2015. február 15., vasárnap

Rejtő Jenő: Sohasem tudtam írni!

Én még sohasem írtam.
Csak leírtam ezt meg azt és igaz sem volt.
Most tudok írni és látom, hogy mi az.


Igaz.
Olyan igaz, mint maga a valóság
És mint ami nincs, egy matematikai álom:
Az absolut jóság. A köbön.
Most már nem fogok többé írni, csak leköpöm.
Magát Anatole Franceot is és
Tudok már írni, sőt többet sírni
És még többet kibírni
Ha valaki erre kér.
Most zavar nagyon, hogy nincs mér.
Mivel verset nem tudok írni
Most már sűrűbben teszem. Lehet hogy szép
lesz
Mint a giccs volt, mint egy idegen földrész,
Ahol sohasem jártam és mégis
Elvezettem oda nagy veszélyek közé
Mindég csak másokat. És tehettem bátran.
És így kishijján magam is ott jártam.
Most láttam. Nem kéjutazás volt, csak
Megmutatták bizonyára lelkes emberbarátok
Azóta félek, hogy lesz egy szenvedélyem.
Mint a kokain. És mindég e pillanathoz
hasonló(?)...
A hipnózis. Da nutz ká vámen.

2015. február 11., szerda

Kosztolányi Dezső: Praeludium

Sírj, őszi vers...Sírj, mind a két szemem,
sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
Most itt az ősz és én vagyok az ősz
és régi bútól vemhes újra versem.
Beteg az arcom, beteg a dalom,
az elmulást sápadva szomjazom,
az életet, mely már csak félig-élet,
a hervadt holdat és a sírt
s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

Beteg vagyok, szépségektől beteg,
nem is vagyok más, egy beteg poéta.
Ha egyet nézek, elfakul a fény
és ferdül a nap, mint a hold karéja.
Ha kettőt nézek, hullik a levél,
és föltámad az, aki rég nem él.
Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
szél száll és kiszakad a köd
és a világ fázlódva összerezdül.

Most a ligetbe bolygok délután
és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
talpig fekete gyászoló ruhám
s vörös szemem a könnyektől sötétül.
Fekete kalap és egy lomha bot,
az utakon álmodva ballagok.
Levelük a fák az aszfaltra sírják
és csengenek és zengenek
az utolsó neszek, az őszi trillák.

Fjodor Tyutcsev: Gleccserek

Lángol a dél lehelete.
Tüze gyújtva, tikkasztva forral.
Göndör kis párákkal tele
füstölög a sötét hegyoldal.

A rezgő lombon át a nyár
csak árnycsipke-darabokat szór.
Altatót csengenek a nyáj
vándor csengői a magasból.

Acéltükörben tündökölve
kéklik a tó a szirt alatt
s vígan, bizakodva csörög le
tarka kövein a patak.

És míg félálomba-gyönyörbe
lankadtan, balzsamittasan
hanyatlik a lejtő a völgybe,
ahová a szellő suhan:

a táj fölé, mint egy-egy isten,
gleccserek orma tornyosul -
jéghomlokukat fényözönben
fürdeti az örök azúr.

(ford: Szabó Lőrinc)

Rejtő Jenő: A kacagó halott

Veszettül bomlott a tél
És tombolt a mámor a nagy, nagy szívtelen
S ekkor történt egy lázas éjjelen
Hogy bent a kriptaváros holt szívén
Meghalt a szerelem... meghalt a szerelem...
És vadul hörgött az éj
Sírtak a csillagok
Felsikoltott a kéj!
És megálltak mind az órák... napok...
Az élet az éjbe sirt, jajgatott:
A szerelem halott... A szerelem halott...
A holtat mind keresték
Kutatták szobámat...
Először jött az éj
Aztán betekintett a bánat
Jött kutatni szenvedély
S mind ott jajgattak, sírtak szüntelen:
Hol a holt szerelem... Hol a holt szerelem...
És bejött a borzalom...
Keresgélt hangtalan
A néma hajnalon...
A gyötrelem nyögött be csendesen.
Keresgélt sírva... "Hol az Istenem..."
És sápadtan... vén halál arcával...
Beszólt a hajnalfény: "Megvan a holt szirén...?"
Én röhögtem zokogva
Ők mind ott üvöltöttek...
Mint a sírnál az ebek
És egyszerre eszeveszetten
Hörögve lázba... vadul hirtelen...
Kitéptem a szívem...! s bent volt veresen

Christine de Pisan: Bús szívből énekelni édesen

Bús szívből énekelni édesen
nehéz dolog, s gyászban vígan nevetni,
s bensőnkkel ellenkezőt tetetni,
búból kacajba csapni hirtelen.

Pedig mindennap ezt kell hogy tegyem,
illik nekem, mert bánatom elrejti,
bús szívből énekelni édesen.
Mert szívemben hordom, elrejtve benn,
a gyászt, minél jobban nem fájhat semmi,
mégis a szóbeszédnek hangját venni,
sírva nevetnem kell keservesen,
bús szívből énekelni édesen.

