Ellen Niit: Ismertem két nagy követ

Ismertem két nagy követ.
Közeli ismeretségben voltam velük.

Állandóan beszélgettem velük.
Kicseréltük a gondolatainkat
a giliszták életmódjáról
és a pázsit alatti meg a moha alatti
dolgokról
és a mogyoró éréséről.

A mogyorósban éltek.
A mogyoróliget közepén.
Minden mogyorót istenigazában ismertek
héjuktól a belükig,
haláluktól a születésükig,
keresztül-kasul.

Azt hiszem, hogy nekik maguknak is volt
belük és héjuk.

Olykor mogyoró hullott a nyakukba.
Ez számukra tréfa volt.
Olyankor nevetni láttam őket,
ásítozva önmagukban.
Így csak a kövek nevetnek.

Az egyikükből később szobrot faragtak.
Szörnyű volt.
Véletlenül a városban találkoztam vele
az egyik téren.

Nem ismert meg.
És ez jó is volt.
Olyan volt, mint egy halott,
megdermedt, élettelen, néma,
az arca kemény és szigorú.
Üres héj.

A másik belehalt a bánatába.
Megkövesedett.
Jártam a sírjánál.

Most rettegek,
amikor a sorsukra gondolok.

(Ford: Dabi István)