Kányádi Sándor: A két nyárfa

       Én sem volnék, ha nem volnál,

Ha Te hozzám nem hajolnál.

Te sem volnál, ha nem volnék,

Ha én hozzád nem hajolnék.

Osztódom én, osztódol Te,

Só vagy az én kenyerembe.

Mosoly vagy a bajuszomon,

Könny vagyok a két szemedben.

Köt a véred, köt a vérem,

Szeretőm vagy és testvérem.

Köt a vérem, köt a véred,

Szeretőd vagyok s testvéred.

Szellőm vagy, ki megsimogatsz,

Viharom, ki szerteszaggatsz.

Szellőd vagyok, ki simogat,

Viharod, ki szétszaggatlak.

Ha nem volnék, Te sem volnál,

Én sem volnék, ha nem volnál.

Vagyunk ketten két szép nyárfa,

S búvunk egymás árnyékába.

Várnai Zseni: Megyek feléd...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,

hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,

holdad vagyok, mely vonzásod körében

járja végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled

hullhat csak rám a fény és a meleg,

s olykor, mikor közeledbe érek,

már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugara,

megérint, mint egy csók a téren át,

s e fény visszfénye tükröződik rajtam,

mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,

lehullanék, ha Te nem vonzanál,

úgy tartasz engem óriás erőddel,

úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma

égen és földön mindent szétlövellt,

akkor zuhantunk egymás közelébe,

karod elkapott és védőn átölelt

egy pillanatra, aztán elszakadtunk

pályánk sínére parancsolt a rend,

a csillagok fészkükre visszaültek,

s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,

bolygok körülötted, s önmagam körül,

bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,

s örök vonzásod szárnyain röpül.

Jász Attila: Kétlépés

Két lépés. Csak két lépésnyire volt

az a törött szárnyú angyal.

De hiába léptem még egyet. 

Egy szürke kis veréb fürdött a porban.

Aztán még egyet léptem. Leguggoltam. 

Csak száraz faleveleket piszkálgatott

a szél.

Nemes Nagy Ágnes: Kettős világban

Hajam a fűben, a fák kontya fent,

rezegve bomlik szét az alkonyattal.

Nyírség. Homokján érlelve fejem,

bomló bokorként mégis itt marasztal?

Hullámaira illegessem elmém?

Pillantására öltsek nászi inget?

És áradozva termékeny szerelmén,

mint tigrisek, becézzem kölykeinket?

Enyém a táj. Mint majomé a fa,

mint asszonyé (vagy macskáé) a gyermek, –

imádjam testét minden éjszaka?

Az állatok erényein legeljek?

Hazám: a lét – de benne ring a mérték,

mint esti kútban csillagrendszerek,

és arcát is az ég tükrébe mérték

elektronoktól zizzenő erek.

S a kettős, egymást tükröző világban

megindulok, mint földmérő az égen,

s pontos barázdán igazítva lábam,

a nyíri tájat csillagokba lépem.

Sylvia Plath: Eset

Hogy megszilárdul minden elem!

A holdfény, a mészkőszirt,

Ahol hasadékban fekszünk

Egymásnak háttal. Hallom a baglyot,

Kitutul hideg indigóból.

Magánhangzók dúlják a szívem.

Fehér ágyában megfordul, sóhajt

A gyerek. Nyitott száj, kérne.

Kis arca fájó, piros fafaragvány.

És sok a csillag - kemény, kiirthatatlan.

Egy érintés: megéget, émelyít,

Nem látom a szemed.

Almavirág fagy az éjbe,

Alatta körbejárok,

A régi bűnök útja mély, keserű.

Szerelem ide nem jön.

Fekete térköz tárul.

Odaát, a másik ajakról

Kis fehér lélek int, kicsi féreg.

A tagjaim is odavannak.

Ki darabolt fel minket?

A sötét olvad. Érintésünk lerokkant.

Árny tükör

Lassan, nyikorogva vetem le

Fejem fölül a fedelet

Ládámból a porba lépkedek

Körülöttem romok és évek, 

Megunt lomok és keretben nyújtózó

Elfelejtett képek.

Pókhálók kígyóznak a lepleken,

a földön, homályt von tompán

az összes díszes tükrön.

Ujjaimmal rajzolnék fényt egy foltba

De sóhajom sincs, lábnyomom sem 

Látszik a porban.

Félrelebben apró fuvallatban egy vászon,

Mögötte Te ülsz magadban.

Bámulod az egyetlen fény ölelte tükröd,

Álmod nincs ott, csak valód és üdvöd.

Halkan melléd lépek, hallom sóhajod

Megérintenélek, ha lenne testem

De képtelen vagyok.

Mögéd ülök, szorosan, ha tudsz,

Érezz. Akkor is ha fájón édes-kevés ez.

Törd össze a tükröt, ott nincs igazság.

Az én tükröm Te vagy, a többi

Hazugság.

Szabó Magda: Búcsúzás

Azt hiszed drágám, az a régi dallam

elnémulhat? Többé nem énekel?

Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,

Nincs hatalom, mivel ne bírna el.

Kettőnk testéből két szép fa eredt.

ők mindketten megjegyezték a dalt.

