Mihai Eminescu: Madarak között

Mért nem lettünk két madárka?

Selymes fészkünk lenne tán,

s üldögélnénk csőr a csőrben,

eresz alatt kis tanyán.

Nem jó lenne szembe nézni

pajzánkodva, begyesen?

Hát keblemen megsimulni

nem jó lenne, kedvesem?

Szinte látlak: elszökdösnél,

kergetnélek magam is

a sövényről rám pislognál -

éppen mint most, kis hamis!

Én tetőnkre visszaszállva

- míg szivemben Ámor ég -,

tollaimat felborzolnám

s fél lábomra állanék.

(fordító: Dsida Jenő)

Kaffka Margit: Vándor ének...

Amerre járok, nő virág elég: -

Csak szaggatom, - te jutsz eszembe még.

A legszebb rózsát küldeném neked,

Hiába, - messze vagy te, nem lehet, -

Míg odaérne, elhervadna rég!

Van egy galambom, - a szárnya fehér, -

Azt küldeném el a válaszodér',

Sebes a röpte, - csakhogy - tudom én,

Ott van a fészke erdők peremén,

Ott elmarad, - nyomodba sohse ér.

És a szívemben - édes emberem,

A nóta is már hasztalan terem.

Ha záporok szele vinné, - - - de lásd,

Elszéled az messze völgyeken át,

Szívem dalát rábízni nem merem.

Szergej Jeszenyin: Vádlón ne kutass a szívemben

Vádlón ne kutass a szívemben,

megvetlek örökre, ma lásd,

de imádom a fényt a szemedben

s a ravasz hitetést, a csalást.

Holtként kiterülve lefekszel,

s kérdőn hajolok föléd:

a róka halált így színlel

s ragadoz hollócsemetét.

De ki bánja? Ölelj: sose félek.

Hamis úgyis e vad lobogás.

Lelkem viharedzett lélek,

sokat érte goromba csalás.

Nem téged imádlak, drága,

csak árny vagy, echo-zene:

arcodban a más arc álma,

akinek csoda-kék a szeme.

Az a másik

tán sose jámbor,

s látszatra - ki tudja? - hideg,

de a léptei fénysugarától

lelkem zuhatagja remeg.

Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,

s elmégy, ha akarsz, ha nem.

Te még befelé se mondasz

hazugságot szelíden.

Megvetlek téged örökre,

de végül is ezt rebegem:

ha a menny s a pokol nem lenne,

kitalálnánk, hogy legyen.

(ford: Weöres Sándor)

Giuseppe Ungaretti: A sziget

A partra, hol örök este leste a hajnalt,

töprengő erdők ős mélyéből a férfi leereszkedett,

ment fürkészve tovább,

tollak surrogásától zengett a szilaj part:

zavaros víz csikorgó

szívveréséről szakadt le a zaj.

Lárvát pillantott meg (lankadt volt ez,

majd ismét kivirult);

a lejtőnek fordulva megint, látta,

hogy nimfa az ott, s egy szilfának nekidőlve,

a fa törzsét átkarolva, alszik.

Magában az álomkép s az igazi láng közt

imbolyogva, ért egy rétre, ahol

szüzek szemében az árnyék

megsűrűsödött mint

olajfák tövén az alkony;

az ágakról lomha

sugáreső csöpögött,

itt birkák kuporogtak

áporodott melegben,

vagy kószálva legelték

a fényes fű-takarót;

a pásztor petyhüdt keze a láztól

áttetsző volt, mint az üveg.

(Fordította: Képes Géza)

Else Lasker-Schüler: Az utolsó csillag

Ezüst pillantásom permetez az űrben,

sose sejtettem, hogy homorú az élet.

Legkönnyebb sugaram

légi szövedékén siklom az időben,

kereken fel, gömb mentén le,

kitartóbban sose táncolt még a tánc.

Kígyóbűvösen szökik magasba

a szelek lélegzete, fakón gyűrüző oszlopok,

s újra széthullanak.

A levegő e hangtalan vágya,

e lengés alattam mit jelent,

míg az idő ágyéka fölött keringek?

Szelíd szín az én mozgásom, és mégsem

csókolt friss virradat soha engem,

sem ujjongó virágzás kora hajnalon.

Közeledik a hetedik nap

s a vég nincs még megteremtve.

Csepp kihúny cseppeken, s újra

egymáshoz horzsolódnak,

kavarognak a vizek a mélyben,

összetorlódnak s zuhannak a föld felé.

Vad, villanó mámorkarok

feltajtékzanak s eltűnnek megint

és minden szorong és tolong

a végső mozgásban.

Már kihagy az idő lélegzete

az időtlenség ölében.

Homorú levegő siklik

és végére sosem ér,

táncom már pont csupán

a vak semmiben.

(Ford: Hajnal Gábor)

Vicente Aleixandre Merlo: Nem vagy te csillag

Hogy csókfaragta tested

boldog fényben ragyogva

csillag alakba bújjon,

ki mondta? Égi nőm, ó,

szállj alá! Itt a fűben

sugár helyett test, hús légy!

