Salvatore Quasimodo: Madrigál féle

Nyugatra hajlik most a napraforgó,
       tányérjából már a nap pusztulását
  olvashatod, a nyári levegő mind
      sűrűbb, lombot sodor a szél, a viskók
        füstjét. Utolsó játéka az égnek:
             a felhők szárazon tovarobognak,
                s megzendül a villám. Mint évek óta,
                    kedves, a Navigli szűk gyűrűjében
               a fák évszakváltása még megállít.
       Mégis e nap a mi napunk maradt, és
             mindig ugyanaz a nap fenn az égen, -
           nyájas sugara szálán futja útját.
                    Nincs több emlékem, csak teher az emlék, -
       az emlékezés rokon a halállal,
               és végtelen az élet. Mindegyik napraforgó
            a miénk. Egyikünk megáll örökre,
            és te is velem, ha későre jár már.
              Mi is, akár a gyerkőcök, felállunk
                a hintára, úgy nézzük a csatorna
          partján a vizet: ágakat először
                  zöldes tükrében, mely lassan sötétül.
        A perc csöndjében közeledő ember
               öklében már nem késpengét szorongat,
                hanem geránium virágát.

(Ford: Rába György)