B. B. Nala: Hold amulettjében örök tűzzé válok

Úgy élem át a percet, mint álmok tündértáncát

Te vagy az a szó, mely lelkemben dallá vált

Kelő tűzláng vagy a Hold amulettjében,

A te neved suttogom a gyönyör percében

Úgy kélt bennem a szó, mint szerelmes tűzszikra

Szenvedélyem tüzét egyetlen perc szítja

Úgy élem át a percet, mint a tündértáncot

Hold amulettjében örök tűzzé válok

Átélem a dalt, mint a tűzláng meséjét,

Tiltott a gyönyöre, ám mégis megérint

Szívem vallomása, lázas, suttogó szó

A szenvedély tiltott, ám a tűz lángja forró

Az én csöndes vágyam szavak messzesége

A te arcodat látom a Hold amulettjébe

Tüzet lobbant bennem egyetlenegy szikra

Álmodó szívemet illat andalítja

Hold amulettjében örök tűzzé válok,

Álmok gyönyörében lennék én lámpásod

Francesco Petrarca: CCLIV. Szonett

Csak leskelek, de édes és imádott

ellenségemről nem jön hír sehonnan;

mit gondoljak? magamnak mint okoljam?

remény sarkall s bénító gyávaság fog.

Hogy szép  volt, az már oly soknak megártott:

ez mindnél szebb, ártatlanabb azonban:

tán isten - hogy ne sínylődjék a porban -

csillagnak szánja ezt a tisztaságot,

sőt napnak. És ha így van, itt a vége

kis békéimnek, hosszú kínjaimnak:

az életemnek. Zord válás, mivégre

hoztál ki poklából fájdalmaimnak?

Elmúlt immár sorsom rövid meséje,

s delelő éveim lealkonyulnak.

Francesco Petrarca: CCXCI. Szonett

Midőn a Hajnal égről földre lebben,

és homlokán aranyfürt s rózsaszálak :

Ámor tör rám, hogy arcom belesápad;

"Most Laura van ott fenn" - sóhajt a lelkem.

Ó, boldog vagy Tithon, bízván a percben,

amelyben mindig megkapod arádat,

de nékem, hogyha vágyam érte támad,

babéromért halálba kéne mennem.

A ti elválástok nem oly keserves, 

hisz egy éj csak, és visszajő tehozzád,

kit nem rémít hajad, mely leng fehéren,

De nékem bús az éj, s a nap setét lesz,

mert minden gondolatom őfelé szállt,

kinek csupán emléke él szívemben.

Francesco Petrarca: CCLXXXVIII. Szonett

A légben sóhaj kél sóhaj nyomában,

amint a zord hegyről a síkra nézek,

mely szülte őt, kinek tenyere fészek

volt szívemnek nyíló s termő korában.

Az égbe szállt, s e hirtelen magányban

hiába jár ködén a messzeségnek

fáradt szemem : nem lelvén semmiképp meg,

könnyekkel öntöz mindent bánatában.

Nincs oly bozót s kőszirt e hegyvidéken,

egyetlen ág, zöld gally e bérci tájon

s virág, fűszál sincs enyhelyén e völgynek,

nincs oly kis csöpp e források vizében,

nem bújik oly vad a berek-homályon,

amely ne tudná, mily kínok gyötörnek.

Őri István: Végtelen utazás

Elvittél magaddal egy napon

elvittél magaddal holdfényben, csillagon

egy cseppben, mely rád hullt csendesen

egy szívben, mely így szólt: "Kedvesem..."

Elvittél, mert fontos volt neked

elvittél, mert nincs más, ki szeret

elvittél, hogy ott legyek veled

s érintsem Napsugár-szemed

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág, 

ha rámhajolsz, 

s rejtelmes ízű vagy, 

olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő, 

oly izgató vagy, 

s olyan megnyugtató, 

mint sír felett a kő,

olyan vagy mint egy vélem nőtt barát 

s nem ismerem ma sem 

egészen még nehéz 

hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj, 

csavargó, nyurga füst- 

és néha félek tőled én, 

ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború : 

sötétarany,- 

ha megharagszol, ép 

olyan vagy mint az ú,

mélyhangú, hosszan zengő és sötét, 

s ilyenkor én 

mosolyból fényes hurkokat 

rajzolgatok köréd.

Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól

a fa az űrbe szimatol,

a csend törékeny és üres,

a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szíved,

az út lapulva elsiet,

a rózsatő is ideges

mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon

készülődik a fájdalom.

Őri István :Napok

Valaha voltál

nekem, nekünk...

