Nikolaus Lenau: Dalok a nádasból

1

Alkonyodik odaáltal,

Pihenőre száll a nap.

Lomha füzek, lomha ággal

Tó vizébe hajlanak.

Elszakadtam kedvesemtül:

Most hullass, szem, sós vizet.

Ím' a fűz, a méla, rezdül:

Szélben a nád zúg, zizeg.

Tiszta fényed éjszakámon

Távolról is átragyog.

Így rezegnek át a nádon

A mennybéli csillagok.

2

Felleg gyűl az alkonyégen,

Keble zúgva megszakad:

Panaszos hang kél a szélben:

Csillagod, tó, hol maradt? -

Keresik a fényt a szellők,

Felborzolva a vizet...

E borongást, ezt a felhőt

Már te föl nem deríted.

3

Lopva bolygok este végig

Titkos erdőösvenyen:

Ki, a puszta nádas-érig,

S hogy velem vagy, képzelem.

S a bokor ha elsötétül,

S zúg a nádas, rezeg a tó:

Oly bús minden: enyhülésül

Sírni, sírni volna jó!

Tiszta hangod lágy zenéje

Leng körülem, azt hiszem:

S éneked a tó vizébe

Merül halkan, szelíden.

4

Esthajnal. A nap

Nyugovóra tér.

Felhős ég alatt

Nyargalász a szél.

Villámlik vadul,

Dörg irtóztatón,

Röpke fény vonul

Gyorsan át a tón.

Vészes ég alatt

Lelkem látni vél.

Hosszú hajadat

Lengeti a szél.

5

Méla holdfény lejti táncát

A tó sima tükörén,

Sápadt színű rózsaláncát

Fonva a zöld sás közé.

Túl a dombon a sötétbe

Szarvasok tekintenek:

Itt egy szárny halk libbenése,

És a nádas megremeg.

Sírva kell a földre néznem:

S képed' lelkem mélyin át

Halkan átvonulni érzem,

Mint egy csöndes estimát.

Ady Endre: Egyedül

Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban

Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...

Odakint a hűvös, őszi éjszakában

Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.

Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,

Mint az elmúlásról?...Ismerem e dalt...

Édes reményekről, amelyek csak voltak,

Melyeknek emléke őrületbe hajt!...

Virágot dermesztő, novemberi szellő,

Ne zúgd e siralmas, síró éneket,

Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő.

Sírjokból ne ébressz tört reményeket!

Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,

Szép reménye, vágya mind, mind tovaszállt.

Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,

Kéri a megváltást, kéri a halált!...

Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,

Feledni akartam, altatni szívem.

Dacolni a múlttal, ugye mily rideg cél?

De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...

Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod

Az emlékezésnek régi lángjait,

Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,

Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...

Heinrich Heine: Mesék mesélnek róla

Mesék mesélnek róla,

mintha kéz intene:

tündérországról szól a

csengő-bongó zene:

hol nagy virágkelyhekre

hull arany alkonyat

s egymást nézik epedve

a virág-párok ott: -

Hol fák is szólni tudnak,

s kórusban zengenek,

kristályforrások futnak,

s muzsikát öntenek: -

Soha nem hallott ének

zsong ott a fák alatt,

s szédít, mint édes méreg,

az édes kábulat.

E messzi honba vágyom,

örülne ott szívem,

a kín lehullana lágyan,

nem fájna semmi sem.

Álmomban sokszor látom

e gyönyört, de a nap,

a reggel kél, s az álom

szétfoszlik, mint a hab.

Heinrich Heine: Az est szaporázza léptét

Az est szaporázza léptét,

a tengert köd fedi:

titkosan zúg a mélység,

kelnek tajtékai.

A vizitündér kél a habokban,

kilép, s mellém települ:

fehérlő melle kibuggyan:

hab-lepte fövenyre terül.

Magához ölel, szorongat,

sajgás hasít belém:-

"Nem lesz ez túlzás, mondd csak,

szép vizitünemény?"

