Áprily Lajos: Megállítottam én réti víz futását

Megállítottam én réti víz futását 

Malom-zuhogónál, hol égerfa nőtt; 

Víz remegő színén nyári nap múlását,

habon játszadozó napfény ragyogását, 

derült éjszakákat, holdat csillag-árban 

a lelkembe zártam -

nem tarthattam vissza a futó időt. 

Tenyerembe fogtam fecske fiókáját,

Éreztem szívét, a riadt-remegőt;

Öleltem karommal szerelmek csodáját...

Egy-őszi madarat, bús szív néma vágyát. 

Gyűjtöttem, mint lombot dérütött határban 

s a lelkembe zártam -

nem tarthattam vissza a szálló időt. 

Megőriztem gondot, szólást, tréfaszókat, 

mosolyt, megbocsátót, jajt is, hördülőt, 

névtelen sok arcot, sokfelé-valókat,

utamba-jövőket s tova-illanókat,

magamba gyűjtöttem mind, amerre jártam

s a lelkembe zártam -

nem tarthattam vissza a futó időt. 

Baranyi Ferenc: Alkonyati zsoltár

Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,

ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?

Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,

fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.

Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,

fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.

Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,

rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.

Csak védlek.

József Attila: Szeretők lázadása

Eljön az az éjjel, melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.

Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket mind bedobálják.

- Győztél, eljöttünk szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd be fájó szívverésed.

Nosza fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szőlőt.

Fogadd most-tépett ágainkat,
vedd jól csinált szerszámainkat.
Fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.

S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, zúgása
erősbíti az éneklőket.

A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk.

S a víz habzó, kibomlott kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.

Babits Mihály: Őszinteség

Őszinteség... Óh hogyha a szív

oly tiszta lenne, mint hegyi víz,

könnyű, mint vers, ami rímre megy,

és egyszerű, mint az egyszeregy!...

Fa vagyok, a lábam sárban áll,

ezer álmom vétkes kört csinál

s lelkemben úgy eltéved a fény,

mint egy labirintus ösvényén.

Tán zöld bozót, gazos labirint,

talán csupa kőfal kacskaring;

mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,

mily szörnyeteg lakik és henyél?

A szó ott tévedez, elmarad...

Fond, Ariadném, szent fonalad,

és ahová sem igen, se nem,

tán elvezet majd a szerelem.

Hogyan mutassa a föld magát,

ha az ég nem küld feléje sugárt?

Fa vagyok, lábam a sárba tapad,

de karjaimat már vonja a nap...

Ady Endre: Nem

Nem, nem hiszek! Mért űzzem én a lelkem

Epedő vággyal bolygó fény után?...

Minden reményem megtört a keserven,

Hisz balga, őrült ábránd volt csupán.

Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!

Az én világom irdatlan, sötét,

Ezer tavasz s ezer tavasz virága

El nem zavarja fullasztó ködét.

Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,

Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.

Elkárhozástól meg nem váltja semmi

S a te sugárod: őrjöngő remény.

Tűnt ifjúságnak visszajáró árnya, -

Az lettem én... a múlt után futok...

Isten hozzád, szerelem szép világa!

Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok...

Radnóti Miklós: Február

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,

végül elolvad a hó:

csordul, utat váj.

Megvillan a nap. Megvillan az ég.

Megvillan a nap, hunyorint.

S íme fehér hangján

rábéget a nyáj odakint,

tollát rázza felé s cserren már a veréb.

Bencze Mihály: Dallamok

Könnycseppnyi pillanatok

birsalma virágok

tavirózsát izzadó éjszakák

magnóliát bongó harangok

Csüngő denevérálmok

könnycseppnyi pillanatok

templomot konduló nyájak

feltámadást lihegő romok

Hegyeket cipelő pisztrángok

szappanhabbal kikövezett sorsok

könnycseppnyi pillanatok

jelent csilingelő árnyékok

Családfáról lehulló lombok

csángómagyarok élő sírhantok

jövőt ministráló gyermekek

könnycseppnyi pillanatok

B. Radó Lili:Csak ülsz és várod

Csak ülsz és várod.

