Robesque: Mielőtt

Mielőtt téged megismertelek, azt hittem, tudom mi a szerelem.

Most nem tudom. Csak érzem.

Hogy minden szépet láttam már, azt hittem,

S most csak a te arcodat csodálom, nézem.

Mielőtt te szóltál hozzám, azt hittem minden dalt hallottam.

Most már tudom; a te hangod az ének.

Azelőtt valóban nem tudtam

Mit is jelet az a szó, hogy: élet.

Mielőtt megérintettelek, azt hittem az érintés nem beszél,

De már tudom, hogy többet mond a szónál.

Egyetlen mozdulat többet elmesél

Ezer és ezer elhasznált szép szónál.

Mielőtt megkóstoltalak, azt hittem minden ízt ismerek,

De most tudom csak mi is az az; édes.

Most mennyei nektárt ízlelek,

Miért pokolra szállni lennék képes.

Mielőtt megszagoltalak, azt hittem enyém minden illat,

Hogy semmilyen virág nem ad új aromát.

Most minden belélegzett pillanat

Égbe emeli szerelmünk mámorát.

Mielőtt megkívántalak, azt hittem nem nyújt több kéjt az ágy,

Most ismeretlen, vad szenvedély hevít.

Testemet, lelkemet átjárja a vágy,

S a gyönyör viharos tengerébe merít.

Mielőtt megcsókoltalak, úgy hittem minden csók egyforma,

Most minden percben azt kívánom, akarom;

Bár ajkunk végleg egybeforrana,

És soha ne engedne el ölelő karom.

Mielőtt szeretkeztem veled, nem tudtam mi az igazi gyönyör,

Hogy mi az igazi végzetes boldogság.

Milyen az, mikor a vágy már úgy gyötör,

Hogy minden más csupán csak balgaság.

(Mielőtt beléd szerettem

azt hittem,

hogy tudom mi az a szerelem.

Most nem tudom. Csak érzem!)Mielőtt...

Mielőtt téged megismertelek, azt hittem, tudom mi a szerelem.

Most nem tudom. Csak érzem.

Hogy minden szépet láttam már, azt hittem,

S most csak a te arcodat csodálom, nézem.

Mielőtt te szóltál hozzám, azt hittem minden dalt hallottam.

Most már tudom; a te hangod az ének.

Azelőtt valóban nem tudtam

Mit is jelet az a szó, hogy: élet.

Mielőtt megérintettelek, azt hittem az érintés nem beszél,

De már tudom, hogy többet mond a szónál.

Egyetlen mozdulat többet elmesél

Ezer és ezer elhasznált szép szónál.

Mielőtt megkóstoltalak, azt hittem minden ízt ismerek,

De most tudom csak mi is az az; édes.

Most mennyei nektárt ízlelek,

Miért pokolra szállni lennék képes.

Mielőtt megszagoltalak, azt hittem enyém minden illat,

Hogy semmilyen virág nem ad új aromát.

Most minden belélegzett pillanat

Égbe emeli szerelmünk mámorát.

Mielőtt megkívántalak, azt hittem nem nyújt több kéjt az ágy,

Most ismeretlen, vad szenvedély hevít.

Testemet, lelkemet átjárja a vágy,

S a gyönyör viharos tengerébe merít.

Mielőtt megcsókoltalak, úgy hittem minden csók egyforma,

Most minden percben azt kívánom, akarom;

Bár ajkunk végleg egybeforrana,

És soha ne engedne el ölelő karom.

Mielőtt szeretkeztem veled, nem tudtam mi az igazi gyönyör,

Hogy mi az igazi végzetes boldogság.

Milyen az, mikor a vágy már úgy gyötör,

Hogy minden más csupán csak balgaság.

(Mielőtt beléd szerettem

azt hittem,

hogy tudom mi az a szerelem.  

Most nem tudom. Csak érzem!)

Ódor György: Harmatcsepp

Harmatcseppje van a tónak,

Íze, zamata a szónak,

A szépnek, nem az olcsónak,

Hangosnak, elhalkulónak.

Szelíd fénye szemeidnek,

Ha rest bánatot kergetnek

Vagy vágyódva szeretnek,

Talán csak épp meglepnek.

Kezed simítása hajlik

Szívemen, mikor haragszik

És suttogja, még maradj itt,

De a reggel már ránk sandít.

