balzsamfenyő gyökere alatt.

Hiába tövises a gesztenye,
Bársony-puhaság a belseje,
Így kőfalú, hóhajú házba tér
Minden mókus, vakond, egér,
Bogáncspihével megtömi,
Ökörfarkkóróval gyömi,
Töpörödött borókamag
A világon mindennél finomabb.

Ó mily meleg homályú fészek,
Hová a vadak telelni térnek!
Ide bújni, ez kéne nekem, ez éj,
Lágy, lágy, lágy, és mély, mély, mély!

(Ford: Weöres Sándor)

William Blake: Egy homokszemben lásd meg a világot

Egy homokszemben lásd meg a világot,
Egy vadvirágban a fénylő eget,
Egy órában az örökkévalót,
S tartsd tenyeredben a végtelent.

Lásd a világot egy homokszemben,
A mennyországot kis világban,
Őrizd a végtelent két kezedben,
Az örökkévalót egy órában...

(Weöres Sándor fordítása)

Heltai Jenő: Nyári éjszaka

Emlékszem egy édes, nyári éjszakára
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.

Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!

Szép Ernő: Vers cím nélkül

Mint magányos lovast az este,
Úgy ér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szivemből,
Könnyeim kis csengői csengenek.
 
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Egyszer elengedte a kezemet.

Gulyás Pál: A méhekhez

Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zöngő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!

Hív a sárga napraforgó,
hív a vadmargaréta,
s a kapor, az ernyőt hordó,
szitakötők hajléka,
az estike is hív nedvvel,
a borzongó levelű,
s kit az éj itat méreggel,
vérehulló fecskefű...

Menj, amerre tetszik néked,
de kerüld el a gonosz
levelű rontó vidéket,
mely tündöklik és oroz!
Szállj le bátran a bodzára,
szállj le bátran a hársra,
szállj a rezgő rezedára
és szállj le az akácra!

Süt a szép Nap, de az esti
felhőkön villám szállong, -
kicsi méh, hozz egy mézcseppnyi
villámot bolyhocskádon!
Pörgesd halkan szempillánkra,
te hallod a perc léptét:
hadd legyen lelkünkön lámpa,
ha ránkhull a sötétség!