Bianki, Vitalij Valentinovič: Február

Kikukkantott egy kicsit a nap,vidáman, fényesen. Melegített is, úgy látszik, mert olvadozva csöpörészett a jégcsapok hegye.

Alighanem itt a tavasz! - gondolta Picinyke cinke. Megörült nagyon, és már kezdte is:

-Nyitnikék! Nyitnikék! Nyitni, nyitni, nyitni kék!

Úgy gondolta, hogy ideje már ablakot nyitni, szőlőt kitakarni, kabátot kitárni!

- korai még a biztatás, Picinyke! - oktatta az Öreg Veréb. - majd meglátod, milyen csikorgó fagyok jönnek még! 

- Hiszi a piszi! - hitetlenkedett Picinyke. - Most elröpülök az erdőbe, körülnézek, mi újság arrafelé.

És már ott sem volt.

Az erdő nagyon tetszett neki: mennyi rengeteg fa! Az is tetszett, hogy minden kis ágat fehér prémmel takart be a hó, a mancs formájú, széles fenyőágakon pedig egész kis hóbuckák gyűltek. Még gyönyörködött is benne. Ha meg ráröppent valamelyik ágra, ezer színben szikrázva porlott le róla a hó.

Röpdösött Picinyke egyik ágról a másikra, rázta róluk a havat, s a fák kérgét vizsgálgatta. Éles, fürge szeme volt, minden repedést észrevett. Kopp! - odakoppint a csőrével a résbe, kitágítja egy kicsit, s a kéreg alól már ki is cibálja a férget, bogarat.

Sokféle bogár bújik a kéreg alá a téli hideg elől. Picinyke kicsippenti őket, és megeszi. Így tengődik. Közben pedig szemlélődik: mi történik körülötte.

Mit lát: egy erdei egér surran elő a hó alól. Szőrét borzolja, reszket.

- Hát te? - ámul el Picinyke.

- Huh, de megijesztettél! - rezzen össze az erdei egér. Amikor ijedtségéből magához tér, mesélni kezdett:

- Futottam az avarban, a hó alatt, egyszer csak egy mély gödörbe estem. Medvebarlang volt, képzeld csak el! Medvemama feküdt benne, két kis szőrmók újszülött bocsával. Szerencse, hogy mélyen aludtak, nem vettek észre.

Fölszedte Picinyke a sátorfáját, továbbröppent az erdőben. Piros sapkás harkály került az útjába. Hamar összebarátkoztak. A harkály éles erős csőrével jókora darab kérgeket hántott le a fatörzsekről, kövér lárvákat halászott elő alóluk. Picinykének is jutott egy - egy falat. Röpdösött a cinke a harkály nyomában, zengő hangja vidáman csengettyűzte tele az erdőt: 

- Süss már, nap, egy kicsikét, kicsikét, kicsikét!

De hiába kérlelte, nem sütött a nap. Hanem egyszer csak nagy sustorgás - sziszegés kerekedett, szél szántotta végig az erdőt, zúgtak - nyögtek a fák, és esti sötétség támadt. Mintha a föld alól termett volna elő a szél, lesöpörte a hóbuckákat a fenyőágakról, szórta kavarta a havat - kitört a hóvihar. Picinyke, mint egy kis gombolyag, kuporgott egy ágon, a szél majd lesodorta, tollait cibálta, testét didergette.

Szerencse, hogy a harkály betessékelte egy faodúba, a maga odva mellé, különben odalett volna szegény Picinyke. Egész nap ás egész éjjel járta a bolondját a hóvihar: amikor aztán kitombolta magát, és Picinyke kilesett az odúból, nem ismert az erdőre, úgy telehordta hóval a szél. Éhes farkasok ügettek a fák között, hasig süppedtek a polatag hóban. A fák alatt lehántott kérgű, széltördelte ágak hevertek.

Picinyke leröppent az egyikre, bogarat keresni a kéreg alatt. Egyszer csak valami roppant vadállat termett előtte. Előugrott, és nyomban leült. Fehér volt, mint a hó, csak fölmeresztett füle hegye fekete. Ült, mint egy hóbucka, rémült szemét Picinykére meresztette.

- Ki vagy? Ki vagy? - kérdezte vékony hangon Picinyke.

- Fehér Nyúl vagyok. Hát te ki volnál?

- Ó, nyúl vagy! - örvendezett Picinyke. - Akkor nem félek tőled. Én meg cinke vagyok. Cinege, ha úgy tetszik.