Minden órával kevesebb,

Mit’ együtt tölthetek veled:

Nyarat, őszt és teleket,

Langyos tavaszi szeleket.

Tested hullámlovaglása

Hozza a napot világra

S úgy ugrik át a tájba,

Mintha mindig ott tanyázna.

Vibrál erős napsütésben,

Hóvágtatta kemény télben.

A szerelmed tartja ébren

Rajongásomat a létben.

Sosem találok szavakat

Arra, mi örök maradhat.

Akarva és akaratlan

Szerezhettél meg magadnak.

Csodára várnak oly sokan,

Ezért nem élnek boldogan.

Adhatnám én is olcsóbban,

De majd száz éves koromban.

Addig én csak rád vigyázok,

Te arcodon nézek álmot

S mert szívemen simítások,

Megőrzöm az örök lángot.

Hermann Hesse: Könyvek

Az embert boldoggá tenni e világ 

összes könyve sem tudja, 

titkon ezek terelnek mégis 

bennünket vissza önmagunkba.

Itt megtalálunk mindent, ami kell: 

Napot, Holdat és csillagot, 

hiszen a fény, ami után törekszünk, 

bennünk magunkban ragyog.

A bölcsesség, amit oly sokáig 

a könyvtárakban kerestünk, 

minden lapról felfénylik most, hogy 

azok egyek lettek velünk.  

Bertók László:Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadnak a lassú tölgyesek,

mint egy vezércikk, magányos a táj,

erdő mélyéről nézem az eget,

sorok között is süllyed a határ,

belátható lesz, minden, ami fáj,

megírjuk a szép, régi verseket,

s míg a lap alján köröz a madár,

sírni vagy lőni egyaránt lehet,

de éjjel apróhirdetéseket,

csillagokat nyit fölénk a homály,

költemény lesz, hogy csodák nincsenek,

aki nem csügged, az hazatalál,

s hogy a temetőkapun is az áll,

nem fejeződött be, csak vége lett.  

Kassák Lajos: Szerelmünk éneke

Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád

mint vándor, ha menedékért könyörög

éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon

s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

Nem voltak még soha ilyen hű szeretők

ilyen két testvérszirma egy virágnak

sötét szemed az én szememhez hasonló

szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi

ott vagyok álmodban s az enyémben te

egyazon tengeren ring velünk a bárka

egyazon csillag ontja ránk sugarát.  

Kép

Igen. Egy kép.

Magam előtt látom, és csak ámulok.

Megérintsem? Vagy nem?

Érinteném, de nem szabad.

Látom, és már úgy vagyok vele.

Érzem minden porcikámban.

Átjárja testem, Lelkem.

Szabadon himbálódzik bennem.

Kép, csillogón van előttem.

Hívogat a szemével.

Megérintem, bár nem szabad.

Tiltott gyümölcs, de remélem szabad!?

Simogatom arcát.

Mosollyal néz vissza rám.

Átölelem őt.

Szívemhez szorítva.

Úgy mondom neki én.

Szeretlek.

Az idő végezetéig.

Reviczky Gyula: Szeretem a magányt...

Szeretem a magányt, a csendet, 

Ha odahúz édes titok. 

Ott szövök álmot, ott merengek, 

Megenyhülőn csak ott sírok. 

Szeretem a világi lármát, 

Hol elkábul az öntudat, 

Ha vérező szívembe vágják 

Unalom, kétség karmukat. 

S ha örömem van, úgy szeretném 

Kitárni más előtt magam, 

És ráfonódni, mint a repkény, 

A szívre, mely virágtalan.  

William Butler Yeats: Fehér sirályok

Volnánk fehér sirályok, édes, a gyors habokon!

Még száll a meteor-csík, s nekünk már unalom;

s a szürkületi égalj kék csillaga, kedvesem,

szívünkben bút ébresztett, mely nem múlik sosem.

Fáraszt a harmatos álom, rózsáké, liliomé;

ne álmodj róluk, édes; se a meteor felé

ne epedj; se a kék csillagra harmathullás idején:

az volna jó, ha sirályok lennénk a habon, te meg én!

Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,

ahol az idő feledne s a bánat nem érne el;

de mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,

volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon!