"Szorongatlak, ölellek,

már el sem eresztelek:

melegítsen a tested, a lelked,

az esték oly hidegek."

Elsápad a hold, nyoma van csak,

magas felhők közepén:

"Szemed nedvesebb s zavartabb,

szép vizitünemény!"

"Nem nedvesebb s zavartabb

a szemem: nedves, zavart:

kiszállva, a felkavart hab

sós cseppje belemart."

Vijjog panaszos sirályhad,

víz dördül szirt kövén.

"Szíved egyre vadabbul vágtat,

szép vizitünemény!"

"Szívem egyre vadabbul vágtat,

vágtája egyre vadabb,

mert nincs rá szó, hogy imádlak,

szépséges emberalak!"

Heinrich Heine: Szürke éj a tengeren

Szürke éj a tengeren: fény

gyúl az apró csillagokban.

Néha elbődül a hullám,

zengve hosszan, vontatottan.

Észak öreg szele és a

vizek tánca sose fárad:

mint orgona sípja, ugrál,

mint orgona sípja, árad.

Félpogány és félkeresztény

ez a játék, ez az ének,

fel-felcsap az égig: örvend

a csillagok örömének.

És a csillagözön egyre

növekedve és kövéren

nap-seregként vagy gyönyörben

rajzik-izzik a nagy égen.

Őrült dalaik a lenti

zeneörvénybe kavarják:

nap-csalogányok köröznek:

zeng a tündöklő magasság.

S tenger és ég csattog és zúg,

együtt viharzik a széllel,

s érzem, szívem hogy telik meg

óriások gyönyörével.

Nikolaus Lenau: Három cigány

Három cigányt láttam egyszer

öreg fűzfa alatt,

míg kocsim a poros úton

üggyel-bajjal haladt.

Egyik hegedült magában,

körötte a puszta,

a pirosló esthajnalban

húzta, egyre húzta.

Másik, pipával agyarán,

bámulta a füstöt,

nem is lehet ilyen boldog

se király, se püspök.

A harmadik lágyan aludt,

a cimbalma kint állt,

cimbalmán a szél futkosott,

szívén álom hintált.

Cifra-foltos rossz ruhája

volt itt mindahánynak,

de ők jajnak, földi bajnak

mégis fittyet hánynak.

Tőlük tudom, hogy az élet

bús torát, hogy üljük:

elfüstöljük, elalusszuk

és elhegedüljük.

Ment a kocsim, de sokáig

tekintgettem rájuk,

nézegettem sötét hajuk,

füstfogta orcájuk.

Baranyi Ferenc: Utószó egy szerelemhez

Nincs mit mondanom, 

nincs mit mondanod, 

ami régen megszakadt, azt 

nem folytathatod, 

szemed jégvirág borítja - 

már beléd nem láthatok.

Nincs mit mondanod, 

nincs mit mondanom, 

párosan viselt magánynak 

dupla súlya nyom, 

szíved hangtalan parancsát 

többé meg nem hallhatom.

Én már többé nem kereslek: 

rád találnom nem öröm. 

Te is engem csak - kerestél. 

De én azt is köszönöm. 

Mért, hogy a szerelmet mindig 

megalázza a közöny?

Válni kell. 

Kolonc koloncot nem visel, 

önvédelemből hagylak el 

s fel nem cseréllek senkivel. 

Válni kell. 

Én nem hiszek - te nem hiszel, 

a szív nem nézi mit cipel, 

csak éppen már nem bírja el

Nikolaus Lenau: Magányosság

Álltál-e már magadra hagyva, messze,

isten s egy jó szív nélkül puszta-szélben,

ádáz sorsod kezétől megsebezve,

s a dúlt kínt büszke csendben hordva mélyen?

Tűnt el minden reményed ködbe-veszve,

mint falka-hang túl egy magas hegy-élen

– melyet vadász-fül már hiába lesne

s madár, mely száll, hogy itt telet ne érjen?

