Mihai Eminescu: Kint megremeg

Kint megremeg a nyárfaág

és ablakomra koppan

Úgy érzem most: a kerten át

te jössz felém titokban.

A tóba csillag fénye hull,

s lent megdereng a mély víz 

Úgy érzem: kínom elcsitul,

s már megbékélek én is.

A hold szikrázik fényesen,

a felhő szerteszéled -

Úgy érzem: rád emlékezem

mindig, amíg csak élek.

Anna Ahmatova: Bocsáss meg...

Csitt! Ez megint te vagy. Nem siheder-alakban,

de bátor férfiként. Komor vagy, hajthatatlan.

Belépsz a házba, hogy hosszan szemembe nézz.

Vihar előtti csend, szorongató, nehéz.

Hogy mit tettem veled, újra meg újra kérded,

mivé lett a reám bízott szerelem, élet,

hogy áruló vagyok, a vád fejemre hull,

mondod - mióta már! - fáradhatatlanul.

Így a halott kísért álmatlan gyilkosánál,

a halál-angyal áll így a halottas ágynál.

Bocsáss meg már nekem! Isten ígéje ez.

Hús-vér valóm nehéz bajokban senyvedez,

de lelkem már szabad, zavartalan pihenhet.

Nem látok mást, csak azt a szélfújt, őszi kertet,

a darvak gyöngysorát sötét mezők felett...

De édes volt, de szép volt ez a föld veled! 

(Rab Zsuzsa fordítása)

Fuchs Éva: Nem véletlen

Miért szép? 

- és miért nem?

Mert nem vagy itt velem,

de szorítod két kezem,

mert édes fejed súlyát,

ölembe mégis érezem.

Mert hajnal van, két óra,

szemem kinyílt hívó szódra.

Hiszed vagy sem, itt vagy

akkor is, ha nem vagy.

Bár a távolság mérhetetlen,

mégis itt vagy, s ez nem véletlen...

Mihai Eminescu: Jó éjszakát

Ezernyi álmos kis madárka

Fészkén lel altató tanyát,

Elrejti lombok lenge sátra;

Jó éjszakát!

Sóhajt a forrás, néha csobban,

A sötét erdő bólogat -

Virág, fű: szendereg nyugodtan,

Szép álmokat!

Egy hattyú ring a tó vizében,

Nádas-homályba andalog;

Ringassanak álomba szépen

Kis angyalok!

Tündérpompájú éji tájon

Felkél az ezüst holdvilág;

Összhang a föld, egy édes álom...

Jó éjszakát!

Váci Mihály: Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit, 

csak szeressék! 

Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, 

hogy ne szeressék! 

Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább 

a szíve tessék! 

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve 

ne is tessék. 

Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, 

hogy meg ne vessék. 

Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, 

hogy meg is vessék. 

Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, 

ezüstös karácsonyestét? 

Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, 

és azt, mi lesz még?! 

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, 

- azt se, hogy szeressék. 

Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, 

szeressen még. 

Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el 

egy-egy estét.

Ady Endre: Elválunk

I. 

Elválunk most már. Te is elmégy, én is. 

Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis. 

Engem egy halvány arc űz messze, messze 

S neked másutt is én jutok eszedbe... 

Elválunk most már, te is elmégy, én is, 

Felednél mindent s emlékezel mégis!... 

Eszedbe jut majd, eszedbe jut néha 

Egy szegény bolond, rajongó poéta, 

Ki meg sem csókolt, csókodra se vágyott, 

Csak bolond szívvel szeretett, imádott... 

Elválunk most már. Te is elmégy, én is, 

Felednél mindent s emlékezel mégis!... 

II. 

Gondolkozom úgy néha, éjszakákon: 

Ami történt, egy kész modern regény. 

A hősnő már régen túl van az álmon, 

A hős pedig - tán nem is hős szegény. 