Sohasem látott még szemtől szembe nyulat, de hallomásból tudta, hogy a nyúl nem eszik madarat, és maga is fél mindenkitől.

- Te itt lakol a földön? - kérdezte Picinyke.

- Én itt.

- De hiszen betemetett a hó!

Annak örülök én! A hó betemette a nyomomat is, engemet is - látod, elfutottak mellettem a farkasok, nem találtak meg. Összebarátkozott a nyúllal is Picinyke. Így éldegélt az erdőben egy kerek hónapig, sok mindent látott: havat, förgeteget, néha a napot is. Amikor a nap kitekintett, szép, fényes idő volt, de még hideg. Visszaröpült aztán az Öreg Verébhez, sorra elbeszélte. mit tapasztalt. Az Öreg Veréb azt mondta a végén:

- Jegyezd meg: hóviharok, förgetegek februárban járnak. Ilyenkor a legéhesebbek a farkasok, a medvebarlangokban ilyenkor születnek a bocsok. Ki-kisüt már a nap, tovább időzik, de a fagy még kemény. Most pedig szállj el a mezőre!

(fordította: Rab Zsuzsa)

Czóbel Minka: Ki volt?

Mély nyomok a hóban,

Elhagyott nagy kertbe',

Kékesre nyomulva

A fehér hó pelyhe.

Ki járhatott erre?

- Az út oly elhagyott -

Látom még a nyomot,

De nem az alakot.

Majd visszaképzelem:

Milyen volt az élet,

Mely itt magányosan

A nagy hóba tévedt?

Mintha már látnám is,

Jő felém egy árnyék,

Mintha az árnyékban

Magamra találnék.

Hiszen én jártam itt -

Ide be van nyomva,

De már nem ismerek

A saját nyomomra.

A kút

A hajnali köd csak lassan kezdett oszladozni, a nap sugarai nehezen űzték ki a kopaszodó fák ágai közül. Csend volt az erdőben, az énekes madarak már rég délebbre költöztek, csak a varjak károgása hallatszott időnként. Az ösvények is csendesek voltak, az avarban csak nagyon ritkán hallatszottak léptek neszei.
A kút ott állt a tisztáson, ahol már az idők kezdete óta létezett. Senki nem tudta, milyen kezek rakták össze köveit, a nyomaikat már belepte a moha, át-át szőtte a borostyán kibogozhatatlan hálója. A kút öreg volt már, de vize friss, üde, kristálytiszta. Ösvények találkozásánál fakadt, hívogatva az arra járókat, helyet kínálva maga mellett. Aki az erdőt járta, megpihenhetett, ihatott vizéből.
Jöttek megfáradt utazók, akik hosszú vándorlás után pihentek meg, sokáig ücsörögve mellette, hátukat a köveknek támasztva. Sokan meséltek is a kútnak, hiszen tudták, hogy a kút néma, de érti szavukat, tudja honnan jöttek, hová tartanak. Tudta, hogy olyan utazók, akik az ő születése előtt is már úton voltak, és amikor vize már rég elapad, még mindig úton lesznek. Válaszolni nem tudott, csak együtt fájni, örülni, pihenni velük. Csak tiszta vizét adhatta cserébe. Csak az érzés lehetett az övé, hogy otthont adhat nekik, ha csak rövid időre is.

Mindig hallotta a léptek neszét, látta a lehajtott fejeket, érezte a fáradtságot, látta a sebeket. Boldog volt, hogy itt vannak, hogy újra szükségük van rá, hogy újra értelme van létezésének. A társai, amióta csak világ a világ. Élvezett minden pillanatot, amit a fáradt vándorokkal tölthetett. Átmelegítette, emlékeket ébresztett, fájdalmat csillapított. Nagyon szerette, amikor mellette ültek és meséltek.

De tudta, eljön az idő, amikor elmennek, hiszen külön útjuk, külön soruk van. Ha elmennek, hosszú időre újra csak a várakozás marad…

A vágy csendje...

...Már régóta szeretlek...

Még nem ismertelek, de már akkor is szerettelek...

Léteztél a sejtjeimben és üzentél nekem... üzentél, hogy merre keresselek... üzentél nekem, amikor hegytetőn állva a szél üvöltését hallgattam... A te szavadat hallottam apró ízeltlábúak

neszezésében, amikor behunyt szemmel feküdtem a fűben és... vártalak..

Nem tudtam, hogy létezel, csak azt tudtam, hogy szeretni akarlak,

azt tudtam, hogy kereslek, hogy várlak anélkül, hogy biztosan tudnám, megérkezel...

