Czóbel Minka: Tört sugárban

Ismét csak üldöz a régi talány,

Ki jön ott szembe? Én magam talán?

Bokrok aljából fehéren kiválva,

Jövőm emléke, múltamnak árnya.

Sűrűdnek, szétfolynak a köd-alakok,

Közöttük oly szörnyen elhagyva vagyok.

Mindegyik lelkem szétkapott része,

Csak meg ne lássanak, ne vegyenek észre!

Hogy vergődik, röpked a széttépett lélek!

De hisz voltam, leszek, hisz érzem, hogy élek.

Megálljatok! nem - elsuhan előlem -

Feltűnik a hold egy fényes felhőben.

József Attila: Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,

kemény a menny és vándor a vidék,

halkul a hó, megáll az elmenő,

lehelete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon

helyezkedik a csontozott úton;

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,

zúzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,

mint egykor melléd: mellé leülök.

Bajos szél jaját csendben hallgatom,

csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén

szerelem szólal, incseleg felém,

pirkadó madár, karcsú, koronás,

de áttetsző, mint minden látomás.

Kaffka Margit: Este

Sürgette a férfi: “Ugy-e jösz te velem?

A nagy csodaváros kapuja kitárva,

ketten suhanunk át utcán, tereken…

Majd ránkborul, tudod, az este bűbája,

majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy,

és ingerel, szédít, pihenni se hágy,

száz törtszínű fény libeg a vizes úton,

suttogva, zsibongva jő nagy sokaság.

Az illatos ködben ezer kusza vágy,

az alkotás üdve is megszáll, ó, tudom,

csak te velem jöjj!”

Felelt az asszony: “Én megyek, igen!

Szükséged van rám, és szeretlek, érted?

Egy kis szobánk lesz az emeleten…

Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet.

Aztán meséket mondok halkan, lágyan,

ha kályhatűz lobog az esthomályban.

Égő fejedre úgy símul kezem;

az én ujjamba’ gyógyító bűbáj van,

halk zsibbadás beszédem dallamában…

Te majd a terveidről fogsz nekem

suttogni csendesen.”

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő

Föltámadás a földi tájakon,

Mezők smaragdja, nap tüzében égő,

Te zsendülő és zendülő pagony,

Köszönt e vers, élet, örökkön élő,

Fogadd könnyektől harmatos dalom:

Szívemnek már a gyász is röpke álom,

S az élet: győzelem az elmúláson.

Húsvét örök legenda, drága zálog,

Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,

Öröm: neked ma ablakom kitárom,

Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!

Virágot áraszt a vérverte árok,

Fanyar tavasz, hadd énekellek én.

Hisz annyi elmulasztott tavaszom van

Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott

S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok

És neki szánok lombot és zenét.

E zene túlzeng majd minden harangot

S betölt e Húsvét majd minden reményt.

Addig zöld ágban és piros virágban

Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Rózsa Kökény: Anyó és a diófa

Az udvaron áll a vén diófa,

Nincs más csak ő és az árnyéka.

Sok szép tavaszt, őszt látott,

Millió diót útra bocsájtott.

Ágain bús gerle pár,

Fészket rakott régen  már.

Ringatta óvta a fészket,

Altatgatta a gerle csemetéket.

Alatta hajlott megtört anyóka,

A diófa tudja , ez az utolsó nyara.

Óvón árnyékába burkolta,

Nyugtatgatta halk susogása.

Néha mintha hullna könnye,

Levél hull anyó fejére.

Facsemete korában apó ültette,

Még fiatal, üde volt a teste.

Anyó vígan öntözgette,

Ő sem volt ily öregecske.

Együtt vénült mind a három,

Apó, anyó meg Diófa Áron.

Anyó hívta őt így az első nyáron,

Sok éve már kitartja azt számon.

A Sajó is már meg vénült,

Lustán, némán a tornácra ült.

Cirmos anyó mellé szegült,

Öreg szíve mindjárt megenyhült.

Unokáit leste éppen,

Hogy kapuján valamelyik belépjen.

Várta leste, de hiába,

Szomorúság ült a kis házra.

Nem tudta más csak Diófa Áron,

Meghal anyó is ezen a nyáron.

Súgta a szél meg a fellegek,

A diófa belé remegett.

Hullt a lombja mint a zápor,

Meg hal ő is ezen a nyáron.

Ha nem lesz anyó minek éljen?

Diót ugyan kinek teremjen?

Anyó szomorúan nézi,

 Az udvart sárga szőnyeg fedi.

Sajnálja a vén diófát,

 Vele vénült hű társát.

Paul Verlaine: Három év múlva

A szűk kapu rozsdásan megcsikordul.

Sétálok a kert drága, halavány

édesdeden andalgó sugarán.

Nedves tüzek szikráznak fel a porbul.

A régi kert. A vadszőlő-lugasban

pár kertiszék, egy hosszú árnyas út,

a szökőkút ezüstös ajka zúg,

panaszkodik, pityereg sírva, lassan.

A rózsa bólong, mint a múltba, régen.

Pár liliomszál merevül kevélyen,

a lombokon madárdal rezeg át.

Még áll a régi-régi kis veranda,

csöndben mállik-kopik agg vakolatja,

s hervadnak a keserű rezedák.

 ( Kosztolányi Dezső fordítása )

Paul Verlaine: Álmodom egy nőröl

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,

forró és különös, áldott, nagy látomás,

aki sohasem egy s aki sohase más,

aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki,

bús, áttetsző szívem többé már nem talány,

sápadt homlokomnak verejték-patakán

frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.

A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,

mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,

szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen!

mint elnémult drága szavak suhanása.

