Nils-Aslak Valkeapää: Amikor voltunk

Amikor csak mi voltunk,
amikor magunk között úgy éltünk,
mint a természet része. Vadásztunk, halásztunk.
A megélhetésért öltünk, és úgy tudtuk,
amikor világunk részeként meghalunk,
új életet nyerünk valamely más életből.
A természet részeseként elismertük annak
fensőbbségét.
A Nagy Szellem földjén éltünk, amit
nekünk adott. A többi teremtményhez hasonlóan éltünk.
Vándoroltunk
mezőkön, havasokon át. Akkor még fényes volt
a Nap
Jöttek aztán ismeretlen emberek, sok idegen vér.
Maguknak akarták, és birtokba vették földjeink egy részét.
Maguknak akarták és növekedtek benne minden javakkal,
amelyek fölneveltek minket.
Mindent akartak, állatainkat, gyarapodást.
Mindent maguknak akartak. A folyókat
és a vizek erejét,
a vasat, minden ércet, erdőt, halat.
Mindent.
Még minket, magunkat is.
Nehezen süllyedtünk fogolysorba. És így
ment ez mindig. Hívatlan vendégnek jussa lett.
De országunkat el nem adtuk. Merthogy miénk,
mert részesei vagyunk a természetnek, a vándorlásnak
az Anyaföldön.
Ahogyan a másik életnek is. Szerettünk volna olyanokat,
akik törődnek embertársaikkal. Kitárt karjuk
lehetett volna mindnyájunk bölcsője is.

(Ford: Tar Károly)