Pablo Neruda: A Macsu Pikcsu ormai (Részlet)

S fölmásztam akkor hágcsóján a földnek
a kallódó őserdők iszonyu sürüjén át
tehozzád, Macsu Pikcsu.
Szikla-grádicsok magas városa,
végső lakhelye annak, ki a földi
dolgokat nem takarta álomi köntösökbe.
Tebenned két párhuzamos vonalként
ringatózott a villám és az ember
kettős bölcsője tövises szelek közt.

Kő-anya, kondorok hullámverése
Magos foka az ember hajnalának.
Elkallódott lapát az ős fövenyben.

Ez volt a lakás, im ez itt a székhely:
a kukorica roppant szemei itt sarjadtak
s itt hulltak vissza vörös jégesőként.

Itt serkedt ki a láma aranyos puha szőre,
hogy díszítse a kedvest, sírhantokat s anyákat,
a királyt, a harcosokat, az oltárt.
Itt nyugodtak el éjjel mind az emberi lábak,
sasok karmai mellett, ragadozók magasba
rakott fészkén, s ha jött a hajnal,
mennykő-lábakkal együtt hágtak a ritkuló ködökbe,
s úgy taposták a követ és a földet,
hogy mindig felismerjék, alva is, halva is tán.

Látom a kezeket és a ruhákat,
a vizek nyomait a zengő üregekben,
a falat, mely meglágyult egy arc érintésére,
amely az én szememmel látta a földi lámpást,
amely az én kezemmel olajozta az eltünt
fákat, mert végül minden, köntös, bőr, edények,
kenyér, bor és szó

csak volt, megtért a földbe.
S a levegő narancsvirág-ujjakkal
járta át mind a mélyen aluvókat:
ezer év levegője, hónapok és hetek
levegője, kék szele, vasas Kordillerái,
amelyek, mint léptek lágy hurrikánja,
fénybe vonták magányos övezetét a kőnek.
(Ford: Somlyó György)