Őri István: Örök tánc

Amit a sorstól csak kérhetünk:

legyen örök tánc életünk

dallamok, ének, léptek, suhanás

könnyelmű-könnyed, szélvész-rohanás.

Mindegy! Csak táncoljunk!

erősen fogd kezem

ölelj, szoríts,

égess el örök táncban

szerelem!

Babits Mihály: Lelkem kiszikkadt mezején

Lelkem kiszikkadt mezején

pár szál virágot keresek,

annak ki lelkem lelke és

minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan

tudni, álomnál édesebb

életben, s mégis én teszem,

hogy az élete csupa seb.

Fojtó, szélverte, zord mezőn

böngészve, sírva keresek...

Szegény, szegény virágaim,

be fonnyadók, be kevesek,

bús menekültek, mint magam,

s halálra szántak s kékesek,

s utolsó pár szál ez talán

amit most lábadhoz teszek.

Tünődöm olykor, édesem,

jobb lesz-e már, ha nem leszek?

Lesz-e nyaradnak ősze még

vidámabb, és virága szebb?

Paul Verlaine: A reggel langyos és arany fényében úszva

A reggel langyos és arany fényben úszva,

harmattól nedvesen ragyog a rozs és a búza,

s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.

Kószálni indulok most céltalan: tovább

a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,

a pázsitos úton, melyet éger szegélyez.

Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,

csőrébe csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,

s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.

Mély csönd.

Az álmodót úgy vonza itt e tájék

szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég

ábrándos álmait s ringatta kedvesét,

a fiatal leányt, kinek emléke - gyengéd,

hótiszta látomás - megmozdul s földereng még,

s kit költő álmodik s a férfiképzelet

idéz rajongva, bár tán a világ nevet,

s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,

kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.

Szabó Lőrinc: Séta közben

Jó volna csöndben, egymagam,

úgy élni, békén, boldogan,

mint a pipacs vagy ott alább

a margaréta, a szarkaláb, -

jó volna egy kis tanyai ház

előtt őrt állani, nyurga akác,

és megborzongani, szótlanúl,

ha az égre éji vihar vonul,

és reggel a fénybe kéjesen

belemosni millió levelem.

Jó volna szállni, ameddig a szem,

kék fátyol lenni a hegyeken,

felelőtlen, kóbor szelek

módján futkosni, egyre szebb

és távolibb országokon át,

jó volna, mint a kis kacsák,

fürödni, patakban, szitakötők

fia lenni, vagy malacok között,

akiket nem kínoz öntudat,

heverni a sárban a nap alatt.

Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! -

átszűrni magam az elemeken,

hisz csoda-balzsam a puha sár,

mit esőből s porból kever a nyár:

óh, elaludni a föld vegyész

kezében, úgy, hogy az ébredés

kihagyja a bűnt, embert, – s virág

lenni csak, pipacs, szarkaláb,

vagy legfeljebb a tanyai ház.

Helen Bereg Megérintettél

Megérintettél,

s én úgy éreztem, ezer éve már, 

mióta ujjaidban játszik testemen

a simogatás.

Eltűnt a világ. 

Csupán simító kezed volt az élet,

mely bőrömön éledt tiszavirággá

és elenyészett. 

Fésülted hajam,

Tízfogú eleven fésű borzolt,

s én előre álmodtam a csodát, 

ahogy szád csókol.

Eggyé öleltél.

A lét csupán elömlő vágy, forróság,

hogy lebegjen testem, meghazudtolva 

a tömegvonzást.

Dsida Jenő: Gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz 

bogárra, hegyre, völgyre, 

virágra, főre, szétmálló göröngyre, - 

Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz 

csak nagyon-nagyon gyönge. 

Mert pókháló és köd a szív, 

selyem szőttes az álom, 

pehelykönnyű és szinte-szinte semmi 

s én erőtlen kezem 

még azt sem tudja Hozzád emelni. 

De azért vágyaim ne dobáld a sárba, 

ami az Óceánnak 

legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! 

Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz 

csak gyönge, nagyon gyönge.

Wass Albert: Kereszt alatt

Uram, én jó akartam lenni, 

de imádkozva rosszat tettem. 

Uram, a szemem jobbra nézett, 

de akaratlan balra mentem. 

Sírást indultam vigasztalni, 

de jaj, a szám szitokra állott, 

a karom ölelésre lendült, 

de csattanva az arcba vágott. 

Uram: én mindig rosszat tettem, 

valahányszor csak jót akartam! 

Uram: ha én gyémánt vagyok, 

csiszolatlan miért maradtam

Várnai Zseni: Tudom

Tudom, hogy soha el nem mondhatom 

És elvész bennem minden hangtalan 

És elvirágzik csöndben, magtalan, 

Ami nagyot, és szépet hordozok. 

Pedig szívem ma él még, és dobog, 

De minden érzés fáj, és oly nehéz 

És ajkamon a szó olyan kevés 

S a toll hegyéig oly messze az út. 

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug, 

Gyors röpkeszárnyú szóra az talál, 

A nagy érzés néma, mint a halál, 

És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.

B.Radó Lili: Emlékszel?

