Rájnis József : A szerelemről

Rózsák között Kupidó 

Egykor, kicsinyke méhtől 

Kis ujja sebhetődvén, 

Sírt, jajgatott, s azonnal 

Hol futva, hol repülve 

Sietett kegyes Venushoz: 

Jaj! jaj fiadnak! (úgy mond) 

Oda van, kegyes Citére! 

Oda van fiadnak élte! 

Ím egy parányi sárkány, 

Kit méhnek híj paraszt nép, 

Megmart hegyes fogával! 

Felel erre szép Citére: 

Ha egy kicsinyke méhnek 

Fúlánkja annyi kínt hoz, 

Melly kínja lészen annak, 

Kupidó! kit te sebezhetsz?

Áprily Lajos: Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,

a havasok nagyon lilák

s az erdő óriás vörös folt,

ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:

hol a halál nagyon zenél,

sziromtalan csokrot kötöttem,

piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsú váza,

mely őrzi még a nyár borát -

s a hervadás vörös varázsa

most ráborítja bíborát.

Tóth Árpád : Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út, 

És árnyak teste zuhant át a parkon, 

De még finom, halk sugárkoszorút 

Font hajad sötét lombjába az alkony: 

Halvány, szelíd és komoly ragyogást, 

Mely már alig volt fények földi mása, 

S félig illattá s csenddé szűrte át 

A dolgok esti lélekvándorlása. 

Illattá s csenddé. Titkok illata 

Fénylett hajadban s béke égi csendje, 

És jó volt élni, mint ahogy soha, 

S a fényt szemem beitta a szívembe: 

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, 

Vagy áldott csipkebokor drága tested, 

Melyben egy isten szállt a földre le, 

S lombjából felém az ő lelke reszket? 

Igézve álltam, soká, csöndesen, 

És percek mentek, ezredévek jöttek - 

Egyszerre csak megfogtad a kezem, 

S alélt pilláim lassan felvetődtek, 

És éreztem: szívembe visszatér 

És zuhogó, mély zenével ered meg, 

Mint zsibbadt erek útjain a vér, 

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Juhász Gyula : Milyen volt

Milyen volt szőkesége, nem tudom már, 

De azt tudom, hogy szőkék a mezők, 

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár 

S e szőkeségben újra érzem őt. 

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, 

De ha kinyílnak ősszel az egek, 

A szeptemberi bágyadt búcsúzónál 

Szeme színére visszarévedek. 

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, 

De tavaszodván, ha sóhajt a rét, 

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át 

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Ady Endre : Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

Dsida Jenő : Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel.

Testem hűs álmokat iszik.

Apró csillagos éjtündérek

a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,

pihék, mohák közé, puhán,

befödik zsenge nefelejccsel

s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben

- szemükben harmat, áhitat -

csigák s iszonyú nagy füvek közt,

a sárga holdvilág alatt.

József Attila : Bolyongok

Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.

Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.

Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.

Váci Mihály : Aztán

Emlékszel? Aztán milyen jó volt

hozzád fordulni - és Te édes! -

hogy doromboltál hogyha csókot

súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egymás ölében

még fészkelődni, s megfordulva

fel-felkérdezni, félig ébren:

"Szeretsz?" "Szeretsz még?" - újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.

De a  percekre emlékezzél,

mikor odabújtál szívemhez

és magadról megfeledkeztél. 

Peter Røwde Holm: Mikor az alkonypír lassan kihuny

Mikor az alkonypír lassan kihuny
az éj tétova tájai előtt
s a hold széjjelteríti némaságát

megérted: csak azért van levegő
a fák közt hogy beszélgethessenek
az ágak hogy közelebb jussanak
a fák egymáshoz hogy maguk feledjék
a csillagok felé kapaszkodó
föld-szél-ágak mélyebb együttesében…

S minden olyanná válik hogy a tájban
kinyílsz magadnak míg átjár az éj
a tékozló fénybe haladva a tárt-legyező-szürkületben

(Fordította: Csorba Győző)

Szabó Lőrinc: Őszi éjjel

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők! Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban! Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek – Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása! Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? – Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég, szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak. Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben, mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták! Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat: perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!… – Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők: merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

Most múlik pontosan

Most múlik pontosan,
engedem had menjen,
szaladjon kifelé belőlem,
gondoltam, Egyetlen,
nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár,
tátongó szívében szögesdrót,
csőrében szalmaszál.
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán,
az Isten kertjében
almabort inhalál.

Vágtatnék tovább veled az éjben
az álmok foltos indián lován,
egy táltos szív remeg a konyhakésben,
talpam alatt sár és ingovány.

Azóta szüntelen őt látom mindenhol,
meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol,
szilánkos mennyország,
folyékony torz tükör
szentjánosbogarak fényében tündököl.

Egy indián lidérc kísért itt bennem,
szemhéjain rozsdás szemfedő.
A tükrökön túl fenn a fellegekben
furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

Én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

Juhász Gyula: Szavak

Szavak, csodálatos szavak.

Békítenek, lázítanak.

Eldöntenek egy életet,

följárnak, mint kísértetek.

Szárnyalnak, mint a gondolat,

görnyedve hordnak gondokat.

Világokat jelentenek,

meghaltál, ha már nincsenek.

Dalolnak és dadognak ők,

gügyögnek, mint a szeretők.

Ölnek és feltámasztanak:

szavak, csodálatos szavak.

Ágai Ágnes. Az őrző

Tartalak teljes valómmal.

Két partom közé szorítlak.

Zúgó ár el nem sodorhat.

Nem emlékezlek, visszaéllek.

Áttelepítelek a mába,

rögzítelek megkötő anyagba.

Időzítelek.

Magamnak tartozom veled.

Voltságodról leválasztalak.

Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.

A jelenben érzem jelenlétedet.

A múlt ablakát ököllel bevertem.

Kiragadlak.

Ütőeremen dobolsz

eleven lüktetéssel.

Létezel.

Élsz, mint minden halandó.

Fuchs Éva : Utazó

Nem vagyok senki,
csak játszom egy embert,
szürke köd vagyok,
a napfénynek árnyékot adok,
s az éj befogad
néha nap.
Próbáltam már sok valaki lenni,
de nem ment,
akkor sem vett észre senki,
csak egy ruhát, maszkot láttak,

szerettek egy kicsit,
aztán továbbálltak,
és mindez most a földre hullott,
és már senki nincs ott,
és már csak árnyékom
visszhangozzák a falak.
Nevem elfeledték,
arcom együtt gyűrődött az idővel
sok időt nem várok
itt állok
újból útra készen.