Napok teltek el azóta

és csillagok

miket el akartam érni

hogy Téged elérjelek

napok

és nehéz éjszakák

miket túl akartam élni

hogy Téged elérjelek

messze vagy

túl a csillagokon

a nappalokon, az éjeken

el akarlak érni

túl a csillagokon

túl mindenen

mert nagyon szeretlek

Téged

túl minden emberi mértéken

túl Istenen

túl a végtelenen

túl a szerelmen

szeretlek

Téged

William Butler Yeats: Egy régi dal visszhangja

Találkoztunk a fák közt

  a kertben ő meg én.

Jött hófehér kis lábbal

  a kerten át felém.

Kért, hogy könnyen szeressem,

  mint a rügy nő ág hegyén,

De ifjan és bolondul

  ezt nem hihettem én.

És álltunk a folyónál,

  hol véget ért a rét.

Vállamra tette akkor

  kis hófehér kezét.

És kért, hogy könnyen éljek,

  miként a fű, ha ragyog;

De bolond ifjú voltam

  s most csupa könny vagyok.

Kosztolányi Dezső: Hetedhétország

Megettem a világot s kiokádtam.

Az élet meglehetősen egyforma.

Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre, 

oly szemtelen gyorsasággal,

hogy magam is megijedtem.

Guten Morgen! mondták, de másnap már: Bon jour ! 

s egy furcsa délután

dalolva köszöntek: Good afternoan !

Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam 

kulcslyukakon, 

meglestem, nit csinálnakegészen magukban. 

Egy anya szoptatta nyűgös csecsemőjét. 

Tornyokra is másztam, múzeum és képtár anyagát 

habzsoltam, áruházak őrült

mozgólépcsőin zakatoltam.

Fönn az irodában négyszáz gépírólány 

kopogott halványan

Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok 

négermuzsikáját,

vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádióantennát, 

csőpostán fizettem a fényes alagsor

száznyolcvanhetedik pénztáránál, 

s utána a tetőn ananászt ebédeltem.

Hideg- és melegvíz-szolgáltatás minden szállodában, 

néhol éjfélkor is lehet borotválkozni, 

könyvet vásárolni. Telefonhivásra

nyomban házhoz mennek. Ámde, bevallhatom, 

végső benyomásom fölöttébb leverő.

Mert mikor vonatom száztíz kilométer 

sebességgel lihegett e dicső városok 

felé a füstben, a vékonyan csorgó 

holdfényben, mindenütt láttam riadozva, 

igen jelentősen

az ébren-alvó, népes temetőket.

Heinrich Heine: Vallomás

Szürkülve szállott le az este,

vadabbul harsant az ár,

és én ott ültem, és a habok

fehér táncát néztem a parton.

És belsőm felduzzadt, mint a tenger,

és sóvárogva, mély honvágy fogott el,

te nyájas kép, utánad,

ki mindenütt körüllebegsz,

s engem hívsz mindenütt,

mindenütt, mindenütt,

a szélzizegésben, a tengerzúgásban

és ennen keblemnek sóhajában.

Könnyű náddal írtam a homokba:

"Ágnes szeretlek!"

De a gonosz hullámok átzúdultak

az édes vallomás fölött,

s letörölték egészen.

Törékeny nád, szétporló homok,

illanó hullám, már nem bízom bennetek!

Az éj komorabb lesz, vadabb a szívem,

és a norvég erdőből erőteli kézzel

kirántom a legmagasabb fenyőfát

és belemártom

az Etna izzó torkába, és evvel a

tűzitatta, óriási tollal

írom rá a sötét mennyboltozatra:

"Ágnes szeretlek!"

Minden éjszaka ott lobog ezután

fönn, örökké a lángoló írás,

és az eljövendő unokák sora

ujjongva olvassa majd az égi szókat:

"Ágnes szeretlek!"

Dsida Jenő: Tündéri éjben érkezel!

Várlak reggel.

Várlak délután.

Este

fehér zivatar rázza az ősfenyőket.

Csillogó buckák

zizegve rohannak.

A szél

hörögve lengeti hosszú hósörényét.

Zúzmarás utakon át

tündéri éjben

érkezel

kunyhóm elé, északifény leánya.

Prémek vattáznak

bolyhosan, fehéren,

szájad

piros melegén pihék halódnak,

zöldfényű csillag

reszket hajadban,

s szánad előtt

felhőt zihálnak a rénszarvasok. 

Lord Alfred Douglas: Az éj kijő a kertből

Az éjjel tiszta levegőjén

nagy hirtelen egy hang rikolt.

Mi ez? Talán a távoli verőfény?

Remeg az ég. Ki volt?

Egy kis madárkát megcsapott a hajnal hűs lehelete,

érezte, száll az éjjel:

(szűz harmatot öntött a gyep zöld bársonyára széjjel,

s nedves lett a hosszú fű és lóhere),

mostan fehér lábával, meztelen,

merengve, csendesen mén,

szökik a kertből, az utakra csap,

s a sárga búzaföldek végtelenjén

magához öleli a nap.