(ford: Károlyi Amy)

Kaffka Margit: Utazás

Jer, csöpp matrózom! Építünk hajót!
Kis nyírfakérget bordának te hozz,
Én sássziromból tűzök lobogót,
Árbóckosárnak jó egy makktoboz,
Rúd lesz a pimpó szára, és a vad
Réti füvekből szigonykötelünk.
A szél is kedvez. Csillog a patak.
Dördüljön ágyú most! - Isten velünk!
Csak rajta! Oldd! Vigyázz! Hahó, hahó,
...Már indul a hajó!
Kicsiny hajó, ezüsthajó.

Messze suhant. Hajlong színén a habnak,
Virágos partok közt repül, repül...
Mögötte erdők, rónák elmaradnak,
Idegen habok árján - egyedül.
És ím, a tenger kék ölét kitárja,
Fehér sirályok repdesik körül,
A távol part aranygyümölcse várja,
Ott lomha sziklán karcsú templom ül.
Márványhidak, száz oszlop...csillogó,
Köszönti mind. Honnan jössz, kis hajó,
Aranyhajócska, ezüsthajó...

Eltűnt? - Ne sírj! Majd nagyra nősz, fiam.
Építeni fogsz. Lesz még hajód neked!
Küzdeni fogsz lángolón, dacosan.
A két karodba lesz csupán hited,
És szólni fogsz az ismeretlen népnek,
Tűz lesz a szavad, hit, szenvedelem -
Távol partok lakói összenéznek:
"Ki szólt? Ez ige ismerős nekem!"
Honnan jöttél, titkos hatalmú szó?
Mint a kincsekkel megrakott hajó,
Zengő hajó, csodás aranyhajó.

Így futja be lásd, a föld kerekét
Ezer meg egy ezüst-arany hajó.
Áldott szívekből pazarolva szét
Nagy útra kél a gondolat s a szó.
- Ó, hány van siket pusztába kiáltva,
Hánya elindul s partot nem talál -
Sok összesimul a vad tengerárba,
Köszönti egymást s többé el se' vál.
- Az élet vad vizén találkozó
Kicsiny hajó meg nagy hajó,
Ezüst-arany hajó.

2015. február 7., szombat

Nikolaus Lenau: Álmatlan éj

Álmatlan éj, a megbékélt magány
Szép ideje te vagy csupán!
Mert a harsány nap nyáját tereli:
Hívják töprengéseink berkei:
S a legszebb szirmokat férgek zabálják,
Csiráikba fojtják vagy eltiporják.
De az alvás lágy kézzel hajtja át
Partról a vízre varázs-csónakát.
S elvezérli az álom-óceán
Szélte-hosszában - részeg kapitány -:
S mi nem vagyunk magunk, mert társaságnak
A győzelmes hullámok földobálnak
Némely személyeket, tán őket éppen,
Kik belénk döftek ellenségesen,
Láttukra a szív dermed hűvösen:
A düh fagyos tőrt szúr belé kevélyen:
Ők azok, kiket szívünk már feledne,
Hogy a tőr ne menjen mélyebbre benne. -
De hullám-szitkok űznek újra minket,
Oda, hová sosem jutunk el ébren,
A múltnak titkos öbleibe visznek,
Hol ifjúságunk vár ránk, friss reményben.
S mindez mit ér? - Ébredünk, - semmivé lett
A boldogság, s fájdul minden sötét seb!
Álmatlan éj, a megbékélt magány
Szép ideje te vagy csupán!

(ford: Garai Gábor)

Mihai Eminescu: A tó

Sárga, súlyos vízirózsák
ülnek kék tükrén a tónak.
Sűrű erdő tava szintjén
fehér utat szánt a csónak.

S én a parton, álmodozva...
mintha tán csak arra várnék,
hogy a nád közt felbukkanjon
s rám boruljon a szép árnyék.

Mintha csónakunkban ülnénk,
mintha habmoraj dalolna,
mintha nyele a lapátnak
kezemből halkan kihullna.

Éji varázs alatt usznánk,
holdsugárral elkeverten...
fel-felcsobban az ezüst víz,
hűs szél zizzen nádon-berken.

Nem jön senki! - egymagamban
küldöm sóhajom az égnek.
Erdei tó acélkékjén
sárga vízirózsák égnek.

(ford: Hajnal Anna)

Lucian Blaga: Hervadt szőlőlevelekre írt versek

1. Háfiz

Kezdetben, tudjuk, az égen a csillagok
hevenyészett pályán jártak el s visszatérve:
szemöldököd kecses ívétől
tanulta el hajdan a hold,
hogy útját a tenger fölött
ívalakban rója fel az égre.

2. A zsoltáros

Mikor mezítláb mégy, hársfák alatt,
a dúcos ereszek árnyán alvó galambok
föl-fölneszelnek,
mert lépteidben halk nesze pattog parányi
magoknak,
mik egy jóságos kézből hullanak szét.

3. Anakreón

Úgy tetszik, a rőt tőkéken a fürtök a szép
ősz pőre keblei: mind-mind vetkezi már
levelét.
Tépd le a tőkéről a gerezdet,
facsard ki,
hadd szíja a földbe a sok kicsi száj,
rögök ajka, a nedvet: s lássanak itt, amint
ujjad résein át must cseppje szitál,
és kis kezeid adakozva remegnek.

