Rainer Maria Rilke: A Nap lenyugszik

A nap lenyugszik lágyan.

Bolyongok éberen.

A virrasztó magányban

kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,

ragyogva néz felém,

oly árva ott az égen,

akár a földön én.

(Fodor András fordítása)

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szürkeség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég,

Mely nem tárult ki átokra, imára,

Erő, akarat, kétségbeesés,

Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Ady Endre: Hazamegyek a falumba

Szigorú szeme meg se rebben,

Falu még nem várt kegyesebben

Városi bujdosóra.

Titkos hálóit értem szőtte

S hogyha leborulok előtte,

Bűneim elfelejti.

Vagyok tékozló és eretnek,

De ott engem szánnak, szeretnek.

Engem az én falum vár.

Mintha pendelyben látna újra

S nem elnyűve és megsárgulva,

Látom, hogy mosolyog rám.

Majd szól: „Én gyermekem, pihenj el,

Békülj meg az én ős szívemmel

S borulj erős vállamra.”

Csicsijgat, csittít, csókol, altat

S szent, békés, falusi hatalmak

Ülnek majd a szívemre.

S mint kit az édes anyja vert meg,

Kisírt, szegény, elfáradt gyermek,

Úgy alszom el örökre.

Lucian Blaga: Hideg ajkak

Álomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról

fénykönny gyűl tündökölve:

jánosbogár.

A felhősávos hegytetőn

megnő a hold.

Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét,

s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget

a szíved számára mosolyt.

Jéggé fagyott szőlő a szád.

Csak a hold finom karéja lehet

olyan nagyon-nagyon hideg

- ha csókolhatná valaki -

mint ajakad.

Közel vagy. Itt.

Hallom az éjben pillád rebbenéseit.

(Áprily Lajos fordítása)

Ady Endre: Akarlak, hát hazudjunk

Adás, ígéret, tilalom,

Parancsolat avagy alázat,

Ki leszel, mikor újra látlak?

Színed elé hadd készülhessek.

Ez volt asszonyos életem,

Harapós szájjal igaz útban

Utálatot is így hazudtam,

Ha így kínálták a szerelemet.

Hát sorsom a komédia:

Mért kérdjem, hogy neked is miért kell?

Bemázolom arcomat vérrel

Vagy krétaporral, mint kívánod.

Fölöttünk csak úgy kél, bukik

A Nap s a napok is úgy múlnak,

Szívek bénulnak és megújulnak

S csak mi nem látjuk egymás arcát.

Csak finita commédia

Akarsz te is majd a szemembe

Nézni ájultan és meredve?

Jól van: akarlak, hát hazudjunk

Pierre de Ronsard: Ölelj meg kedvesem

Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass, 

lehelj belém, tüzesítsd át e testet, 

adj még ezer csókot és még tízezret; 

a szerelem nem számol s mindig szomjas. 

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves, 

ne kíméld, úgyis megfakul maholnap, 

s az Alvilág sápadt ködébe olvad, 

hol porrá válik, többé sem lesz. 

Szorítsd körém öled piros rózsáját, 

amíg mézédes, szédült vonaglásunk, 

a kis halál, mindkettőnk lényén átjár; 

s ha vágyam maghal, hamarost feltámad; 

csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk 

a kurta napnak s rövid éjszakának.

Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz

Folyton átlengsz gondolataimon,

mint könnyű szél, vagy mint az ibolya

ég váratlan villanó mosolya,

s néha már, mint egy édes hatalom

érintésétől, szívem s homlokom

nyugodni simul:ha sajog is a

"nem vagy" sebén a "voltál" vigasza,

szeretnék élni. Miért?Majd megtudom.

Meg kell ismernem minden emberit,

ha üdvözít, ha pokolra taszít:

és rád gondolnom olyan jól esik!

Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.

Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem

segítesz, ugye, szív a szívemen?!

Juhász Gyula: A csönd felé

Lakásom lesz a hetedik magány,

A halál felé nyílik ablaka.

Kertjében csak emlékek teremnek

S lakója csak a lelkem lesz maga.

Kertjében örök emlékek teremnek,

Nem érnek mérges vágyak már oda,

Csak remény nélkül tüskétlen az élet,

Ne várj csodát, az élet a csoda!

Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,

Csak népek nélkül népes a magány.

A csönd elfojtott igéktől beszédes,

A föld csak ölelő ölén anyám...

A csönd csak megölt igéktől beszédes,

Ne mondd ki a szót és ím megleled.

Hagyd magára e látszatos világot

És maga a világ lesz majd veled! 

Tóth Árpád: A nap vörös aranyban...

A nap vörös aranyban, gőggel alkonyul,

Körül a felhők hódolata gyúl,

De feljebb

Lomhább, búsabb s fenségesebb

A felleg.

Feldördül a zivatar

Isten búsongó szólóéneke,

S száll az édes, ájult mezőkre, és fanyar

Fensége zúg: a sok fehér virág

Hisztériásan reszket, összebúj.

A boglárkák kecses, zöld szárain

A szirom beteg, kénsárga láng...

Lőrinczi L. Anna: Majd egyszer

Ma este, Rólad mesél a csönd bennem

- óvakodva nézeget felém a hold -

sötét éjemben félelmek csörtetnek,

mosolyod volt az, mi új reményt adott.