Már tudom, hogy te is vártál rám... vártál, anélkül, hogy tudtad volna, megérkezem...

Talán csendben hallgattad te is a fű növését, csodáltad zöldjét,

és fájt neked is a csend...

Megéreztem a fájdalmadat s te megérezted az enyémet...

Megéreztük egymás csendjét...

...A vágy csendjét...

Baka Péter: Szerelmes lelkek dala

Ősidőkkel ez előtt az Istenek megteremtették a Földet. Tökéletes és büszke világot alkottak. Hegyekkel, bővizű folyókkal, élettel teli világot. Sokáig elnézegették az általuk megalkotott csodát. De valami még hiányzott. Hiányzott egy lény, amely bírja az őserőt, és mégis a Földhöz kötik. Olyan, mint ők csak kicsiben. És az Istenek tanácsa összeült. Hatalmas termeikben emberi ésszel fel nem fogható időn áttárgyalták a kérdést, mi kell még az új bolygónak. És ekkor megalkották a tökéletességet. Az embert. Port vettek a földről, sziklát a hegyekből és vizet a folyókból majd ráfújtak és megszületett az első ember. Az Istenek látták hogy ez jó és helyes a munkájuk, és több embert készítettek.

A Föld legboldogabb időszaka volt ez. Az ember városokat épített erdőben járt és dalolt, és dicsőítette isteneit. De egyszer megváltozott senki sem értette miért. Az állatok félni kezdtek tőle. Fákat döntött le és pusztítani kezdte az állatokat, amelyekkel békés egyetértésben élt eddig. Istenei szobrát beolvasztotta, és magát kezdte el imádni. Az Istenek nem értették, hogyan lehet a tökéletesség, mégsem tökéletes. De ekkor még nem gyűlt szívükben harag, csak bánat az emberek felé. Egy nap viszont az ember elpusztította a Szent Vidéket, amit az Istenek hatalmas munkával és megbecsüléssel alkottak a régi emberekkel közösen még a világ kezdetén. Az Istenek tanácsa újból összeült. Ám most hamar döntést hoztak. A tökéletes embert ketté választották és szétszórták őket a Földön. Így lettek nők és férfiak. De az Istenek még egy büntetést róttak rájuk. Megszületett a bánat és a magányosság érzése, amely minden olyat kínoz ki nem találta még meg elveszett felét. Ugyanis ha az embernek rövid élete folyamán sikerül a szinte lehetetlen feladat és megtalálja a párját, akkor megadatik neki az örökké tartó boldogság.

Azóta az összes ember ezért az egy eszméért küzd mindent feltéve ennek szolgálatában. Hogy megtalálja a teste másik felét. Ezért van az, ha meglátjuk azt, akit annak idején elválasztottak tőlünk, valamilyen földöntúli érzés vesz rajta erőt mely addig hajtja amíg újra nem olvad össze a másik részével.

Az ősi Istenek elenyésztek de, büntetésük vagy kegyük mégis örökre érezteti majd hatását mind addig amíg ember jár e Földön.Az élet forog tovább de nekünk keresnünk kell. Valakit akit egykoron elválasztottak tőlünk...

Mesél a csend

Mesél a csend. Szinte ordít az éjszakába. Gondolataid fájnak, de nem tudsz tőlük szabadulni. Elmerülnél a képzelet tengerében, de szakadatlanul forog a valóság-kerék. Magasra felcsap a gondolat-hullám, majd visszahúz a mélybe.

Futnál, menekülnél, de nincs hova...

Egyedül vagy.

Felejtenél, de képtelen vagy. Fogva tart egy szó. Egy álom. Egy álom. Egy álom. Egy álom. Próbálod magadba szívni e szót, átélni, átérezni, mélységében. Csak egy elképzelt álom...? Sejtjeid dübörögve zakatolnak, nem, nem, nem. Valóság. Igen, az. Tükör, amibe belenézhetsz. Láttad már magadat benne. De most fénytelen.

A sűrű homályban látsz valamit. Villámlik. A villám, Érted született. Nem társad, csak utad ezen pillanatában Melléd szegődött. De hatalmát kimutatva eltűnik. Csak egy perc volt. Vagy még annyi sem.

Egyedül vagy.

Kimondott szavak, talán már csak vergődnek. Céltalanul koppannak, mint ahogy az eső kopog az ablakon. Fekszel az ágyon. Fázol. Jégbe fagyva remegsz, érzed, ahogy ereidben lüktet a véred...legalább az melegít.

