Hermann Hesse: A magány

Egy erős szellem terjesztette szét

A hegyek fölött nagy, fehér kezét.

Tekintetének fénye rám mered,

De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.

Magas csúcsokra csalogat ruhája.

Mély álmaimból gyakran keltem én.

Játszom az élet s halál ösvényén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,

A hegyi úton lassan járt velem.

És hűvös kezét áldón tette ottan

Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

(Juhász Gyula fordítása)

Hermann Hesse: Lépcsők

Miképpen elhervad mindig a virág, 

s öregkor elől kitér az ifjúság, 

úgy tűnnek fel az élet lépcsői mind, 

és minden bölcsesség, minden erény is 

idején virít, örökké nem tarthat. 

Ha hívja az élet, a szív legyen csak 

búcsúzásra és újrakezdésre kész, 

hogy bátorsággal, mit sem szomorkodva 

más, új kötéseknek, adja át magát. 

Mert minden kezdetben varázs rejtezik, 

amely megoltalmaz, és élni segít.

Szeljünk át derűsen teret tér után, 

egyiken se csüggjünk, mint otthonunkon: 

a világszellem nem kötöz, korlátoz, 

de lépcsőről lépcsőre emel, tágít. 

Alig gyökereztünk, egy életkörbe, 

s lett meghitt lakásunk, máris ernyedünk; 

kilépni a bénító megszokásból 

az tud csak, ki útra, indulásra kész.

Még a halál órája is, meglehet, 

új terek felé küld ifjú erővel, 

az élet hívása nem hal el soha… 

Nosza hát, búcsúzzál, te szív, és virulj!

Dante: Olyan furcsák vagyunk...

"Olyan furcsák vagyunk mi emberek.

Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. 

A másikról azt hisszük, hogy boldog talán, 

Irigykedünk egy vidám szaván. 

Azt hisszük, a másik szeme ragyog, 

Gondolatai tiszták, szabadok.

Nem vesszük, ó dehogy vesszük észre, 

Hogy könnyek égnek csillogó szemében. 

Különösek vagyunk mi emberek, 

Az egyik szemünk sír, az ajkunk meg nevet.

Hazugság az egész életünk,

Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk."

A. Sz. Puskin: Szerettem Önt

Szerettem Önt: s talán e mély szerelmem

A lelkemben nem hunyt egészen el;

De békéjét ne dúlja már fel ez sem

Nem búsítom önt már semmivel.

Szerettem önt, némán, reményvesztetten,

Voltam szelíd, majd féltékeny s írígy -

Mély áhítattal, gyöngéden szerettem,

Ég adja, hogy más is szeresse így.

B.Radó Lili: Ketten a tükör előtt

Nézz a tükörbe: hajam őszül,

a szemed alján szarkalábak.

Nézésed már nem harcos nézés,

s az én szemem is könnybe lábad.

Fehér kendővel intek Feléd:

kössünk békét, én régi párom.

Így, deres fejjel, visszanézőn,

mért harcolunk még mindenáron?

Belefáradtam, hagyd a harcot,

hisz oly hamar öregszünk, meglásd.

Nézz a tükörbe: őszülünk már.

Mikor fogjuk szeretni egymást?

B. Radó Lili: Ne mondd...

Ne mondd, hogy "úgy is jó!" Ne mondd…

Ne mondd, hogy "mindegy!" Nem igaz!

Napod ezer parancsot ont,

s ha nem igyekszel, lemaradsz!

"Úgy is" semmi sem sikerül!

Ha minden "mindegy", célt nem érsz -

csak úgy, ha küzdesz emberül!

Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy "úgy sem", azt se mondd!

Csatát veszt, aki csügged, és

a tett helyett csak könnyet ont…

Az "úgy sem" az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…

Kövessünk el bár száz hibát,

a győztes az lesz - higgy nekem! -

kit jó szándék hajt s értelem,

és helyrehozni nekilát.

Fuchs Éva: Sorsod

A sorsod élni, mint más -

Élni másképp: másra vágyni

S tenni másért

Gyűrt arcok mélyén csillogó könnyekben látni

Mitől fájt az éj,

Minden tiszta nevetést meghallani, s benne tudni

Holnapunk hitét.

A sorsod édes álmokból

Mindig felriadni,

Megízlelt vágyakat sírva mind feladni,

Feléd nyújtott kezek között

Markolni a légbe,

Ölelő karodat kitárni, s könnyeid

Emelni az égbe.

A sorsod Egyedül viselni, mit

Nem bírsz el magad,

Kutatni a forrást, hol megértés fakad,

Mint megváltót

Mindenben, s magadban szerelmet keresve ezerszer szegeződve

Az áldott keresztre.

A sorsod mindig játszani,

és mindig veszíteni,

De mindig Tudni újból elkezdeni.

Távoli tiszta világra vágyva

Elmenni akarni,

- és kínok között, emberré feszülve

Mégis maradni!

Weöres Sándor: Tündérszerelem

Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,

fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,

sások éle összevagdalt,

bocsáss be, bocsáss be! 

Ott a felhő puha ágya,

selyem holdfény borul rája,

ne gyere az én szobámba.

Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,

kopár égen meddő szívemtől perzselődtem,

mégis fáztak a virágok,

bocsáss be, bocsáss be! 

Ott a felhő puha ágya,

bársony holdfény borul rája,

ne gyere az én szobámba. 

Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,

fakó vízben merev-szemű halakat láttam,

s fáradt bivalyt bámulni a hídról,

bocsáss be, bocsáss be! 

Legyél újra kezem árnya,

legyél újra szemem lángja,

ne gyere az én szobámba. 

Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,

bocsáss be, bocsáss be!

Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.

Az egész édes, megszokott világot.

Rámástul sok, sok kedves drága képet

és egy pár szál préselt virágot.

Vinnék sok írást, magamét, meg másét

sok holt betűbe zárt eleven lelket

s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam

hintám, amelyen legelőször szálltam

a keszkenőm, mivel rossz másba sírni

a tollam, mert nem tudok mással írni.

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

gyötrődő lelkem alagútjain.

Olvasgatnám az ablakok sorát

simogatnám a fecskefészkeket

s magamba színék minden verkliszót

mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének

az ajtók mind, és mind a pitvarok

szeretnék mindent, mindent magammal vinni

és mindent itt hagyok.

Eino Leino: Nocturne

Fülemüle csattog az ág-hegyén,

kalászok fölött ég a telihold.

A nyári éj boldogsága enyém -

irtásföld füstje lengő, szürke folt.

Nincs bennem öröm, bánat, se kétség;

hozzátok el zöld erdők sötétjét,

felhők pírját, búcsúzó nap fényét,

széljárta hegyek szunnyadó kékjét,

vizek árnyait, zsálya illatát:

ezekből szövöm szívem dalát.

Drága lány, édes, mint nyári széna,

szívem vágya, csöndje, - ez a dal tiéd.

Te vagy hitem. Nélküled a dal néma, -

te, tölgyfalombok zöldje, büszke, szép.

Lidércfény már nem csábítja lelkem,

a Varázshegy aranyát megleltem;

köröttem az életkör szűkebb lesz,

áll az idő, a szélkakas csendes;

út előttem, engem vár vigyázva,

ez visz majd az ismeretlen házba.

Amy Lowell: Venus Transiens

Mond csak, 

szebb volt-e Vénusz egykor 

tenálad, 

mikor fodor hullámokon 

ívjáratos kagylóba lengett, 

s a ráncoló víz 

a part felé sodorta? 

Vagy szebb-e Botticelli álma, 

mint az enyém, 

s azok a festett rózsabimbók, 

amikkel megdobálta szíve hölgyét, 

különbek-e, 

mint a szavak, miket elédbe fújok, 

hogy eltakarjanak a ködlő 

ezüst csillámló fátyolába. 

Libegve 

állasz előttem 

a hullámos, kék levegőben, 

fényes szelek övével, 

tiporva a verőfényt, 

és a habok, mik megelőznek, 

lágyan redőzik és zilálják 

lenn a fövenyt a lábaidnál.

Johann Wolfgang Goethe:Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?"

- Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng...'

"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."

"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

Sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám."

- Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...'

"Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél."

"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon, -

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük."

- Hát nem látod... ott - nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám. -'

"Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves fűzfák törzse ragyog."

"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?"

- Édesapám, ne hagyj... ne - megállj:

megragad - elvisz a Tündérkirály...'

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

Edmund Spenser: A megszelídült szarvas

Mint a vadász, ki futva kimerül,

és látja már, hogy megszökött a vad,

s lihegnek a kutyák körös-körül,

leül pihenni ott, hol árny akad:

így egyszer - mint ki hasztalan szaladt -

vadászat után én is pihennék,

a nemes vad megfordult ezalatt,

hogy szürcsölje a forrás hűs vizét,

és ott megállt, szelíden nézve szét,

nem menekült, jött bátran közelebb,

míg megragadtam remegő kezét,

s szorosan rátettem a kötelet.

Ilyen vadat nem látott senki sem;

hogy tőrbe csalják, tűri szívesen.

Dylan Thomas: Tombol a hold

Tombol a hold, viaskodom, de nem

a gőgösöké, amit éjszaka

csapzott lapokra írok, sem pedig

a felszálló halottaké, kiket

madárraj és zsolozsma rejt el;

csak a szeretőké, kik hunyt szemekkel

minden korok bánatát ölelik,

akiknek fizetségre nem telik,

nem is látnak, övék művészetem.

Milan Rakić: Szerelmes vers

Suttognak a kertben az orgonabokrok,

a csillagok égnek, a csönd csodamély.

A hold ragyogóan az égre kibotlott,

villámos a csóktól, a vágytól az éj.

Suttognak a kertben az orgonabokrok.

Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel

várhatta Izolda a hű lovagot.

Sírok repedeznek, az éji sötéttel

feltámad a ködből a régi halott.

Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel.

A régi, középkori hős, tele hittel,

hágcsót feszít, és nevet a telehold,

és útja a kedvese ölibe vitt el,

a vára előtt tüzes ajka dalolt.

A régi, középkori hős, tele hittel.

Zúgj, régi idők meselelke az éjen.

Szívembe fehér remegés tüze gyúl.

Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren,

és mind szeret, és eped-ég szilajul.

Zúgj, régi idők meselelke az éjen.

Te drága! Te tűzszivü, tiszta Izolda!

Izolda se várta igy a jegyesét.

Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja

lágyan mosolyog, s nevet a kegyes ég.

Szél parfüme lengedez, a halavány

bús orgona reszket a hold sugarán.

( Fordította: Kosztolányi Dezső)