Jorge Luis Borges: A pillanat

Hol vannak a századok, hova lett

a tatárok álmodta álom a kardról,

hol vannak a ledőlt erős falak, hol

az Ádám fája, és hol ama szent Fa?

Csak a jelen van. Az emlékezésben

épül fel az idő. Csalóka renddé

az óra teszi. A történelemnél

nem kevésbé értelmetlen az év sem.

A virradat s az éj közt riadalmas

fények, gondok, gyötrelmek szakadéka,

s amely az éj hámló tükrébe néz ma,

más, mint tegnap, nem ugyanaz az arc az.

Törékeny és örök az elfutó ma.

Hiába vársz más mennyre, más pokolra.

A bohóc

Bohóc áll a porond közepén, varázsdallamot játszik.

Hol sír, hol kacag a hegedű, néha vidám, néha fájón keserű. 

Tapsol, tombol a nézősereg, részéről ez hála és köszönet,

mert ők csak azt látják, - a porond közepén - a bohóc, teli szájjal nevet. 

Ott áll egyedül, hegedűvel a kezében.

Száján széles a vigyor, de könnyek csillognak a szemében. 

A publikum ámulva nézi, a bohóc előadását újra, és újra kéri.

Senki nem figyeli, senki nem látja, mit takar a bohóc ruhája. 

A sokzsebes kabát alatt, a bohóc szívében ég a bánat.

Hiába a nevetés, a játék, a lelkében sötét gondolatok dúlnak,

fájdalmas emlékei soha el nem múlnak.

Elhagyta őt a párja, azóta egyedül – magában, a nagyvilágot járja.

Mindenhol őt keresi, öltözik bohócruhába,

kiáll a porond közepére, szívéből szól a hegedűje.

A Kedvest idézi, ez az ő zenéje. 

Mikor vége az előadásnak, leveszi a bohócruhát, 

arcáról lekerül a festék, 

- közben a bérét is kifizették -

belepillant a tükörbe, 

szemében ott ül a bánat, 

nem bohóc már többé, 

átöltözött – árnynak.

A Magány vonzásában

Ismét itt, a Magány templomában

Visszakerget minden bősz emlék

S újra a tömegben vagyok, mégis magányban

Telnek tovább éjjek, s már csak Remény, mi ég

Néha fel- fellángol, mint ünnepnapi örömtüzek 

A kelta dombvidéken, s hiszek Neki

De a hit még nem győzelem, mert vár rám a küzdelem,

Mely mindig hiába, s fájdalommal teli

De hiába küzdelem, hiába minden Remény,

Morrigan jön, győz, s mindent arat,

Mint forgószél, ha kopár sivatagban kél,

Kiüríti lelkem, s kacagva továbbszalad.

Mégis, a mélyben ezernyi szikraként

Él a Remény, a Vágy, élni akarás

Mely összegyűlve futótűzként terjed,

S lesz felbőszülve hatalmas megtorlás.

Erőm teljében új Világot kreálok, fénylőt, erőset,

Morrigan most fél, reszket, a Hatalom Enyém!

Csatáról csatára visszahozza régi Dicsőségem

S felcsillantom a szemekben a Fényt

A csata hevében izzva, tüzes szemekkel túlzásokba estem;

Morrigan mégis győz, ahogy az Ég kegyét ismét elvesztem,

A tömeg elfordul, vérengző vadként áll lesben, 

S a Magány Templomában zárul be a kör kegyetlen.      

Pierrot: Ha sírni látod a bohócot

Fájnak

az elmúlt idők letűnt királyai

és nehezen hiszem el,

hogy senki semmit nem követel

belőled

s az én volt udvarom csacska hölgyei is

ugyanúgy fájnak nekem,

hisz mind megannyi tévedésem...

Lehet, néha értelmetlenül sírok,

de tudod, sokszor kétségbeesetten könnyezem,

s megfagy a könnycsepp a tenyeremben

ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...

Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:

arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,

ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:

legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!

Feszít néha belülről egy fájdalombuborék,

és nehezen múlik el,

ha nekem egyedül kell

elűznöm,

hisz tudom jól, hogy ez régen nem játék,

és komolyan is veszem:

látod ezért könnyezem.

Lehet, néha értelmetlenül sírok,

de tudod, sokszor kétségbeesetten könnyezem,

de megfagy a könnycsepp a tenyeremben

ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...

Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:

arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,

ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:

legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!

Theodor Storm: Záródal

Miért borongok szüntelen,

bolyongva csendesen?

Halk fájdalom rág szívemen,

és vándorol velem.

Miért, hogy vonz a szenvedés,

mely szívem megtöri,

nem értheted meg azt soha,

s nem tudsz segíteni.

Nem értheted meg soha már

fájdalmamat: aki

okozta, szívem tépve szét,

maga sem értheti.

Jorge Luis Borges: Idő múltán

Idővel az ember megérti mi a különbség aközött, 

Hogy tartasz egy kezet,vagy leláncolsz egy lelket

És megtanulod,hogy a szerelem nem azt jelenti, 

hogy lefekszel valakivel, 

És hogyha nincs valaki melletted,nem azt jelenti, 

hogy egyedül vagy. 

És hogy egy csók még nem szerződés, 

És az ajándék nem ígéret. 

És elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel. 

És megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni, 

Mert a holnap nem garantálja a terveidet. 

A holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, 

Mely megállíthat feleúton. 

És idővel megtanuljuk,hogy a nagyon sok is, 

az életet adó meleg is elszenesíthet. 

Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet, 

és díszíteni a saját lelkedet ahelyett, 

hogy mástól várod,hogy virágot hozzon. 

és tanuld meg,hogy tényleg el tudod viselni, 

hogy tényleg van erőd,és tényleg értékes vagy! 

És az ember csak tanul és tanul 

És idővel megtanulod, 

hogy ha csak azért maradsz valakivel mert gazdag jövőt ígér, 

előbb utóbb visszatérsz a múltba. 

Idővel megtanulod, 

hogy csak az tud boldogságot adni, 

aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni. 

De ha csak azért maradsz valakivel,hogy ne légy egyedül, 

Idővel majd nem akarod látni. 

Idővel megtanulod,hogy az igazi barát kevés 

és harcolnod kell érte,mert másként 

körülvesznek a nem igazak. 

Idővel megtanulod,hogy a haragból kimondott szavak 

Egy életen át bánthatják azt,akit megsérteni akartál. 

Megtanulod,hogy mindenki mondhatja sajnálom

De megbocsátani csak a nagy lelkek tudnak. 

Megtanulod,hogy ha megsértettél egy barátot , 

valószínű soha többet nem lesz úgy,mint régen. 

Megtanulod,hogy lehetsz boldog az új barátokkal is, 

De eljön az idő,mikor hiányozni kezd az a régi. 

Megtanulod,hogy semmi sem ismételhető. 

Megtanulod,hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt, 

Előbb-utóbb visszakapod sokszorosan. 

Megtanulod,hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, 

nem válnak remélté. 

És megtanulod,hogy a MA a jó,pont ez a perc,nem a holnap 

És megtanulod,hogy ha jól is érzed magad azokkal 

akik körülvesznek,mindig hiányozni fognak azok, 

akik már nincsenek. 

Idővel megtanulod,hogyha megbocsátással próbálkozol, 

vagy bocsánatkéréssel,vagy kimondani,hogy szeretsz 

és vágyódsz,hogy szükséged van,hogy barát szeretnél lenni

egy sír fölött haszontalan 

Megtanulod ezt mind,de csak idővel...

Kányádi Sándor: Tudod...

Tudod

soha nem bántam meg,

hogy megszerettelek,

pedig felbolygatta ez a szeretet

az egész életem,

Tudod,

soha nem csalódtam benned,

pedig sokszor nem értettem

a cselekedetedet,

sokszor féltettelek,

leginkább magadtól féltettelek,

Tudod,

lassan fogynak körülöttem a dolgok,

a dolgaim,

vagy messzire kerülnek tőlem,

vagy csak én távolodok,

ahogy szakadoznak a szálak,

az érzés egyre jobban magához láncol,

Tudod,

mikor megkönnyezek valamit,

ami szép volt,

megvigasztal a gondolat,

hogy lakozik bennem egy csoda,

ami nem hagy el,

amit nem vehet el tőlem

sem az irigység

sem a rosszindulat,

Tudod,

ebből az érzésből táplálkozom,

miatta össze sem csuklom,

ha elesek is, érte felállok,

ha sírok is elmosolyodok,

talán,

ha végleg elalszom,

érte akkor is felébredek.