Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak –
a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe – hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!…

Vagy a folyóhoz megyek – csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek…

Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet…
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek…

(Ford: Lator László) 

Weöres Sándor: A meséről

A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót – nagyot mulattassanak.

A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.

A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics – mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson álmot a kilincs.

A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj. 

Salvatore Quasimodo: Madrigál féle

Nyugatra hajlik most a napraforgó,
       tányérjából már a nap pusztulását
  olvashatod, a nyári levegő mind
      sűrűbb, lombot sodor a szél, a viskók
        füstjét. Utolsó játéka az égnek:
             a felhők szárazon tovarobognak,
                s megzendül a villám. Mint évek óta,
                    kedves, a Navigli szűk gyűrűjében
               a fák évszakváltása még megállít.
       Mégis e nap a mi napunk maradt, és
             mindig ugyanaz a nap fenn az égen, -
           nyájas sugara szálán futja útját.
                    Nincs több emlékem, csak teher az emlék, -
       az emlékezés rokon a halállal,
               és végtelen az élet. Mindegyik napraforgó
            a miénk. Egyikünk megáll örökre,
            és te is velem, ha későre jár már.
              Mi is, akár a gyerkőcök, felállunk
                a hintára, úgy nézzük a csatorna
          partján a vizet: ágakat először
                  zöldes tükrében, mely lassan sötétül.
        A perc csöndjében közeledő ember
               öklében már nem késpengét szorongat,
                hanem geránium virágát.

(Ford: Rába György)

                                                                                               

Francois Villon: Az irigy nyelvek balladája

   Végy arzénes savat, salétromot,
            S avas fattyút habos lúggal maratva;
            Hozzá olvadt ólombul egy csomót,
            Forró szurokkal, kénnel elhabarva,
            Zsidónő piszkát is hozzá vakarva;
            S vedd leprás ember lábmosó levét,
            Meg ócska bocskor átizzadt belét
            Áspis kigyó sürű vérébe mártva;
            Tégy hozzá róka-, farkas-, borz-epét
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!
            

Fogj egy halászni rest, fekete macskát,

            Vénet, fogatlant: szedd ki velejét;
            Vedd veszett kutya szájának a habját
            Meg kehes öszvér sárga köpetét,
            S ügyelve apró csipetekre tépd;
            Frissébe mindezt egy péppé zatyuljad
            Csatorna-lében, hol gyikok lapúlnak,
            Folyik mérges kigyó és béka nyála,
            Patkányok, s egyéb nemes vadak úsznak,
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!
            

Vedd élő vízisikló köldökét

            És rakd vigyázva gyilkos szublimátba;
            Holdtöltekor tégy hozzá régi vért,
            Mely megalvadt a borbélytálban állva,
            S egy részin barna, másutt hagymasárga;
            Végy szutykos teknőbül pelenka-lét;
            Gyüjts össze vedlő rossz sebet, fekélyt
            Egy szajha öblitő vizébe hányva
            (Nem járt lebujban az, ki meg nem ért)
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!

            Ajánlás
            

Jó Herceg, törd át mind e csemegét,
            Ha szitád, rostád, zsákod nem elég,
            Egy sárga ülepű gyatyán, vigyázva
            - De disznó-szarral ízesítsd elébb -
            - S az irigy nyelvet ebbe főzd puhára!



                (Ford: Mészöly Dezső)

Johann Christian Friedrich Hölderlin: Menon panasza Diotimáért

 Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
   csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
          s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását, 

míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
        így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
  intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
          lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
          csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
             és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
              egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
             Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
      Téged vettek el és véled a két szememet.
           Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
          mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

                  (Ford: Radnóti Miklós)