Johann Christian Friedrich Hölderlin: Menon panasza Diotimáért

 Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
   csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
          s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását, 

míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
        így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
  intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
          lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
          csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
             és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
              egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
             Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
      Téged vettek el és véled a két szememet.
           Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
          mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.

                  (Ford: Radnóti Miklós)