S miként az öreg Dumas rég megírta: 

Kaméliára pénz is kell elég, 

Szükség volt a Deus ex machinára 

S megjött a Mentor, gazdag és derék. 

Enyém aztán a regény többi része, 

A tragikum komikummal vegyes... 

De ez már csak egy balga szív regénye, 

Foglalkozni evvel nem érdemes. 

A mámorban akartam elfeledni 

Egy mámoros, bolondos, bús regét - 

Ugy-e, jó tárgy vón' egy modern regénynek? 

Perverzitás, mi lenne más egyéb?!... 

III. 

De majd, ha egyszer - valami csodából - 

A régi lángot visszanyerhetem, 

Megéneklem e szomorú szerelmet, 

Akkor tán nem fáj, ha emlékezem... 

És szólni fog majd egy lányról a nóta, 

Kiről egy balga trubadúr dalolt, 

Ki eltiport egy dallal telt világot 

S ki - mint a többi - gyenge, léha volt. 

IV. 

Elválunk most már. Eladtad a lelked... 

Hisz' én mi voltam?... Álmodozó koldus, 

Szívvel fizettem csupán a szerelmed!... 

Te fényre vágytál. Meglelted a fényt is, 

De majd a fényben keresed a lelket - 

Felednél mindent, emlékezel mégis!...

Paul Éluard: És egy mosoly...

Az éj sohase teljes 

Higgyétek el ha mondom 

Mindig marad 

A bánat mélyén is egy nyitott ablak 

Egy ablak mely világos 

Mindig marad egy álom ami virraszt 

Vágy betölteni csillapítni éhség 

Egy jó egy tiszta szív 

Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz 

És figyelmes szemek 

S egy élet amit meg kell osztani. 

B.Radó Lili: Csendes dal

Társam, aki nélkülem társtalan

bolyongsz a nagyvilágban, mondd, Neked

sohasem jutott eszedbe az, hogy én

kisérhettelek volna utadon?

Sohasem gondoltad azt, hogy valahol

van egy szerényke dal, amely Neked

szeretne megcsendülni majd először?

Nem gondoltad, hogy egy virág Neked

bontaná ki tavasszal szirmait

és van és él és ajkaidra vár,

hogy azok szívják ifjú illatát?

S nem gondoltál arra, hogy lesz idő,

mikor elfáradt, ezüstös fejed

jól esnék valahová lehajtani?

Lucian Blaga: Fölirat

Az utak, melyeket nem járunk,

az utak, melyek bennünk maradnak,

azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.

A szavak, melyeket nem ejtünk ki,

a szavak, melyek bennünk maradnak,

azok is föltárják lényünket, maradéktalan.

A csaták, melyeket nem vívunk meg,

a csaták, melyek bennünk maradnak,

azok is bővítik bennünk titkon a hazát.

A magvak, amelyeket nem vetünk el,

a magvak, melyek bennünk maradnak,

azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.

A halál, melybe nem halunk bele,

a halál, mely bennünk marad,

az is mélyíti bennünk a hallgatást.

És mindenütt, mindenbe

gyökeret ereszt a vers.

Váci Mihály: Nehéz a szívünk

Az arcodat ne mutasd szomorúnak. 

Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt. 

Jobban kellene szeretni magunkat, 

hiszen mi már nagyon kiérdemeltük. 

A szíveink egymásra zúzva hulltak, 

eggyé forrasztó sors zuhog felettünk. 

Sebeinkért szeretjük már a múltat; 

és a jövőt:-lesz mit fölemlegetnünk. 

Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy. 

Az arcom nem mutatja, amit eltűrt. 

Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak 

ütése alatt ragyog a szerelmünk. 

Egymást szeressük már- ne csak magunkat. 

Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.

Paul Verlaine: Hallgasd a szelíd dalt

Hallgasd a szelíd dalt szíveddel,

érted sír, s mert reméli: tetszhet.

Halk és könnyű, mint lehelet:

Moha fölött fut így a csermely.