Emlékszel még a napra, amikor

először hajoltál tükrödhöz közel,

hogy jobban lásd rémült szemed alatt

a szarkalábakat?

Emlékszel még az estére, amelyen

először fordult mellőled a párod

sétaközben idegen nő után?

Emlékszel az autóra, melyben ültél?

Előtted egy fiú meg egy lány,

s míg átsuhantak a Via Appián

egy csók csendben megült a leány hajában.

Te már ezentúl mindig harmadik vagy

Te már ezentúl mindig hátul ülsz.

Te már nem látod kettesben a tengert

Nem fáj, hogy az élet így félretolt?

Kaffka Margit: Madársors

Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,

Bozótos, avaros, vad erdőbe' jártam.

Leszállott a dér is. Mindig betegebben,

Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.

Vándortársaimtól messze elmaradva;

Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett...

Vágytak reám, mint a menekülő vadra,

Hogy is találkoztam akkor én veled?...

Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,

Nyirkos, őszi ködbe' enyhe lámpafény.

Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,

A lehelletedre ébredtem fel én.

Beh jó is volt nálad... didergő madárnak,

Melengettél forró szíveden, - tudod?

Házatok békéje a szívembe áradt;

"Terülök! Terülök!" - szólt az asztalod.

Óh, de azóta már vége van a télnek,

Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.

És a lombok újra suttognak, beszélnek.

Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.

Már szállnak a dalok... Kék tenger, tiszta lég,

Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák...

Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér' ne légy!

Nekem verdesnem kell a börtön ablakát... 

Kaffka Margit: A játékszer

Valahol egy szomorú asszonyt 

Látott meg Don Juan, 

Ki mint a porcellán, fejér volt 

És csendes, szótalan. 

Gondolta: Jó volna összetörni! 

Megtudni, benn mi van? 

A szívében mi van? 

Közelbe ment, elnézte-nézte 

S a szíve elszorult. 

Ráismert! Egyszer ez a bálvány 

Már a kezébe volt. 

"Egy érintésre vége volna, 

Kegyelem néki!" szólt. 

- Törött szobrocska volt.

Áprily Lajos: Védekezés

Próbálgatom, tanulgatom,

hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,

s én romló törzsű fa vagyok.

S minden nagy érzés új gyökér,

mely földbe köt, ha mélyet ér.

Magam hullásra készítem,

gyökereimet gyengítem.

Ha a viharban dőlni kell,

fogódzás nélkül dőljek el.

Ady Endre: Valaki utánam kiált

Bércek, tavak, folyók, sinek,

Bámész, új népek, új napok,

Be sietek, be rohanok,

Be szaladok, be sietek.

Napot lesek ma hegytetőn,

Holnap Holdat egy új uton,

Holnapután már nem tudom,

Mire figyelek lihegőn.

Panorámás, lázas világ,

Lakasd jól a szemeimet,

Fogd be jól a füleimet:

Valaki utánam kiált.

Robert Burns: Violaillat, csöndes éj...

Violaillat, csöndes éj,

Csonka torony fölött a hold,

Repkény mögül a hold felé

A bagolybánat huhukolt.

Elállt a szél, nagy némaság,

A csillag mind feltündökölt,

Egy róka rítt a dombon át,

S visszhangzott rá a messzi völgy.

Futott a víz a mogyoró

Bokrok között, romok alatt,

Várt rá a duzzadt Nith folyó,

Moraja távol nőtt s apadt.

Észak sziszeg, fénylő, hideg,

Félelmesen süvölt a szél,,

Kék villanás tűnik, cikáz

Ott fent, akár a sors-szeszély.

S megláttam a holdfényben egy

Emelkedő, magas, sötét,

Zord és hatalmas szellemet,

Egy régi lantos szellemét.

Ha kőből lettem volna én,

Akkor is szíven üt szeme.

Egy szó tündökölt fövegén:

Szabadság! - ez a szent ige.

A holtakat fölkeltenék

A lantján zengő hangzatok:

Még ily bánatos regét

Soha brit fül nem hallhatott.

Letűnt időt vígan dalolt

S jajgatott késő éveken -

Amit beszélt, nem tréfa volt:

Rímemre bízni nem merem.

Nikolaus Lenau: Téli éjszaka

1

A levegő jég és üveg,

megyek a hó ropog alattam:

gőzt fúvok, szakállam zizeg:

tovább, tovább csak szakadatlan!

Hogy hallgat az ünnepi táj!

Holdfény hull az öreg fenyőkre,

s mintha vonzaná a halál,

úgy ejti ágát mind a földre.

Dermedj át, fagy, a szívemen,

hogy dúló, vad tüze megálljon

és végre benn is csönd legyen,

mint itt az éjszakai tájon.

2

Farkas vonít a sűrűn át:

mint anyát éhes csecsemője,

felüvölti az éjszakát

s véres koncát sürgeti tőle.

A havon most őrjöngve zúg

a szél föl s alá viharozva,

talán hogy ne vacogjon úgy:

ébredj, óh szívem, vad panaszra!

Ébredjenek halottaid,

kínok sötét serege szárnyalj!

Kavarogj és tűnj tova víg

és zord északi cimboráddal!