Már csak a Hold ezüstös fénye vigyáz Rád. Kinyújtod kezed felé...de csak a semmit markolod.

Egyedül vagy.

Kiáltanál a végtelenbe, de nem tudsz megszólalni, valami a torkodban.... Folynak könnyeid. Nézheted a sötétbe borult eget, de még a csillagok is elbújtak. Nincs kihez szólnod. Fejed magasra emeled, talán...hátha...legalább egy csillag ragyogna fényesen...de nem.

Sós íz a szádban, könnyed íze, mi megállíthatatlanul folyik. Mintha lehúzná a tehetetlenség súlya a földre. Onnan indultál, oda tartasz.

Egyedül vagy.

Fájdalom-kövek hevernek mindenhol. Beléjük botlasz, most is. Talán csak homokszemek, talán kavicsok vagy nagyobb kövek, kinek melyik. Neked sziklák. Hangtalan próbálod áttörni a sziklafalat, lehet mögötte vár az Éden. Lassan már képtelen leszel áthatolni rajta. Emlékezz, volt, hogy sikerült...De már fogy az erőd. Meddig bírod még...

Egyedül vagy.

Fáj minden. Talán egy ölelés enyhíthetné fájdalmad. De csak a falak néznek Rád. Mintha a sötét sarkok bólogatnának, igen, lásd be, nincs kit ölelned... Álmodban volt. Oh, az álmaid. Végignézed, ahogy minden szertefoszlik.

Valahol a távolban talán Valaki még gondol Rád. De lassan kiég minden. Talán végtelen sincs, talán örök sincs...

Egyedül vagy. Még mindig egyedül. 

Dsida Jenő: Itt a helyem

Itt a helyem, itt kell állanom

egyenesen az élen.

Mint a betüknek is megvan a helyük

a könyvben s állniok kell. 

Valami szörnyű nagy arc

mered fölénk az ismeretlenből;

bárányfellegek bodroznak az égen

s zajtalanul surran a hold. 

Jól esik mosolyogni csöndesen.

Ha most lezuhannék a hegyről,

kiesne egy parányi, fekete betű

az Isten regényéből.

Dsida Jenő: A Naphoz

Te, ki szomorú lényegemmel

kezdettől kezdve vagy rokon,

csókold, csókold, csókold meg tűzzel

az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,

kezem sóváran integet -

Mindenkitől csak csókot kérek

és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szívükben

és tovább mennek hidegen,

s mire kincsem már mind a múlté,

minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,

csak Tőled van, ki lángra kap -

Te a természet ős szerelme,

ujjongó-lelkű, drága Nap.

Bíbor tüzed itt megfehérül,

mint szűzi, havas ormokon;

csak csókold, csókold, csókold tűzzel

az én csóktalan homlokom.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked 

szerelmem rejtett csillagrendszerét; 

egy képben csak talán, s csupán a lényeget. 

De nyüzsgõ s áradó vagy bennem, mint a lét, 

és néha meg olyan, oly biztos és örök, 

mint kõben a megkövesült csigaház. 

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött 

a zizzenve röppenõ kis álmokat vadász. 

S még mindig nem tudom elmondani neked, 

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, 

óvó tekinteted érzem a kezem felett. 

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. 

És holnap az egészet ujra kezdem, 

mert annyit érek én, amennyit ér a szó 

versemben s mert ez addig izgat engem, 

míg csont marad belõlem s néhány hajcsomó. 

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,- 

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek 

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab 

az asztalon és csöppje hull a méznek 

s mint színarany golyó ragyog a teritõn, 

s magától csendül egy üres vizespohár. 

Boldog, mert veled él. S talán lesz még idõm, 

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. 

Az álom hullongó sötétje meg-megérint, 

elszáll, majd visszatér homlokodra, 

álmos szemed búcsúzva még felémint, 

hajad kibomlik, szétterül lobogva, 

s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben. 

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, 

de benned alszom én is, nem vagy más világ. 

S idáig hallom én, hogy változik a sok 

rejtelmes, vékony, bölcs vonal 

hűs tenyeredben.

József Attila: Derengő rózsa

Óh, köd a lelkem, ködben áll

a rózsaszál, a rózsaszál.

Papagáj-hajnal szállt fölötte,

szárnyával hátba is ütötte

és ő mosolygott, a balog,

s amikor csendes este volt,

levelén megpihent a hold

és tüskéin a csillagok.

Derengő rózsa, szomorú,

derekán kórókoszorú.

Derü, de bú a foglalatja.