Ismered a hangot (s szeretted?):

ragyogását már fátyolozta,

mint bánatos özvegy, de tiszta

büszkesége mit sem felejtett,

s ha őszi szelek hasogatják

nagy fátylát, libbentve mutatja

az ámult szemnek, hogy alatta

csillagként ragyog az igazság.

E hang, hogy újra rátaláltam,

azt mondja: életünk a jóság,

s minden gyűlölség és mohóság

nyugtalan elvész a halálban,

s mondja: a szív egyszerűsége

felett örök glória reszket,

s aranylakodalom a legszebb

s a győzelem-nélküli béke.

Szeresd: szerelem dala, szent hit,

makacs hit ez és nászi ének.

Hisz maga is gyógyul a lélek,

mikor egy másik lelket enyhít!

"Fáradozik" s "az Úrhoz óhajt",

haragtalan tűrés a gyásza,

s oly tündöklő a tanitása...

Hallgasd csak, óh hallgasd a jó dalt.

Ágai Ágnes: Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős, 

erős óráidban gyöngülj el, 

valld be, ha reszketsz, 

és szívedben lüktet a vér, 

ha szemhéjadat könnyek feszítik, 

sírj, kiálts, panaszkodj, 

ne zárd palackba a fájdalmadat. 

Szenvedj hangosan, dörömbölj, 

a néma kín méregként megöl, 

ne játszd a bátrat, 

ess el, ha löknek, 

és ha feltápászkodsz, 

ne mondd, hogy semmiség! 

A fegyelem rabruháját vesd le, 

légy anyaszült, 

vállald csapzott, megroggyant magad, 

és üvölts, ahogy a torkodon kifér! 

Robert Browning: Egy asszony esti búcsúzása

I. 

Mért a könny, a lárma, 

Sérelem? 

Jobb aludni, drága, 

Énvelem. 

II. 

Nincs vadabb a szónál: 

Elriaszt. 

Mintha héja volnál, 

S én is az. 

III. 

Lásd, közénk lopózhat, 

Nem hagyom! 

Csöndesítsd a szókat 

Arcomon. 

IV. 

Neked az igazság 

Rossz barát - 

Hol kígyó harapdált, 

Hagyd a fát, 

V. 

Hív az alma, mégse 

Menj közel: 

Éva s én az Édent 

Vesztjük el. 

VI. 

Isten légy, övezzen 

Bűvköröd! 

Férfi légy, öleljen 

Két karod! 

VII. 

Csak taníts ki, drága, 

Teljesen, 

Szellemed bejárja 

Szellemem, 

VIII. 

S elfogadva sorsát 

Végzetül, 

Testem-lelkem hozzád 

Lényegül. 

IX. 

Holnap az egészet 

Rád hagyom - 

Mára már elég e 

Fájdalom: 

X. 

Így ni, sírdogálva 

(Érdemes?) 

Alszom is, te drága, 

Csak szeress. 

Tóth János: Ha levél lehetnék

Ha apró sárga falevél lehetnék

S az Ősz fagykarja letépne,

Szél hátán messzire röpülnék,

Magasból néznék a vidékre.

Felhők közt vidáman nevetnék,

Pörögnék a légben kábulatban,

De a földre vissza–visszanéznék,

Hisz lennék fenn, de magamban.

Földre vágynék faanyám lábához,

Összebújva testvér levelekkel,

Álmom adnám a természet álmához,

Porladnék apró kis neszekkel.

Baranyi Ferenc: Fogadalom

Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás. 

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, 

mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség, 

fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, 

mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. 

Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek, 

midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, 

nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások 

alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. 

Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, 

hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, 

s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából 

kemény életre trombitáljalak. 

Fogadom, hogy gyűlölni is foglak, 

fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, 

mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, 

fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, 

mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők 

egykedvűsége képes, 

és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, 

hogy veled végre magammá lehessek, 

és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek. 

CSAK SZERETLEK!