Olykor kitárod a karod

szemedből boldog álmok

édes derűje árad

lelkedről lepkeszárnyon

peregnek a dalok

fiatal vagy és remélsz

és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod.

Előbb békén, majd egyre jobban

a szíved néha-néha

hangosabban dobban,

hogy nyílik már az ajtó,

hogy jönni fog feléd; és

ajtód előtt kopog!

Majd újra halkul a lépés.

Riadt szemedben

némán fakul a ragyogás

s ajkadról tört virágként

hervad le a mosoly.

Még biztatod magad,

hogy jönni fog talán

de két karod ernyedten

mégis öledbe csuklik

szemedből könny után könny

törületlen szivárog

s míg ülsz ajtód előtt

és azt hiszed, hogy várod

szívedről cseppek hullnak

megannyi vérző kláris

már nem bánod, hogy nem jön

már nem bánod, ha fáj is

és nem bánod, hogy

közben lassan leszáll az éj.

Hermann Hesse: Álom

Maradj, és szeress, úgy, mint régen

Zárj a két karodba, ölelj, csókolj

Vigyél el oda, ahol még nem jártunk

És mesélj, mesélj, fürkészem szavad.

Ringass álomba, mint régen és

Simogatva ébressz fel, ha alszom

Vigyázz rám, figyelj, én követlek

Csak szeress, szeress, nagyon szeress!

Őri István: Néha túl sok az élet

Néha túl sok az élet

túl sok a könyörgés

a kimondott szavak

a hasztalan beszéd

néha jó lenne megpihenni

valaki karjában csendben lenni

valaki illatán elbódulni

mákonyos örök álomban

valakit megtalálni

s többet fel sem ébredni

mert minek?

a további szavaknak

a további hazugságoknak

ígéreteknek

fogadkozásoknak

melyeket úgy sem tartok be

mert nem lehet betartani őket.

Néha jó lenne

ránézni valakire

s ő visszanézne -

semmi több -

néha jó lenne hinni

hogy ez eljön egyszer

néha jó lenne álmodozni

léhán, felelőtlenül

néha jó lenne

játszani az élettel

táncra perdülni vele

könnyedén, boldogan

néha jó lenne azt hinni

hogy az élet ilyen

s majd fogunk

táncolni is

néha jó lenne

hinni és remélni

néha jó lenne -

élni.

Néha jó lenne

nem ilyesmiket írni

néha jó lenne

csak sírni

csak sírni

néha jó lenne

Istentől valamit kérni

nem sokat

csak annyit:

Uram, könyörülj rajtam

s engedj élni!

Néha túl sok az élet

s mégsem hagyom abba

görcsösen élek

ragaszkodom ahhoz

ami nem is az enyém

s ami csak por a porból

s egy kis lélek

mely remél.

Néha szeretnék

melletted lenni

nem lángolni, nem égni

nem szeretni

nem térdelni előtted

és vallomást tenni

csak nézni szép szemed

érezni illatod

s hallani lélegzeted

midőn a láthatatlan lég

benned életet teremt

csak nézni...

s akkor

könnyebb lenne az élet

akkor kicsit érezném

hogy élek

akkor az ima is erővel telne

s a könyörgés igazabb lenne

akkor...

akkor...

mikor?...

Érezd

Ne szólj, ne oktass ki, ne engedd el a kezem

Egyszerűen csak szeress. Tudod, minden ember szeretettel működik...Meg azzal az érzéssel, hogy hasznos tagja a társadalomnak...Hogy igenis ki tudja húzni magát, mert értékes ember.

Lelkileg értékes. Mert jót akar...

Ne szólj, csak ülj le ide mellém. Éld át a pillanatokat velem. Éld át az érzéseimet. Ugye, milyen borzasztóan nehéz? Ugye, milyen szívszorongató? Ugye, Neked is remeg a kezed? Ugye, Neked is dobog a szíved?

Ugye, Te is arra gondolsz, amire én? Hogy feladod... Mert ez így már nem élet. Így élni, bizony, nem lehet. Napról napra, mint egy haláltábor. Küzdesz, de annyi minden van, ami visszahúz. Téged. És egyedül vagy. 