4. A misztikus

Tested, a szép és lelked, a tiszta olyan,
akár az ikerpár: az egyik egészen a másik
vonásait formázza: ki különböztesse meg őket?
Arcodból én csupán a lelked ismerem meg,
s néhanap testeddel is találkozom, mily rejtelem,
csak nézlek zavarodottan, s azt hiszem én -
ez a lelked.

(ford: Garai Gábor)

Robert Browning: Kétség

Még egyszer boldog lenni! - csak
Te segíts, őszi pára, nékem,
Te rejts el engem, gondjaimat
A fényár bőrpamlag-ölében!

Álmot? Nem, vigaszt - egy felleget épp
A vakító, túl tiszta napra:
Est balzsamát, csöppnyi tejét,
A Dél vizét hogy megzavarja.

Fátyol s ne lepel legyen tehát,
Rejtsen, ne rontson - hüvelyébe
E torz világ kétélü zaját,
Ha félálmom ködében elérne!

Legyen minden mindig ugyanaz!
Mert mi vett erőt a világon?
Künn: béke, csend, benn: nincs panasz,
Se vád, se vágy, bármi találjon.

Mi törhetett az előbb reám?
Álom? Nem, sokszorta valódibb.
Vízió? Hajdan ért néhány,
De mélázás rá nem hasonlít.

Talán emlék, más semmi...egy
Női kéz homlokomra tévedt,
Csókjának keresni helyet -
Igazság ez, s nincs nála mélyebb!

(ford: Tótfalusi István)

Nikolaus Lenau: Az eső hangja

A széles pusztát még szellő se járja,
Amerre látsz, bogáncsok sem remegnek,
Akár a kőszobor, mind úgy mered meg,
Míg nem érinti a vándor ruhája.

És az ég a föld válhatatlan párja:
Puhán és köd-szürkén egymásba estek,
Mint két barát, kik bánatot feleznek,
S megszűnik az enyém-tiéd szabálya.

S most rezdül a bogáncs, el-vissza lengve,
És az eső harsány zajjal pereg le,
Mint néma kérdés nyers válasza csattan.

Hallja a vándor, mint zuhog a zápor,
S az eső-verte bogáncs-suhogástól
Valami bú száll rá, - elmondhatatlan.

(ford: Garai Gábor)

2015. február 3., kedd

Nikolaus Lenau: Őszi érzés

Zordan zúg a rengeteg,
csupa felleg a magasság,
szegény vándort a hideg,
vad viharok ostromolják.

Mint a szél ősz idején
zeng az erdők vadonából:
úgy fuvall a múlt felém
a boldogság ugaráról.

Megfakulva fönn remeg
még a fáknak néma lombja -
levelenként lepereg
az erdei kaptatóra:

mind sűrűbben hulldogál,
ösvényemet eltakarja.
Jobb megállni végre már,
s holtan dőlni az avarba.

(ford: Rónay György)

Reményik Sándor: Egy virág úszik...

Egy virág úszik végtelen vízen,
Ringatja szelíden az ár.
Ősszel fogant, ugaron termett,
Nem tudja, mi a nyár,
Egy álom úszik végtelen vízen,
Ringatja szelíden az ár.

Valaki áll egy kőhíd magasán,
És a kezében volt egy kis virág,
Ősszel termett, ugaron nőtt virág,
És a szívében volt egy álom,
S a vándor szólt:
"Mit érek véle, ha valóra váltom?

Ez álomnak itt nincs otthona, háza -
és ez a virág túlon-túl fehér:
Az élet neki rút, s törékeny váza.

Ez az álom
Se másnak, se nekem ne fájjon,
Ne hulljon erre senki könnye
És hervadó szirmához mi sem érjen
Még egy imakönyv se!


A virágot a folyóra bocsátom,
A szent, örök folyóra,
A tengerhez hadd vigye közelebb
Minden hullám és minden óra,
Lehullatom a szent, örök folyóra.

Tartsa meg öröknek az örök víz,
És viruljon a tenger közepén,
Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz!"

S úgy lőn.
A vándor ott maradt, a hídon állva,
És a virág - elment - az óceánba.

Kaffka Margit: Litánia

Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda isten írta,
Mikor szívünkbe írta?

Én puha, fehér párnám,
Min nem nyughattam eddig.
Lelkem szép muzsikája,
Mit nem hallottam eddig.

Bölcsességgel írott könyv,
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem:
Mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm,
Szép napos délutánom,
Szelíd esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem. -

Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom!

"Szerelem" - ezt már írtuk,
Prózába, versbe sírtuk.
Szerelem: - olcsó szó ez!
Szerelem: - így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
- Kicsiny, fészkes madárkám,
Ideál: szent, komoly, nagy, -
Pajtásom, kedvesem vagy!

Hittel és emberséggel
Első te, kit vállallak,
Kit szívvel, szóval vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék.
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda isten írta?

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó:" ébredj a valóra."
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, ki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
a mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejútnak
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalban hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.