Afanaszij Fet: A kertben

Köszöntlek, régi kert, köszöntlek, elhagyott,

virágzó színtere, virágzó éveimnek!

Beszívom keserű mosollyal illatod:

gyermekkoromban hogy megrészegített!

Megvan a hársfa, de beforrtak a szavak,

melyeket valaha gonddal kérgébe véstem,

elvadult gizgazok béklyózzák lábamat,

s érzem, bánat fog rl az erdő sűrüjében.

S mikor egy-egy levél váratlan megremeg,

a lelkiismeret is megremeg s felébred,

s mintha az ismerős helyek rég feledett,

régen elsiratott mesébe kezdenének.

Azt mondják:" Láttuk a gyermekjátékaid,

növekedésedet s később a búcsuórát:

s friss rózsakoszorút láttuk hogy raktak itt

gyöngéd leánykezek áldón-adakozón rád.

Hol vannak azok a feslő rózsák, felelj,

melyekből édesen oly boldog illat áradt?"

Néhányat botorul én osztogattam el,

néhánya elveszett, s a többi tönkreszáradt.

De ti nyíltok buján, ti kort nem ismerők.

Örülnék, s nem merek örülni önfeledten.

Mint tékozló fiú apja színe előtt,

szeretnék sírni, de a sírást elfeledtem.

(ford.: Lator László)

József Attila: Csak a tenger jött el

Melled két pólusa közt a kék sugár -

A kötéltáncos álma áll azon.

A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess

És én már túlsokat kerestelek - 

Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém

S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.

S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon, 

Szivükben szép, zöld tüzek égnek,

Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik

S az Úr

Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban

Ott áll az útjuk végén...

De én nem vagyok fáradt, kedvesem -

Csak a tenger jött el a küszöbömig.

Igaz történet a csodáról

Az eset megtörtént. Világhálón kering ez a történet, amely egy valóban megtörtént, tanulságos esetről ad hírt.

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!

-És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon. - Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam -tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém nagyon beteg és  egy csodát szeretnék venni neki.
- Tessék? - fordult hozzá a patikus.
- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jól öltözött férfi volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:

- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
- Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.
- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi
- Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.

Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:

- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jól öltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.

- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe,  no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől. 

A történetet a neten való barangolás közben találtam...

Baranyi Ferenc: Nem szabad ...

Nem szabad soha visszanézni

Visszahozni eltűnt arcokat

A múlt emlékét felidézni

S visszanézni nem szabad.

Maradjon emlék, ami emlék

Fakuljon meg, hogy elfeledjék

Nem szabad soha visszavárni

Azt, aki elment, itt hagyott

Kergetni futócsillagot.

Új boldogság kell, nem a régi.

Nem szabad soha visszanézni.

Őri István: Valaha voltál nekem, nekünk...

Napok teltek el azóta

és csillagok

miket el akartam érni

hogy Téged elérjelek

napok

és nehéz éjszakák

miket túl akartam élni

hogy Téged elérjelek

messze vagy

túl a csillagokon

a nappalokon, az éjeken

el akarlak érni

túl a csillagokon

túl mindenen

mert nagyon szeretlek

Téged

túl minden emberi mértéken

túl Istenen

túl a végtelenen

túl a szerelmen

szeretlek

Téged

J.W.Goethe: Egy és Minden

A végtelenben felmerülni

kész az egyén megsemmisülni;

ott elmúlik minden csömör.

Sóvár akarat, vágy, igénnyel

terhes kűzdés, szigorú kényszer

helyett a nemlét nagy gyönyör.

Világlélek, hass át lobogva!

a Világszellemmel birokra

tőled kap erőnk szent jogot:

szállunk, baráti Szellemekkel,

vezérlő, legfőbb mesterekkel,

Ahhoz, ki mindent alkotott.

S a teremtést újjáteremtve,

mert másképp holttá merevedve,

épít a Tett örök keze;

és ami nem volt, tündökölve

lesz most az ég új napja, földje;

pihenés nincs sehol sose.

Hasson át, alkosson a munka,

kiforrva s tovább alakulva;

perc szünet is csalóka kép.

Az Örök Láng ég; futva, küzdve;

mert minden csak megsemmisülve

őrizheti meg életét.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szívemből

A keserű igék,

Melyek tavaly még holtak voltak,

Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,

Most minden egy husáng,

Mely veri szívem, testem, lelkem

S mely kegyes szomjúság.

Szépség, tisztaság és igazság,

Lekacagott szavak,

Óh, bár haltam volna meg akkor,

Ha lekacagtalak.

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,

Óh, jaj, be kellettek.

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,

Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró

S eszmélni akarok

S szent káprázatokban előttem

Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon

S az Isten is, ha van

És én vagyok a titkok titka,

Szegény hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban

Minden, mit áhítok

S mért áhítok? - ez magamnál is,

Óh, jaj, nagyobb titok.

Nemes Nagy Ágnes: Nyári rajz

Hogy mit láttam?..., Elmondhatom.

De jobb lesz, ha lerajzolom.

Megláthatod te is velem,

csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,

ez itt az út, felénk futó,

ez itt akác, ez itt levél,

ez itt a nap, ez itt a dél.