Ha voltál pusztán ily vad-egyedül,

tudod: emberre oly nyűgözve hat,

hogy egy követ karolni földre dűl;

majd, mint akit magánya megvadít,

merev kövéről szökve felriad

s a szél felé lendíti karjait.

A szél nem ért, kezednek meg nem állna,

a kő halott, hideg s zord, mondj le róla,

vigaszt hiába kérsz, nem hajt a szóra,

s ha rózsát látsz is, elhagyott vagy, árva;

mert észre sem vesz, hervad nemsokára,

magára néz csupán, a sápadóra.

Tovább! tekints be sok bús utcasorba,

szemed ott is csak romlás képe várja.

Kunyhókból egy-egy arc kinéz szepegve,

aztán becsapnak ajtót, ablakot,

kunyhók bedűlnek, rémség ül szívedre.

Isten s jó szív nélkül! Az út be rémes,

hideg szél húz az utcán. Hallgatod.

Bús vagy, világ, oly bús, hogy szörnyüséges.

Ady Endre: És mégis megvártalak

Te még nem indultál el útnak

S engem űzött az unalom,

Sok-biroknak e dühös láza,

Száz iramú, vad utamon.

Szeretők és cimborák hulltak,

Vesztek mellőlem sorba ki,

De nem tudtak eloltani

Száz életet oltó fuvalmak.

Lendületek és szünetek,

Tivornyák, villámlások, lármák

Vakok voltak és süketek.

Nem volt soha oda-adásom,

Valaki féltően fogott:

Nem indultál, nem jöhettél még

S valójában nem lobogott

Életem még a poklokban sem

És eltemettek százszor is

És száz életből vígan tör ki

Egy teljes élet, mámor is.

Újságos ízével a vágynak

Pirulón és reszketegen

Hajtom megérkezett, megérett,

Drága öledbe a fejem.

És mégis megvártalak.

Petőfi Sándor: Vándorélet

Barabás rajzához 

Szent Kleofás! 

Milyen karaván... 

Nem lehet más, 

Mint oláhcigány; 

Avagy e szép utazási rend 

S pőre purdék serege mit jelent? 

Ott huzódik a díszes csapat 

Hosszú sorban zöld erdő alatt; 

A családfő vén, kehes lovon, 

Kit kötőfékszárnál fogva von 

Üggyel-bajjal egy izmos legény... 

No hisz izzad még az is szegény! 

Mert bizony már régen lehete, 

Hogy gubancuk a csikófogat 

Elhullatta... s most mi élete? 

Koplalásban tölt gyásznapokat. 

Ily esetben aztán ép erő 

Nem tudom, hogy volna nyerhető. 

S ami több, ki rája nehezül, 

Nemcsak a jó dáde egyedül: 

Oldalain egy-egy tarisznya lóg, 

S mindenikben rajkók láthatók; 

Ki-kidugván borzas fejöket, 

Pityeregnek szörnyű éneket, 

Mert helyök nem legkényelmesebb; 

A gyaloglás? még keservesebb! 

Úgy sipognak, mint az orgona, 

S tudja isten, meddig tartana? 

De nagyapjok hátra-hátrarúg, 

S meglapulnak szépen a fiúk. 

Megy megettök férj, menyecske, lyány 

Egymás mellett és egymás után. 

Ki bagóz, ki füstöt ereget, 

Képezőleg terhes felleget, 

Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt. 

Tán dohányuk paprikában főtt. 

Leghátul kócmadzagon pedig 

Egy lopott malac hetvenkedik. 

Boldogulni nem lehet vele! 

Sejt tán, hogy napja alkonyul, 

Azért viseli magát rosszul. 

De segít a meszelő nyele, 

Mellyel a derék családanya 

Nagy vitézül nekirohana. 

Így intéznek bátor lépteket 

Faluvégtől falu végéig. 

Ily hős népet mi sem rettegtet... 

Csak a szél! ezt megsüvegelik. 