Enyém legyél a nád közt,

dobogjon ott a tested,

te földre döntött csillag,

véred vagy ragyogásod

szerelmemért. Ó, nincsen

égi írás! Alázat

a földnek húsa, érzed?

Akar. Szeret egy férfi.

(Ford: Simor Ágnes)

Nikolaus Lenau: Kettős honvágy

Szívünk kettős honvágy szorítja össze,

elérve azt a szörnyü partfokot,

hol a sír ásít, e sötét torok;

arcunk, szemünk fakul halottüresre.

Földi honvágy gyötör, mert vége lesz e

létnek, kínját-gyönyörét itthagyod;

az égi honvágy, mint a hajnalok

friss szele, hív már valahova messze.

E kettős honvágy zeng a hattyudalban;

ikerpatak a végső könnypatakban:

szelíd hiányé, rideg búcsuzásé.

Talán titokzatos énünk se más

az éles szemnek: kis sötét vonás,

metszésvonal – két szétfutó világé.

(Ford: Tandori Dezső)

Giuseppe Ungaretti: Finálé

Többé nem bömböl, nem susog a tenger,

a tenger.

Álomtalan fakó mező a tenger,

a tenger.

Szánalmat kelt a tenger is,

a tenger.

És árnytalan felhőkkel ring a tenger,

a tenger.

Komor ködöknek ágya már a tenger,

a tenger.

Halott már, nézd, a tenger is,

a tenger.

(ford: Baranyi Ferenc)

Bianki, Vitalij Valentinovič: Augusztus

- Július után - oktatta Picinykét az Öreg Veréb - augusztus következik. A Harmadik és - ezt jegyezd meg! - utolsó hónapja a nyárnak.
- Augusztus - ismételte a leckét Picinyke. És nekiállt törni a fejét, mivel is töltse a hónapot.
Persze, hiszen cinke volt, a cinkéknek, pedig nincs egy helyben maradásuk. Röpdösnének - szökdösnének folyton, ágon tornásznának, hol rendesen, hol meg fejjel lefelé. Nem is sokáig törte a fejét, már szállt is.
Egy darabig a városban éldegélt - ott elunta magát. És szinte maga sem vette észre, kinn termett megint az erdőn. Alighogy odaért, elcsodálkozott: mi történt a madarakkal? 
Nemrégen, még űzte - kergette minden madár, fészke közelébe se engedte, most meg mást se hall, mint:
"Ide, ide, Picinyke!" "Hozzám, Picinyke cinke!" "Szállj velünk cinege!" Picinyke, Picinyke, Picinyke!" 
Csak úgy zengett a hívástól az erdő, amerre elrepült. Nézi - üres minden fészek, kiürült minden faodú, megnőttek a fiókák, már szárnyukat próbálgatják.
A szülők még együtt laknak a fiókákkal, úgy röpködnek, egész fészekaljával, de már egy se marad a helyén,
nem kell nekik többet a fészek. A vendégnek pedig mindnyájan örülnek: jó baráttal vígabb a vándorélet.
Picinyke hol az egyikhez csatlakozott, hol a másikhoz, egy napot a búbos cinegékkel töltött, másikat a barátcinegék társaságában.Gond nélkül éldegélt: jó meleg volt, ennivaló meg amennyit szeme - szája kívánt.
El is csodálkozott, amikor egyszer a mókussal találkozott, és szóba ereszkedett vele.
Látja: lefut a fáról a mókus, keresgél a fű között. Talál egy gombát, fogai közé kapja, aztán sitty! - föl vele a fára. Ott egy hegyes ágcsonkra felszúrja a gombát, nem eszi meg. Aztán megint: le a földre, gombát keresgélni.Odaröppent hozzá Picinyke, megkérdezte tőle:
- Mit csinálsz te, mókus? Szeded a gombát, de nem eszed meg, hanem felszúrod az ágra?
- Tudom én, mit csinálok! - felelte a mókus. - Megszárítom a gombát, télre gyűjtögetem. Éhen vesznék a kemény télben, ha nem gondoskodnék magamról. 
Akkor vette csak észre Picinyke, hogy nemcsak a mókusok, más apró állatok is gyűjtögetnek télire.
Pockok, mezei egerek, hörcsögök szedegetik a mezőn a szemet, pofazacskójukba gyűjtik, s hordják az éléskamrájukba.
Attól fogva Picinyke is félretett egy - egy jó falatot, az ínséges napokra. Ha jóízű magot talált, eddegélt belőle, a többit meg elrejtette egy - egy farepedésbe, fakéreg alá.
Meglátta a fülemüle, úgy nevetett, csak úgy csattogott:
- Hát te meg mit csinálsz cinege? Azt hiszed, elég lesz ez az egész hosszú télre? Vagy vackot akarsz ásni magadnak, abba gyűjtögetni?
Picinyke zavartan hallgatott.
- Hát te - kérdezte aztán -, te mihez fogsz a télen?
- Fitty! - füttyentett egyet a fülemüle. - Nemsokára itt az ősz: elköltözöm innen! Messzire megyek, igen messzire, ahol télen is meleg van, és nyílnak a rózsák. Olyan bőség van ott olyankor is, mint itt nyáron.
- Persze, mert te fülemüle vagy - mondta Picinyke. - Neked mindegy: ma itt énekelsz, holnap ott. De én cinege vagyok. Én itt születtem, és itt maradok, amíg élek.
Magában pedig azt gondolta:
- " Ideje, már hogy tanyát üssek valahol. Lám az emberek is kitódultak már a mezőre, behordják a termést. Vége lesz a nyárnak, vége hamarosan ... "

(fordította:Rab Zsuzsa)

Eino Leino: Néma erdőn rovom az ösvényt

Néma erdőn rovom az ösvényt

elgondolkodva, nyár időtt,

s míg boldogság boltozza keblem,

máris a dalnak, dalomnak szárnya nőtt.