Nem szállt tova, mint langyos fellegek,

s ajkaikon aratnak diadalt.

Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.

Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!

Fiaim, rátok nézek holdsugárból,

s nevetek, ha köröz a réti sas.

Amíg szerettek, akárhol kerestek,

én ott leszek: megleltek, így ígérem,

búvár vagyok, elbújtam bú elől,

s nevetésem felcseng, mint egy érem.

Amíg szerettek, ahányszor kerestek

szólítotok, annyiszor nézek vissza,

felelek is az állatok szavával,

a sose múló szeretet szavával,

míg érintésem könnyetek felissza.

Olyan nehéz még nélkületek élnem,

nem ízlelni édeset meg keserűt.

De ott leszek a házban. Láttok engem?

Én szólok, ha a tücsök hegedül.

Paul Éluard: Bizonyosság

Ha szólok hozzád csak azért hogy halljalak

Ha téged hallak bizonyos az értelem

Ha mosolyogsz csak azért hogy még jobban

elboríts

Ha mosolyogsz a világ tárul ki elém

Ha átölellek csak magamat folytatom

Hogyha mi élünk minden csak örömöt ad

Ha elhagylak egymást idézzük azzal is

S elválásunkkor is találkozunk.

(fodította: Illyés Gyula)

Giuseppe Ungaretti: A hajnal születése

Lenge palástban, fénykoszorúban

menekül s hívogatóan

mosolyogva kebléről

letép a leány-éj egy sápadt

parazsú virágot, s elhajítja.

Most válik el a legelső derengés

a végső vacogástól.

Ónos örvény nyílik az ég peremén.

Smaragd ujjak

furcsa pörgése

szövi a gyolcsot.

S aranyból árnyak, elnémítják a fürge,

öntudatlan sóhajokat,

patakká gyorsul a barázda.

Jim Morrison: A többi ugyanaz

Egy reggel köszönés nélkül elhagytál.

Mást ígértél, mégsem hibáztatlak.

Buta játékszerek voltunk csupán

önző kis vágyaink csapdájában.

De hibáinkból nem tanulunk,

nyerünk és veszítünk, alulmaradunk.

Mégis továbbvívjuk harcainkat

és nem vesszük észre;

Csak a fájdalom más, a többi ugyanaz.

Jim Morrison: Szeretlek

Míg iszod a kávéd, s én a teám,

csak ülünk egymás mellett némán.

Szeretném tudni, most mi lesz,

nem szólsz hozzám, mégis hazudsz nekem.

Emlékszem, aznap késő estig vártalak,

eljöttél, de az ajtóm nyitva maradt.

Azt mondtad, szeretsz, de már nincs miért maradnod,

nem történt semmi sem, mégis minden megváltozott.

Tudod, nehezen alszom el és nehezen ébredek,

és reggelente egy kicsit sírok is,

de azóta más hangot nem hallok meg,

csak egy ajtót, amely lassan becsukódik.

Míg te ittad a kávéd, s én a teám,

csak ültünk egymás mellett tétován.

Lehet még esélyem? Szeretlek még igazán?

Kérdezlek, de csak a csend felel rá - némán.

Ingrid Sjöstrand: Mikor sötétedni kezd

Mikor sötétedni kezd,

akkor jó sétálni.

Járom az utcát,

belesek az ablakokon.

Az emberek odabenn

úgy mozognak az ablak mögött,

mint halak az akváriumban,

ha felgyújtjuk benne a lámpát.

Mikor egész sötét lesz,

jó beúszni

a saját akváriumomba.

Valaki mondja: Szervusz.

Hol jártál?

És felelek: Csak úgy sétáltam.

És arra gondolok, hogy most én is

hal vagyok a kivilágított tartályban,

és azokra gondolok, akik beleesnek,

akiknek nincs fénytartályuk,

ahol melegedjenek.

Mind a rókákra és a nyulakra,

és otthontalan macskákra

és emberekre.

Wass Albert: Erdélyi fák között

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.

Ősszel, mikor a hervadás leszáll,

s az árva fák közt zúgni kezd a szél.

És tavasszal, mikor a holt mezökre

az élet lüktetése visszatér.

Nálunk akkor is hull a falevél.

Nálunk akkor is búsak a lelkek,

mikor a rónán pacsirta dalol,

úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,

s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak,

az a kevés is mind, mind lepereg..

Erdélyi fák között, én nem tudom

miért, de kétszer hullanak a falevelek...

Weöres Sándor: Tíz lépcső

Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.

József Attila: Jön a vihar

Jön a vihar, tajtékja ében,

haragos bírák feketében,

villámok szelnek át az égen, 

mint fájó fejen a kínok,

utánuk bársony nesz inog,

megremegnek a jázminok.

 Almaszirmok - még ép a roncs ág -

igyekszenek, hogy szállni bontsák

kis lepkeszárnyuk - mily bolondság!

S ameddig ez a lanka nyúl,

a szegény fűszál lekonyul,

fél, hogy örökre alkonyul.

Borzongásuk a nem remélt vád -

így adnak e kicsinyek példát,

hogy fájdalmad szerényen éld át,

s legyen oly lágy a dallama

mint ha a fű is hallana,

s téged is fűnek vallana.

1937. máj.