S Kelet hatalmas, nagy kapuiból

a lánghajú ifjú előpirul,

otthagyva megrakott, dús asztalát,

érces lármával zúg alább:

lova patája csattog,

dübögnek az arany sikátorok,

szekere lángokat fog,

a föld alatta ingva tántorog,

zajongva száll a sok boldog nap-angyal,

és mind ujjonganak.

Az ébredő föld is kiált derűs robajjal:

"Hozsanna itt a nap! A nap".

Lord Alfred Douglas: Az éj a kertbe megy

A piros rózsa, a fehér

lehajtja csüggedt, álmodó fejét,

A z úrasszony Éj már a kertbe ér,

csak a virág hallhatja, merre lép.

Egész nap hívta őt a sok madár

csattogva és ezüstösen,

most hallgat ajkuk, az Éj lopva jár,

testén sötét köpeny.

Rigó dalol és dala fohász,

"Az éj, az éj suhan ide."

Az ujja már a záron kotorász,

nem zümmög a kis méhike.

Nem látni arcát, máris messze tűnt,

a fehér és piros kerten tova.

De hol a fű s a százszorszép lecsüng,

ott megmaradt a lábnyoma.

Sötét köpenye surran szelíden,

amint a fű hegyéhez ér.

A piros rózsa lassan elpihen

és álmodik fehéren a fehér.

Bianki, Vitalij Valentinovič: Április

Elszállt a cinke, elszállt Picinyke a folyóra.
Mezők fölött repült, rétek fölött, mindenütt, erek patakok csörgését hallotta. Erek csörgedeztek, patakok futottak, mind a folyó felé igyekezett. Elért Picinyke a folyóhoz, félelmetes volt a folyó: Kékre vált rajta a megvékonyodott jég, a partok mentén előbuggyant a víz. 
Látta Picinyke: napról napra több ér, patak szakad a folyóba. Észrevétlen gyűlnek-gyülemlenek a kis patakok a hó alatt, beleömlenek, egy-egy szárazérbe, vízmosta árokba, onnan aztán fejest a folyóba! Sok-sok erecske, patak, csermely ömlött a folyóba, s elbújt a jégtakaró alatt. 
Fekete-fehér, karcsú madárka termett Picinyke előtt. Fürgén szaladgált a parton, billegette hosszú farkát, köszöntötte a cinkét::
.Civi! Civi!
-Mit civikelsz?-Kérdezte tőle Picinyke. -És miért billegeted a farkadat?
-Civi!-felelte a karcsú madár. -Hát nem tudod, hogy hívnak engem? Barázdabillegető. Megbillentem a farkamat, rákoppintok vele a jégre, akkor meghasad a jég, és zajlani kezd a folyó.
-Hiszi a piszi! -hitetlenkedett Picinyke. -Csak hencegsz!
-Nem hiszed? Ide nézz! -kiáltotta a karcsú madárka. -Civi!
És még jobban billegette a farkát. 
Akkor valahol följebb, akkorát durrant a folyó jege, mintha ágyút sütöttek volna el! A barázdabillegető fölrebbent, s ijedtében olyan sebesen elröpült, mintha ott se lett volna.
Picinyke meg mit látott: meghasadt a jég, mint az üveg. Az erek, patakok, amelyek a folyóba futottak, s a jég alá bújtak, nekiveselkedtek, feszítették, míg hangos durrogással megrepedt. Megrepedt, és kisebb-nagyobb táblákra hasadozott.
Megindult a folyó. Zajlott, rohant, most már senki-semmi nem tudta feltartóztatni. Táncoltak, kerengtek, billegtek rajta a jégtáblák, egymásra csusszantak, meg-megpördültek, kivágódtak a partra.
Egyszerre ott termett a sokféle vízimadár, mintha valahol a közelben meglapulva várták volna ezt a pillanatot.
Ott keringtek mind: a vadkacsák, a sirályok, a hosszú lábú sárszalonkák.
Lám csak, visszatért a  barázdabillegető is, ott tipegett föl alá a parton, hosszú farkát billegette. Csipog, csárog, csirreg, vijjog, fütyül, pityeg, csattog, cserreg a sok madár. Az egyik víz alá bukdosva halászik, a másik az iszapot túrja csőrével, a harmadik muslicákat kapkod a parton.
-Nyitnikék! Fut a jég! Fut a jég! -zendített rá örvendezve Picinyke is.
És röpült az Öreg Verébhez, elmondani neki, mit látott a folyón. 
Az Öreg Veréb így tanította:
-Láthattad: először a mezőre érkezik meg a tavasz, aztán a folyóra. Jegyezd meg jól: Április a neve  annak a hónapnak, amelyik eltakarítja a jeget a folyókról. Most pedig röpülj vissza az erdőbe, meglátod mi vár ott.
És Picinyke egykettőre elröppent az erdőbe.

(fordította: Rab Zsuzsa)