Ez borjú itt, lógó fülű,

hasát veri a nyári fű,

ez itt virág, ezer, ezer,

ez a sötét gyalogszeder,

ez itt a szél, a repülés,

az álmodás, az ébredés,

ez itt gyümölcs, ez itt madár,

ez itt az ég,

ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,

ha hull a hó, nézegetem.

Nézegetem, ha hull a hó:

ez volt a ház, ez volt a tó. 

Tornay András: Nevedet gyertyára írtam

Nevedet gyertyára írtam

S sírok miközben elég

Csak most értem, hogy elmész

Hogy mennyire is szaladnék feléd

...

Egy kopott gramofon szól a sarokban

Miközben alszol, s másról álmodik szíved

...

Talán először mondom ki

Most, hogy már nem veszíthetek

...

Szeretlek és féltve szerettelek.

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

Fuchs Éva: Vágyam a csillagos ég

Sose tudtad, hogy kihez imádkozzál - 

mondta álmomban az apám. 

Ha meleg volt, a napnak panaszkodtál, 

a szélnek, hogyha szállt a pendelyed, 

a késnek sírtad el, ha megvágtad magad

és köveken kerested fekhelyed. 

Oktalan voltál kiskorodban is, 

hiába óvtalak: baj ér, ha nem vigyázol. 

A lelked, mint a kenetlen kerék,

sír a fülembe folyton odaátról.

Ezernyi csillag közé vágyol

miközben földi fájdalom marasztal

sokszoros terv a bástyád

nincs még helyed fent, mellettem

ne siettesd érkezésed – hunyd be

szemed, lásd itt vagyok, ne félj...

találkozunk, a csillagok megvárnak...

Szabó Lőrinc: Ami menthető

Meguntam a szomorúságot,

    kínozott épp elég soká,

    és most mint valami piszokra,

    úgy nézek bosszankodva rá,

    úgy nézek rá, mint ellenségre,

    ahogy kell, ellenségesen:

    legkönnyebb szomorúnak lenni

    s erre már nincs időm nekem.

    Nincs bizony, mert reggeltől estig

    gyermekeimért dolgozom,

    pénzem kevesebb, mint tavaly volt

    s szívem is megromlott nagyon,

    és ez már így lesz, amíg élek,

    ezen csak rontani lehet,

    igyekszem hát kibírni mindent,

    s nem bánom, hogy tönkremegyek:

    így mentegetem életemből

    ami menthető valahogy,

    és néha egy-egy kis időre

    már talán boldog is vagyok.

Kaffka Margit: Reggel

Elvitte nyugalmam egy hajnali álom,

Feledve imetten a színe, alakja,

Ködbe borítva, messze maradva...

Valamit keresek és nem találom.

Lihegve a függöny redős szövetén

Betör a győztes, a reggeli fény,

Iromba fantomok, száz új színű lény

Surran előttem, amíg üldi a fény;

Késik egy, - már-már foglya levén

A lomha tudatnak a lét peremén -

Ám bomladozásuk szörnyű serény,

E tarka lidérchad, - de megkötöm én!

Itt fogtam a szót... ám értelme felén!...

Mi volt? Hova lett?... Idehagyta?

Más a színe és más az alakja...

Tördelt, kusza szókat még suttog az ajkam.

Valaki kacagva említi ébren:

Mit álmodhattam?... És nevetnek rajtam,

A nappal sugaras derűjében,

Diadalmas, nagy derűjében.

Mihai Eminescu :Ó, jössz-e már...

Látod: a fecske útra kél,

Hull a sápadt diólevél;

Deres a szőlő őszre jár -

Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,

Míg szemem szomjan rád tekint,

S fejem válladon elpihen

Szép szelíden, szép szelíden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,

E völgy ölén s a réteken,

S fölemeltelek, drága társ,

Hogy messze láss, hogy messze láss!

Vannak e földön mindenütt

Szép nők: szikrákat szór szemük,

De mint te, oly kedves, komoly

Nincsen sehol, nincsen sehol!

Te vagy a lelkem, életem:

Tündökölsz tisztán, fényesen;

Hol is találnék csillagot,

Mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,

Halkan csörren a holt levél,

Didereg a puszta határ -

Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

(Képes Géza fordítása)

Dsida Jenő: Kéne valaki

Kéne valaki, sokszor kéne: 

fiatal hugocska, vagy öreg néne.

Tenne nyakamba talizmán-láncot,

simítana el minden ráncot.

Este, ha némán ágyamba fekszem,

beszélne róla, ki a kereszten 

függ, a falon és haldokolva

irgalmat dobál paplanomra. 

Irna levelet, meghívót, sürgönyt,

huzná be tétován a csipke-függönyt,

melyen a holdfény suhogva járkál:

ennél a békés, esti homálynál

ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,

se kérdés, mely a szíveket rágja, 

csak gyermekkor, hova visszamennék,

csak kisszoba, álom, emlék,

s mikor kitör a panaszom sírva,

mondaná: mindez meg volt írva,

s mikor vad kínnal jajdul az elme,

- tenne úgy, mintha figyelne.