Ugye, Te is bemenekülsz a csigaházadba? Ugye, Te sem akarod, hogy megbántsanak? Ugye, Te is úgy gondolod, hogy elég volt már ebből, hogy elég volt már mindenből?

Nem tudom...Az érzéseket nem tudom szavakba önteni. Ne haragudj...Ne haragudj, hogy meg akartam láttatni azt, amit gondolok, amit érzek, amiben élek...Ne haragudj, hogy meg akarom mutatni a világomat. Tudom, hogy Neked is vannak gondjaid...tudom, hogy nem tudsz segíteni. Mivel is tudnál?

Hiszen nem tudsz ide ülni mellém. Hiszen nem tudod megfogni a kezem. hiszen nem tudod megsimítani a lelkem.

A két kezemmel kell kiásnom magam a gödörből...De valahogy csak lejeb süppedek a sárban... Miért?

(találtam)

Pilinszky János:Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,

milyen sokféle vonzások között,

pedig zuhanunk, mint a kő

egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség

hálójában evickélünk, pedig

napra kellene teregetnünk

mindazt, mi rejteni való.

Milyen

megkésve értjük meg, hogy a

szemek homálya pontosabb lehet

a lámpafénynél, és milyen

későn látjuk meg a világ

örökös térdre roskadását.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,

hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,

annak szép, könnyű léptű szívében megterem

az érett és tűnődő kevés szavú alázat,

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,

az már egy messze fénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,

merengj el hát egy percre e gazdag életen;

szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -

talán most senki sincs.

Ellen Niit: Ha ismerlek gyermekkoromban

Ha ismerlek gyerekkoromban, 

biztosan neked ajándékozom 

sárga kis hólapátomat, 

piros homoklapátomat, 

s a csillagokkal telefestett kék vödrömet, 

minden pitypangtól aranypöttyös rétet, 

a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit, 

a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket 

és a leghosszabb csúszdát, 

amit csak ismerek. 

A hordókat csorgó ereszek alján, 

feketén csillogó vizükkel, 

feketén csilladozó, mély vizükkel, 

a víz alatt lakó meséket is, 

a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról, 

(a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!) 

s arról a furcsa sajdulásról, 

amely lehajló tarkómat súrolta, 

mint egy madár, 

vagy lélek, 

vagy golyó. 

És azt hiszem, 

a sárga mackót, 

a szegény, kopott orrú sárga mackót, 

minden titkával együtt - 

neked ajándékoztam volna azt is, 

utána sírdogáltam volna, 

magam sem értve: 

a veszteségtől-e, vagy örömömben.

A világ hét csodája

Egy csapat diák azt a feladatot kapta, hogy készítsenek egy listát arról, 

mit tekintenek most a világ hét csodájának. 

Valószínűleg némi eltéréssel, de a következők kapták a legtöbb szavazatot: 

1. Az egyiptomi nagy piramisok 

2. A Tádzs Mahal 

3. A Grand Canyon 

4. A Panama-csatorna 

5. Az Empire State Building 

6. A Szent Péter-székesegyház 

7. A kínai Nagy Fal 

Amikor a tanár összeszedte a szavazatokat, észrevette, 

hogy egy diák még nem végzett a listájával. 

Így megkérdezte a lányt, hogy talán problémája van a lista elkészítésével. 

A lány azt felelte, hogy -Igen, egy kicsit. Nem teljesen tudom eldönteni, mert olyan sok van. 

A tanár azt mondta, -Oké, oszd meg velünk, amid már van, talán tudunk segíteni befejezni. 

A lány hezitált, de aztán felolvasta: 

-Szerintem a világ hét csodája a következő: 

1. Látni... 

2. hallani... 

3. tapintani... 

4. ízlelni... 

5. érezni... 

6. nevetni... 

7. és szeretni. 

A teremben olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna. 

Az egyszerű és hétköznapi, általános dolgok elkerülik a figyelmünket, 

és amit természetesnek tartunk, azok valóban csodálatosak! 

Egy szelíd figyelmeztetés: 

A legértékesebb dolgokat az életben nem lehet kézzel felépíteni vagy megvásárolni. 

Ne légy annyira elfoglalt, hogy ne vedd észre ezt!