Sylvia Plath: Hajnali órán

Üres vagyok. Visszhangozom a lépések neszét is.
Múzeum szobor nélkül, csupa oszlop, portikusz, csarnok, grandiózus.
Udvaromon szökőkút fut a magasba, aztán visszasüllyed,
Apácaszívvel, a világra vakon. Márványliliomok
Illat helyett sápadtságot lehelnek.

Elképzelem magam nézősereggel,
A fehér Niké és a kopár szemű Apollók anyja.
De nem. Figyelmükkel inkább a halottak sértegetnek. És nem történik semmi.
Homlokomra teszi kezét a hold,
A rezzenetlen arcú, néma ápolónő.

(Ford: Gergely Ágnes)