Tavaszom, hajnalom lakatja.

Szerelmem  atyja!  el ne dülj!

Bár reszketésre született,

böködik nagycsontú szelek,

hópelyhek zümmögik körül.

A sziget

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget  süllyed, ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget  elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Megkérdezte: - Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem, Szeretet, nem tudlak elvinni! - válaszolt a Büszkeség - mert itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh, Szeretet - mondta a Bánat -, én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta Szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere, Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az IDŐ volt - mondta a Tudás.
- Az IDŐ? - kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
- Mert csak az Idő érti meg, milyen fontos az életben a Szeretet!

(találtam)

A ház

Lepusztult, omladozó, lakatlan. – Szép! Csak itt-ott látszik a leomlott vakolat alatt néhány pótló tégla. A többi, tiszta kő. A háznak van egy kiskapuja, ahol a gyalog ember becsöngethet, bekopogtathat. Mellette a nagykapu, ahol a lovas kocsik, az úri vendégek beállhatnak a színbe. Az ablakok, ajtók körül még töredékekben látszanak a régi idők díszes stukkói. Nem faragott, hanem csak sablon után öntött, amolyan húszas évek divatja szerinti polgári „kastély”. Az akkori kategóriák szerint, inkább csak  vidéki villa. 
De mindegy… Nekem, ez a ház, maga az álom. Itt lehetett élni. És éltek is benne – nyilván.  
Szóval, egy ilyen házban szeretnék élni. Még csak nem is renováltatnám ki. Talán a tetőt azért mégis. Nem szeretem, ha a nyakamba csorog a víz, és a padlásra is szükségem van. De a többi, az marad. Ha kiesik egy kő, vagy egy tégla, hát ugyanazt vissz*rakom. Még a mohát is, ha az pottyan ki a fugák közül. Meg hagyom futni a borostyánt is. Kiszívja a falból a nedvességet, és madarak költöznek az indák labirintusába. Az ablakok, úgy látom, nagyjából rendben vannak. Habár ezt így kívülről nemigen lehet megítélni. A zsalugáterek azonban cserére szorulnak. 
Odabent, azonban nagyon észnél kell legyek. Biztosan teljesen le van pusztulva minden, habár lehet, hogy akad még egy-két valódi kincs is. Egy képkeret, egy lábzsámoly, talán még egy komód is, ami még megmenthető. Meg egy kandallóban, de legalább egy zöld csempés, szépen épített cserépkályhában azért reménykedek még. A többit már be lehet szerezni. Sötétbordó, törökbársony kárpitozású, füles foteleket, és persze a hozzátartozó zsámolyt, és kanapét. És szőnyegeket. Vastagokat, puhákat, amik elnyelnek minden lépést, csosszanást, és télen meleg száll fel belőlük.
Kell még egy könyvtárszoba is. Ahogy elnézem, ebben a házban legalább öt szoba van, és az alsó szinten talán egy szalon is. Úgyhogy lenne helye a könyveknek. Nem vagyok én egy teljesen maradi ember. Ebben a könyvtárban persze lesz számítógép, meg DVD és CD, meg MP3 lejátszó is, a megfelelő helyen. De zongora nem lesz, mert nem tudok zongorázni. Úgyhogy nem esünk túlzásokba. Ugyanúgy nem lesz „ántik” szobor sem a kertben, sem a lépcsőfordulóban. Lesznek persze szobrok, de csak olyanok, amiket valamiért, vagy valakiért szeretni lehet. És akkor az sem érdekel, hogy ha nem illenek az enteriőrbe. Ugyanígy lenne a képekkel is. Meg egyébként minden mással.
Bolond egy ház lenne, az biztos. De nem számítana, mert nem tudná senki, hogy milyen bolond hely ez. Egy-két kivétellel, de azok meg egyáltalán nem látnák bolondnak sem a házat, sem a gazdáját.
A szomszédokkal jó viszonyba lennék, és néha átkönyökölve a kerítésen, elbeszélgetnénk, tanácsokat kérnénk, és adnánk, hogy miképpen kell metszeni a fákat. Kölcsönadnám a hosszú létrát, kölcsönkérném a sövényvágó ollót. Megkóstolnánk egymás borát.
A konyháról, a pincéről, a padlásról még nem is szóltam. Pedig ezek nagyon fontos részei a háznak. 
A konyha tágas, kényelmes, átlagos napokon ebédlőnek is szolgál. A modern főzőkészülékeken kívül, itt lennie kell egy igazi, nagy tűzhelynek is, amiben fával rakják a tüzet. Amin lassú tűzön, egy egész délelőttön át, fő a leves, sül a hús. A sütőjében pedig elfér egy egész liba is, de a rétes sem folyik szét benne. És a fal teli lesz szép tálakkal. 
A pince boltíves, terméskőből rakott falain salétrom fehérlik. Nagyon hűvös, télen, nyáron egyformán. Nehéz szagú. Legalább tíz lépcsőfok vezet lefelé, és kemény tölgyfaajtó zárja, hatalmas kulccsal. Ez nem bulipince! Itt csak hordók vannak, meg a prés, a daráló, és a kádak, a lopó egy szögön, vastag gyertyák a polcokon, no meg egy-két pohár, szájukkal lefelé fordítva, hogy mindig alkalmasak legyenek a használatra. 
A padlás sem lomtár. A gerendákon fehér vászonzacskókban száradnak a kamillavirágok, a hársfatea. Kifeszített zsinórokon aszalódik a szőlő, kis farekeszekben, újságpapírba csomagolva almák, körték, birsek vannak gondosan eltéve télire, a karácsonyi kompóthoz. 
Aztán, amikor elmúlt a nyár, és elég hideg van már, kampóra akasztva itt lógnak a sonkák, szalonnák, kolbászok is. 
Hátul, a sarokban, van néhány régi láda. Azokban nem tudom pontosan, mi van. De régi láda nélkül, ami titkokat rejt, nincs igazi padlás. 
Hiába az öt szoba, a szalon, a pince és a padlás, meg az összes többi, ha nincs, aki belakja. A ház romlásnak indul, és előbb-utóbb összedől. Az sem mindegy, hogy ki lakik benne. Mert a lakónak ugyanolyannak kell lennie, mint a háznak. Különben ez a ház is csak egy doboz. 
Nincs nekem elég pénzem, hogy megvegyem ezt a házat. Sajnálom, mert így tönkre fog menni. Vagy ami még rosszabb, valaki megveszi és „rendbe hozza”.
De igazából nincs mit sajnálnom. Van nekem ilyen házam. 
Magam építettem, magamban. 