Mosolyodból született a hajnal is,

megteremtve ismeretlen száz csodát.

Sejtjeimben nem zenélt még dallam így,

szerelmem még a mennyben is vár tovább.

Vad vihar elsodorta zokogásom,

sóhajomból szürke felhő született,

szíved otthona fényévekre távol,

álmainkat ma már eltemethetem.

De tán, ahogy a vadvirág is bárhol,

egyszer, újra megszületsz szerelmesem.

Ady Endre: Ki várni tud

Tartsd magad,

Sors, Élet és Idõ szabad

S ki várni érez, várni tud.

Várni tud,

Kinek ön-énje nem hazug

S nem hord össze hetet s havat.

Tartsd magad,

Mert most az a leggazdagabb,

Ki várni érez, várni tud.

Tóth Árpád: Ez már nem nyári alkonyat

Még ifjúságával tüntet a nyár,

Még dagadóra szítt kebel a domb,

A rácskerítés peremén

Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,

S mint a hancúrozó gyerekek,

Rugdalják a napozó utakon

A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen,

Elkomolyodik a világ, -

Ez többé már nem nyári alkonyat,

Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,

Csak felsóvárgó csúcsukat

Ragyogja be nagy messziről

Valószínűtlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó

Izzása merengésbe hal,

Érzi a vén föld, mily rég volt, szegény,

Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán

A nyolcvanmillió éves nyarat,

Mely eónokkal ezelőtt

Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény

A dinoszaurusz páncélos övén,

S az élet boldog szörnyalakokat

Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld

Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,

Jött a jégkor, s az ember jött vele,

A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kísérletezik,

Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,

Élni, boldognak lenni még,

Óh, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.

Bús ember, megállok a fák alatt.

Elkomolyodik a világ,

Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókra hajló lomb közül lehull

Egy kora ősz, rozsdásodó levél,

Az ördögszekér megáll az úton,

És feljajdul a szél.

Nagy István Attila: Öledben ringass

Még nem tudom, mit mondok,

ha földig ér az éjszaka,

s észrevétlenül megmoccannak

az elfelejtett álmok.

Kiszolgáltatott arccal

figyelem a készülődő vihart,

amely mellkasomban fészkelődik,

s robbanásra vár.

Mit is mondhatnék:

magamra hagyott a világ,

körülfalaztak az évek,

s a repedéseken csak a könny,

csak a bánat szivárog át.

Ne engedd, hogy megöljön a szó,

öledben ringass, halálig.

John Keats: Mikor elcsüggeszt

Mikor elcsüggeszt, hogy meghalhatok,

s nem gyűjti majd be termését agyam,

s nem őrzőm meg - mint csűrök ért magot -

feltornyozott könyvhalmokban magam;

s mikor eszembe villan, hogy a sors

varázskeze már nem soká segít

lefesteni nekem a csillagos

mennybolt regényes, nagy jelképeit;

s mikor felrémlik, hogy többé talán

nem látlak már, te illanó csoda,

s bűverejét nem sugározza rám

egy mondhatatlan érzés - akkor a

világ partján megállok s figyelem,

mint süllyed el a hírnév... 

       a szerelem.

Mosható, avagy az élet értelme

Egy plüssmaci ült a játékbolt egyik polcán, és nagyon magányos volt. Volt a jobb kezén egy "60 fokon mosható" cédula, azt hitte ez a neve. Mosható nagyon magányos volt, mert az összes játékot megvették mellőle, egyszer csak úgy gondolta elindul, hogy megtalálja az élet értelmét.
Először egy egérrel találkozott, megkérdezte tőle mi az élet értelme?
Az egér azt mondta:
Gyűjtögetni, hogy mindig tele legyen az éléskamra.
Ez Moshatónak nem tetszett.
Másodszor egy macskával találkozott:
Az az élet értelme, hogy dörgölőzzünk mindig a megfelelő lábhoz, így érjük el, hogy legyen jó meleg szobánk, és ennivalónk. Moshatónak ez sem tetszett.
Harmadszor egy kutyával találkozott:
Szolgálni kell a gazdánkat.
Valahogy ez sem volt neki az igazi.
Negyedszer egy elefántot kérdezett:
Az az élet értelme, hogy az élet értelméről gondolkodjunk.
Ezzel sem tudott azonosulni.
Több állatot is megkérdezett, de egyik válasszal sem elégedett meg. Szegény nagyon elfáradt és elkeseredett. Leült egy kilométerkőre fáradtan és nagyon szomorúan. Hirtelen lépéseket hallott a háta mögött, de már ez sem érdekelte. Egy kislány sétált arra, aki észrevette.
- Nahát egy plüssmackó!
A kislány felkapta, és magához ölelte. Mosható hallotta a kislány szívének a dobogását, és akkor már tudta, hogy megtalálta az élet értelmét.
Az életben az a legfontosabb, hogy tartozzunk valahová, valakihez, szeressünk és szeretve legyünk.
A kislány hazavitte Moshatót, aki nagyon sokáig volt ott a szobájában, akivel nagyon sokat játszott, és sok örömet okoztak egymásnak.