 (Ady Endre fordítása)

Áprily Lajos: Így kellett volna

Így kellett volna: meg-megállni,

virágaidat megcsodálni.

Kezed többször kezembe fogni,

mosolygásodra mosolyogni.

Súlytalan szívvel útrakelni,

erdőn madarakat figyelni.

Patakos réteken derülni,

sárkányok útját kikerülni.

A vadméhekkel kóborolni,

s dalolni, mindig csak dalolni...

Jaj, örömet ritkán fogantam,

ágyásaidon átrohantam.

Életednek vihara voltam,

íriszeidet eltiportam.

Játékaidat összetörtem,

dal-csecsemőimet megöltem.

Fekete gondok közt tanyáztam,

feltört kezemmel kútat ástam.

A sárkányokkal viaskodtam,

királylányig sosem jutottam.

Ha roskadoztam, vizet adtál,

szelídségeddel megitattál.

S ha te sem tudtál csendet adni,

a fényességes nagykapun

sötéten fogok átrohanni. 

Wass Albert: Szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,

a kert közepében van egy palota,

s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.

Sötéten, Egyedül.

Néha a palota zsivajába,

s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze,

Halkan peregnek, mint a levelek.

(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:

zokog, zokog a csontvázembered.)

Idegen szemektől kacagással véded,

jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!

Mások palotáit irigykedve nézed:

neki nincs! neki nincs!

Pedig: 

minden szívnek van egy csodakertje,

s minden csodakertben van egy palota.

S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:

minden palotában egy fekete szoba.

Parurj Szevak: A szerelem

Utadba jön - nem is kerested. 

Útjára megy - hiába nem ereszted. 

Mindegy - csak tűrd szótlan panasszal! 

Mindegy - üvölts, ha az vigasztal! 

Mindegy - harapd némán a nyelved! 

Mindegy - párnád ököllel verjed, 

vagy görcsösen szorítsd a szádra! 

Hiszel? - most istent káromolhatsz! 

Hitetlen vagy? - hitet tanulhatsz! 

Legyintenél - az is hiába, 

s hiába vágyol a halálra. 

Hát élj, s tanuld meg elfogadni, 

hogy nem tud ennél többet adni.

Friedrich Schiller: Az élet játéka

Ládámba nézni, nos, ki mer?

A sors és a világ kicsinyben

Egyformán látható meg itt benn;

Csak ne álljatok túl közel!

Ide a szeretet gyertyája,

S a szerelem fáklyája kell.

A szín, lám, nem üres sosem:

Ott gyermeket hoznak be, kézen,

Fiú szökdelve jő, az ifjú szelesen,

A férfi küzd, bátran s mindenre készen.

Szerencsét próbál sorra mind:

Csakhogy a versenypálya keskeny:

Kocsi robog, kigyúl a tengely,

A hős előreront, a gyenge megtörik,

A hencegő szánalmasan bukik meg;

A bölcs elébe vág eszével sorra mindnek.

Hölgyek állnak a korláton kívül,

Szelíd szemek, finom kezecskék,

Hogy a győztes jutalmát megfizessék.

(Jékely Zoltán fordítása)

József Attila: Lassan, tűnődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent; nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén,

ezüstös fejsze-suhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog;

köréje gyűlnek szelíden

s nézik, nézik a csillagok.

Balla Zsuzsanna: Játsszunk!

Játsszunk kedvest:

Könnyű léptű

Sóhajtalant!

Játsszunk szerelmest:

Rügyező kedvű

Gondtalant!

Játsszunk örömöt:

Felhőtlen homlokú

Derűt!

Játsszunk ünnepet:

Nem múló, örök

Öröműt!

Játsszunk életet:

Valóságosan

Igazit!

Játsszunk egymással:

Őszintén

Igazat!..

Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd

szokott módját a széptevésnek,

téged aláznának meg a

bókká butított esküvések,

mért mondjam: csodaszép a szád,

mikor csak oly szép, mint az átlag,

te is tudod: az ugyse vagy

akinek vágyra gyúlva látlak.

Egérfogáshoz épp elég

egy csöpp szalonna-macska sem kell,

cincogó lányokat szokás

lábról levenni közhelyekkel,

az ő receptjük ismerős:

célzás ruhára, hajra, gyengéd

figyelmességek közt néhány

jólidőzített szemtelenség-

ez csapda csak s nem taktika,

nem bámulat, de szánalom kél

az áldozat iránt, kiért

fölös hűhó a macskafortély,

mikor csak bársony bőrödért

s csodás-ívű szádért dicsérlek:

arcod ne fesse hála -pír,

inkább harag -piros önérzet.

Tedd, hogy remek melled mögött

bonyolult szívedig találjak,

s ha szíved méltónak ítél,

fizesse értem meg az árat,

nászunk legyen ellenfelek

vívás utáni kézfogása,

egy más próbáját miután

mindkettő emberül kiállta,

amikor már nem érdekes

ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:

kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Őri István: Boldogságok

Boldog, ki a kísértés útján ellenáll

boldog, ki, ha tétova is, de engem megtalál

boldog, ki, ha nem lát is, hisz

boldog, ki vállán szálkás, nehéz keresztet visz.

Boldog, ki befogad másokat

boldog, ki örül, ha szenvedőt látogat

s vigaszt visz neki

lelke sűrű keservét, szeme tompa fényét

mind elveszi.

Boldog, ki bennem hisz, bennem remél

nyitott szívvel jár, lépte hozzám felér

boldog a bátor, tiszta lélek

mert én benne lakom, kezét fogom, vele élek.