2014. július 24., csütörtök

Liliane Wouters: Ego

Semmi nem túl szép nekem. Ládd:
halál vár. Hol? Nem tudom.
Ha ittlétem csak hazugság,
a vastagját akarom.

Volnék a hely, a középpont,
kiben lakozik az Én?
A legjobbat várja gyomrom,
a legjobbra vár vesém.

Én, én, én. Ez alapelvet
szolgálom szokásjogon!
Egy istenünk! Csordalelkek:
ki-ki elsőnek tolong.

Magad imádd, önmagát ő,
én magam. Miért furcsa ez?
Magának mind sokat érő,
másnak meg nem érdekes

(Fordította: Lackfi János)

Paul Éluard: Szabadság

Kis irkalapjaimra,
padomra és a fákra,
a porra és a hóra
felírlak én.

 Minden beírt papírra,
s minden üres papírra,
hamura, kőre, vérre
felírlak én.

Ó képek aranyára,
harcosok fegyverére,
királyi koronákra
felírlak én.

Erdőre, pusztaságra
fészekre, rekettyésre,
zengő gyermekkoromra
felírlak én.

Az éj csudáira,
fehér cipó napokra,
szerelmes évszakokra
felírlak én.

Az elrongyolt egekre,
a nap lápos vizére,
s a tünde hold tavára
felírlak én.

Mezőre, láthatárra,
szárnyrakelt madarakra,
az árny malmaira
felírlak én.

Felhő pillékre és
verítékző viharra,
a méla, unt esőre
felírlak én.

Szikrázó villanásra,
színek tornyaira
s a meztelen valóra
felírlak én. 

A fürge kis dűlőkre,
a fennlengő utakra
és égrenyúlt terekre
felírlak én.

A fényre, mely kigyullad,
a fényre, mely elalszik,
sok régi otthonomra
felírlak én. 

Szobámnak a tükörben
kettészelt gyümölcsére
ágyam üres héjára
felírlak én.

Nyalánk kis kutyusomra,
két nagy tapsi fülére,
balog mancsára is
felírlak én.

Ajtóm szűk padlatára,
meghitt kis tárgyaimra,
az áldott lángú tűzre
felírlak én.

A nyíló női testre,
baráti homlokokra
és felémtárt kezekre
felírlak én. 

Döbbenet ablakára,
figyelmes ajk-ívekre,
s csönd fölé magasan
felírlak én.

Feldúlt rejtekeimre,
ledőlt fároszaimra,
búmnak merő falára
felírlak én.

A vágytalan hiányra,
a meztelen magányra,
a halál lépcsejére
felírlak én.

A boldog gyógyulásra,
a szétfoszló veszélyre
s az újszülött reményre
felírlak én.

S ez egy szó erejével
kezdek el újra élni,
hogy felismerjelek s neven
nevezzelek:

SZABADSÁG.

(Fordította: Somlyó György)

Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj. 

William Blake: Hallottam

Hallottam hajnal óta,
Egy Angyal ezt dalolta:
"Irgalom, Jóság, Béke
A világ menedéke."

Szava a most-kaszált
Széna közt zengve szállt,
Míg a boglyákra mély
Árnyat nem szórt az éj.

S egy Ördög köpködött
Rekettye s lonc között:
"Irgalom nincs, csak ahol
Szegény van és nyomor;

S Jóság se kéne, ha mint
Mi, boldog a föld fia mind."
S lehullt a nap sebesen,
S morcosan nézte a menny.

Súlyos eső szakadt,
Verte a magvakat,
A Kínból nő az Égre
Irgalom, Jóság, Béke.

(Fordította: Kardos László)

2014. július 19., szombat

Octavio Paz: Hullámzás

Ha te borostyánszínű kanca vagy
Én a vér útja vagyok
Ha te az első hó vagy
Én a hajnal üszkének szítója
Ha te az éjszaka tornya vagy
Én izzó szeg a homlokodon
Ha te a hajnali dagály vagy
Én az első madárfütty
Ha te kosár narancs
Én az obszidián-kés
Ha te a szikla-oltár
Én a szentségtörő kéz
Ha te a part szegélye
Én a kizöldellő nád
Ha te a felkelő szél
Én az eltemetett tűz
Ha te a vizek szája vagy
Én a moha szája vagyok
Ha te a felhők ligete
Én a balta mely belecsapódik
Ha te a meggyalázott város
Én az eső amely megszenteli
Ha te a sárga hegycsúcs
Én a zuzmó rőt karja rajt
Ha te a kelő nap az égen
Én a vér útja vagyok

(Fordította: Somlyó György)

Else Lasker-Schüler: A szerelem csillagai

Életem szemeid előtt úgy várnak,
mint éjek, ha nappalukra vágynak,
s tétován fekszik fölöttük a fülledt álom.

Különös, vasszínű, honvágy-uszályos
csillagok merednek a földre.
Égő karral keresik a szerelmet,
úgy markolnak a jéghideg levegőbe.

(Fordította: Rónay György)

Paul Éluard: Előszörre (részlet)

Megmondtam neked a fellegekért
Megmondtam neked a tenger fáiért
Minden hullámért a madarakért a lomb közt
A zaj kavicsaiért
A meghitt kezekért
A szemért mely arc lesz vagy tájék
S az alvás a szinei egét adja neki
A kiivott teljes éjszakáért
Az utak rácsozatáért
A nyitott ablakért egy fedetlen homlokért
Megmondtam neked a gondolataidért a szavaidért
Minden simogatás minden bizalom továbbél.