S okosan! mert a kaján elem 

Mértéken túl emberségtelen. 

Néha rájok amidon akad: 

Súg fülökbe olyan dolgokat, 

Hogy lábszárok is remeg bele, 

Mintha volna nyárfa levele. 

De ha szél úr könnyű szekéren 

Gyors lovakkal más vidékre hajt: 

Régi kedvök ismét ott terem, 

S farba rúgnak minden földi bajt. 

Mihail Lermontov: Tekinteted

Tekinteted ragyog, akárcsak 

A kékzománcos ég, 

A hangot úgy olvasztja szájad, 

Mint gyöngéd csók ízét.

Ha hallgatom bűvös beszéded, 

Ha szemed rám tapad, 

Odadnám ezt a harci éket: 

Jó grúz acélomat.

Mert ennek is szép csillogása, 

S ha édes hangja kél, 

A lélek borzad össze fázva, 

S a szívben forr a vér.

De ádáz, véres harci élet, 

Már nem hív engemet, 

Mióta hallom lágy beszéded, 

És rám tapad szemed.

Radnóti Miklós:Tavaszi szeretők verse

Látod! 

boldog csókjaink öröme 

harsog a fák közt és 

árnyékkal áldja 

testünket a táj! hallod,

hogy terül a füvön a 

fény és pattan a fákon 

dallal a hajtás! csak

csörgető fekete tücskök 

zaja dicséri most 

fűnek és fának 

jó örömét! nézd

a vízen, messze partok 

homályos tövén 

tükrösen fénylik 

tavaszi kedvünk! mert

mi vagyunk most a fű, 

a fa, a part, az öröm is 

és szépszavú áldása 

a tájnak!

Baranyi Ferenc: Őrangyal

Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,

Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,

Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,

Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.

Ha az életedet veszed újra fontolóra,

És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,

Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,

Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,

Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,

Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,

Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda.

Mert én vagyok az őrangyalod.

Ha eleged lett már a magányos éjszakákból,

És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,

Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,

Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.

Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj,

Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj,

Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz,

És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.

Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!

Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,

A végső pillanatban fogom meg a kezed,

És az egész világot odaajándékozom neked,

Mert több, mint a barátod vagyok...

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,

Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,

Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,

Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.

És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,

Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.

Mihai Eminescu: A tegnapokkal fogy az élet

A tegnapokkal fogy az élet,

A holnapokkal egyre nő,

S szemedben mégis mindörökké

A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,

Helyére nyomban más hatol,

S az esti nap mikor lenyugszik,

Egyúttal fölkel valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló,

Csak rajta más hullám suhan;

Úgy látod: mindig, minden ősz más,

Egy lomb hull mégis lassudan.

Vak éj nyomán a drága reggel,

A szép királyasszony libeg -

Még a halál is csalfa látszat,

Új életünket őrzi meg.

Egy ősigazságról beszélnek

Parányi percek, nagy korok:

Halhatatlan az Univerzum,

S a végtelen körül forog.

Ezért, ha illan ez az év is,

S a múltba mállva szétomolt,

Lelkedben ott a kincs örökre,

Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,

A holnapokkal egyre nő,

Szemedben mégis folyva-folyvást

A mának arca tűn elő.

A csillogó s a változó táj,

Az elszáguldó földkerek:

A Gondolat fényzáporában

Örök-egyformán szendereg.

Dsida Jenő: Mesém

Emlékszem egy régi mesére.

Valakiről,

ki úgy született, mint még senki más:

könny volt és gyöngy volt: igaz valaki.

Emlékszem egy régi mesére.

Valakiről,

ki titán volt, ha törpének is látták,

s hegyeket akart mélybe hajtani.

Emlékszem egy régi mesére.

Valakiről,

ki semmit se tett soha mégse, mégse,

csak siratta a lelkek szörnyű rosszát.

Gondolok egy régi mesére.

Valakiről,

ki úgy halt meg, hogy júniusi éjen

hulló csillagok agyonzáporozták.