A parkban ott, a hegy tövében

bennem idegen íz fakadt,

s itt oly enyhe, csodálatos

a zöldellő lomb alatt.

A szerencse kedvel, ezt tudom csak,

s ez egyebeket is igér,

s hogy a park szerelmet sarjaszt,

s a meggy illata megigéz!

(fordította: Kőháti Zsolt)

Vicente Aleixandre Merlo: A csókok

Feledni csókjainkat gyorsan ne kívánd egyszer! 

Csókokat, mik repültek, mint a megszállott, szádhoz.

Egy pillanatra izzó tollukat odatéve

félig nyílt ajkaidhoz, mik adták maguk önként.

És te érezted súlyuk, ahogy fogadhoz értek.

Szájadban égi tolluk dobogva verdesődött.

Ó ajkad gömbölyűen remegett az örömtől.

Van ki ne adna csókot ily szökevény madárnak?

Szájad félig kinyílott, fehér fogaid láttam.

Ó karcsú csőrök lassan ajkaidba merültek.

Ó égi csipkedésük közben érezted lágyan,

hogy tested egyre könnyebb, s könnyedén felfelé száll.

Uralmadban kecsesség, mennyi báj volt és fenség!

Madár röppen vagy fény ez, tiszta csók, rebbenő toll?

És meleg szárnya arcod finoman beborítja,

ahogy lebeg körötted, amíg te vakon csillogsz.

Feledni boldog csókot ne akarj, nézd, hogy szöknek!

Nézd: szállnak egyre feljebb, elmerülnek a kékben.

Aranyló testtel törnek magasra, forrón, égőn.

Sírnak, dalolnak fénylőn. Égi mámorba hullnak.

(Fordította: Simor Ágnes)

Miriam Van Hee: a mariannenplatzról

a mariannenplatzról

a túloldalra:

rozzant házak, vagy

ami még megmaradt,

tapéta, a csövek

helye, a mélyedés,

ahol a szeneskályha

állt

kérdések ötlenek fel

benne: milyen volt ez 

a háború előtt, hol állt az ágy,

hol az asztal és az,

ami a kettő között volt

a mariannenplatzról

a túloldalra: ez a

senkiföldje, mögé

ablakot festenek,

egy lyukas vers és

téli porcelán fény

úszik be a szobába.

(Ford: Daróczi Anikó)

Nikolaus Lenau: Pillantás a folyóba

Ha boldogságod elhagyott

és vissza sose tér már,

nézz a folyóba, nézd, ahogy

lenn hömpölyög a mély ár.

Nézd, nézd csak omló habjait,

s már gyászát nem is érzed,

bárhogy szeretted azt, amit

a szívedről letéptek.

Nézz mereven a mélybe hát,

míg megered a könnyed,

úgy nézd útját, e fátylon át,

az elfutó özönnek.

A szív sebét a feledés

majd behegeszti lágyan;

s tovasuhan a kínod és

a lelked is az árban.

(Fordította: Rónay György)

Else Lasker-Schüler: Fák mögé rejtőzködöm

Fák mögé rejtőzködöm

míg könnyeim esője eláll,

szorosan behúnyom szemem,

ne lássák meg benne a képed.

Köréd fontam karomat, mint

az inda.

Hisz összenőttem veled,

miért tépsz el magadtól?

Testem rügyeit adtam

ajándékul neked,

és valamennyi lepkémet

a te kertedben hesegettem.

Mindig gránátkőben jártam,

véreden át láttam:

szerelemben ég mindenütt

a világ.

Most azonban templomfalaimat

komorrá verem homlokommal.

Ó te hamis bűvész,

laza kötelet feszítettél.

Milyen hideg minden köszöntés;

mezítelen a szívem,

piros járművem

dörömböl

Tengeren vagyok

s nem kötök ki soha.

(Ford: Hajnal Gábor)

Else Lasker-Schüler: Giselheer királynak

Oly egyedül vagyok.

Bár egy édes szív

árnyára lelnék.

-Vagy egy csillagot adna

valaki ajándékba. 

Az angyalok mindig

fölfogják őket,

oda meg vissza.

Félve félek

a fekete földtől.

Hogy menjek el hát?

Inkább lennék a felhők

közé temetve, bárhol,

ahol nap fénye sarjad,

úgy szeretlek!

Te is engem?

Ó, mondd hát –

(Fordította: Rónay György)