 „Ami fontos, azt csöndesen ébren kell tartani magunkban napról napra; egy pillanatra sem szabad elengedni. Egy napon valóság lesz.”

(találtam)

Márai Sándor: Sirató

Valahogy...minden messze lett.

Hallom néha a hegyeket,

úgy hívnak, oly primitíven –

fehér szívére húz a Tátra,

felétek tél lesz nemsokára,

nem bírom így. Nem bírom így! Hiába!

Rajzotok föltükrözi szívem

ti megrabolt, volt, régi kincsek,

úgysincs, ki sorsotok sirassa -

a nagy dacos kedv bennem sincs meg,

tudsz-e még kuruc lenni, Kassa,

naivan, hittel, jón, szelíden?

Ti szent semmik. Házak. Az esték.

Nők. Ki vitt el titeket tőlem?

Kergettük egymást az időben,

eltévedtem és nem keresték

a nyomom. Eldobáltam lázat,

ideget, vért. Megálltam. Fáradt

vagyok. Nem tudom, ki keres még?

Nem tudom, vagytok-e még igazán?

Sorssá kovácsolt otthonok, ti messzik?

valami elvitt egyre messzibb,

vagyok-e még és van-e még hazám?

Valahogy...minden messze lett,

fölfáj egy ház, egy híd, egy ablak,

hallom néha a hegyeket:

siratlak, siratlak, siratlak.

Ladányi Mihály: Kapcsolatok

Nem, a Nagy Szerelem nem létezik.

Csak álmok egymásról, és tévhitek.

Csak szer, mit ön-bajára két beteg

édes szirupban oldva megiszik.

S mikor az őszből ránk rozsda pereg,

és ágyékunk hideg, csorba edénye

alatt a tűznek se heve, se fénye,

csak akkor nyújtunk őszintén kezet.

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,

szavaimmal betakarlak,

el-elnézlek, amíg alszol.

Én sohasem rád haragszom,

de kit bántsak, ha nem téged,

az én vétkem, a te vétked,

mert akarva, akaratlan,

halálom hordod magadban,

s a fiammal, akit szültél,

halálom részese lettél,

és történhet már akármi

történhető, e világi,

oldhatatlan köt hozzád

a magasztos bizonyosság,

világrészek, galaktikák

távolából is mindig rád

emlékeztet ez a vétked.

Kit szeressek, ha nem téged.