(Fordította: Illyés Gyula )

Liliane Wouters: Száraz fa

Égj! Hamvamra gondolok ma,
ha az erdők intenek,
de felel gyengéd dalukra,
ó, tűz, titkos éneked. 

Megszülettem, hogy e barbár
misén, tiszta ünnepen
vadabbul a fogoly vadnál
falon zúzzam a fejem.

Szeretem a láng hevében
szökő glóriát, furán
csap fel a mámor, a szégyen:
a tűz üdvözli urát.

Égni. Üszkösít a vérem,
nincs árnyas zug testemen,
megfogan-e, ha megérem,
dús talajban gyökerem?

Só, kevéske víz, teremni
tudnék sívó homokon,
de nem lelkesít növényi
béke, csak a vége vonz. 

Nyoma sincs fénynek, melegnek
testemben seholse, lám,
a kövek bár szenderegnek,
mindnek a közepe láng.

Zöldelljetek, bamba ágak,
így rendelték istenek,
én égre tartom kiszáradt,
lobogó ág-végemet.

(Fordította: Lackfi János)

Robert Desnos: Utolsó vers

Oly sokáig álmodtam rólad
s annyit jártam keltem beszéltem
s szerettem árnyadat
hogy belőled semmi sem maradt

árnyék leszel a többi között
százszor is sötétebb az árnynál
s árny leszek mely újra megtalál
élted napsugaránál

(Fordította: Somlyó György)

2014. július 16., szerda

Weöres Sándor: A másnapos

Hol jártam este fény alatt, nagy fény alatt?
Hol láttam nyílni ablakot, nagy ablakot?
Egy férfi, vagy nő ott lakott – hol is lakott?
Hol láttam fénylő ablakot, sötét falat?

Hol lettem részeg? elfeledtem részegen,
a fényre és sötétre még emlékezem,
s hogy ott lakott egy férfi, vagy nő, ott lakott,
mondott egy nagy szót! mit mondott, mit mondhatott?

Az ablak izzott, égi villámló ragály,
a fal sötét volt, rejtett kripta szégyene,
testemben tűz volt, sáskajárás és aszály,
fejemben lyuk volt, lyukban vendéglő-zene.

Sajog a bordám, néhány holmim elveszett,
és sírtam, mert egy férfi, vagy nő megrabolt,
vagy tán segített – csak tudnám, kiféle volt?
és mért sírtam? mert fájt? vagy éppen jólesett?

Homály volt, lázas ablak lángolt, mint a kén,
s a többit tudni kéne, mért jöttem haza,
ó jaj, mért nem maradtam ott a fal tövén,
lerogyva lyukas fejjel, mint egy katona.

Anna Ahmatova: Zene


Benne valami bűvös láng lobog,
egybefonódnak távoli vidékek.
Egyedül vele társaloghatok,
amikor mások közel lépni félnek.
Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
mikor elhagynak sorra a barátok,
mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
mintha megszólalnának a virágok.

(Ford: Rab Zsuzsa)

Octavio Paz: Két test



Két összesímuló test
van hogy két lomha hullám
s az éj az óceán. 

Két összesímuló test
van hogy két puszta szirt és
az éj sivatag.

Két összesímuló test
van hogy két vén gyökér mely
belemélyed az éjbe.

Két összesímuló test
van hogy két mennydörgés és
a villámlás az éj. 

Két összesímuló test
két csillag mely lefut
az üres ég alá.

(Fordító: Somlyó György)

Else-Lasker Schüler: Dal

Szemem mögött nagy vizek állanak,
El kell még sírnom mindjöket.

Szeretnék fölszárnyalni, mindig, mindig,
El a költöző madarakkal,

Ó, én szomorú vagyok, 
a hold arca tudja ezt.

Ezért a sok bársonyos áhítat,
ezért az induló hajnal körülöttem.

Mikor szíved kemény kövén
eltörnek csapkodó szárnyaim,

A rigók, mint a gyász rózsái, 
magasra röppentek a kék bokorról,

Minden elfojtott csivogás
ujjongani szeretne.

Szeretnék fölszárnyalni én is,
el a költöző madarakkal.

(Fordította: Márai Sándor)

Szergej Jeszenyin: Hol az örök titok szunnyad

Hol az örök titok szunnyad,
van egy túlvilági rét.
Itt jártam, e földi útnak
véletlen vendégeként.

Erdők, vizek áradása.
Fönn egy szárny suhan velem.
Égitestek vad futása
vonta ködbe életem.

Nem a te csókodtól égtem,
sorsom nem hozzád füzött.
Érzem: új út készül értem
napkelet s nyugat között.

Így rendeltetett: a szótlan
sötétségbe szárnyalok.
De senkinek búcsúzóban
semmit hátra nem hagyok.

Ahol minden vihar hallgat,
messze hagyva földedet,
szememet, mint iker-holdat
kigyújtom a mély felett.

(Rab Zsuzsa fordítása)

2014. július 14., hétfő

József Attila: Este volt, s a bőrünk összeért

Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.

Most már tudom, őt, őt kerestem,
Mikor jelenést kért az eszem.
S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
Értitek-e az ő szavát, ölét?
Mert már nem birom el s az egész asszonyt
Méhike-zümmel és hatalmas
Üstökös-dobó kiáltásokkal
Kihirdetem.

Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
A hajnalszőrű friss, égi állat,
Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
A hajadon földek zsenge tomporán?
Minden asszony csókja összebugyog benned
S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
Mert mi nagyon összebogozódtunk.

S még minden szabad szálat elkeversz.
Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
És te könnyű felhőkön heversz!