Franz Grillparzer: Csók

Kezet csókol a tisztelet,

a barátság homlokot, 

arcot az öröm, a tetszés, 

szájat a boldog szerelem.

Csukott szemet az epedés, 

tenyeret a remegő vágy, 

kart, nyakat, a megkívánás;

minden mást az őrület!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Wislawa Szymborska: Egykor...

Egykor ismertük a világot innen-onnan:

- oly apró volt, hogy a két tenyerünkben elfért,

oly egyszerű, hogy egy mosollyal leírhattuk,

oly otthonos, mint az imában visszhangzó ősi igazság.

A történelem nem fogadta győzelmi harsonákkal:

- szennyes homokot hintett a szemébe.

előttünk hosszú tévutak álltak,

elmérgezett kutak, keserű kenyér.

Hadizsákmányunk a világról szerzett tudás:

- oly nagy, hogy a két tenyerünkben elfér,

oly bonyolult, hogy egy mosollyal leírhatjuk,

oly különös, mint az imában visszhangzó ősi igazság.

(Zsille Gábor fordítása)

Gevorg Emin: Búcsúzó

Hullámmoraj ringat veled - 

   még egy kicsit hadd nézzelek! 

Ne húnyd le még  napos szemed - 

   hadd nézzelek, hadd nézzelek! 

Hullámverette szirtfokon 

   még csüggök kedves arcodon, 

de minden óra elvehet  - 

    hadd nézzelek, hadd nézzelek! 

Tengerre futnak a hajók - 

    engem is vár egy, vinne már. 

S te kedvesem? Ki lesz veled? - 

   hadd nézzelek, hadd nézzelek! 

Mikor zudul, mikor csitul - 

    mit tudja azt  tengerár! 

Ne süsd le a holdas szemed - 

   hadd nézzelek, hadd nézzelek!

(Rab Zsuzsa fordítása)

Juan Ramón Jiménez: Majd ismét megszületek

Majd ismét megszületek, mint kőtömb,

s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint szellő,

s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint hullám,

s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint tűzvész,

s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

Majd ismét megszületek, mint ember,

s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.

(Végh György fordítása)

Nemes Nagy Ágnes: Lement a nap

Lement a nap. De nem. Még látható. 

Csak voltaképpen ment le, még az égbolt 

tenyéröblében tartja ezt a másik, 

megtévesztésig hasonló napot, 

akár egy homokóra felső 

üvegcsészéjét, melyből már kipergett 

a voltaképpeni.

És lent a lámpák csattogásai 

a drótkötélen imbolyogva, 

a huzalok e természeti hangja, 

mit nem vezérel más, csupán a szél.

Ezek már más beszédek, 

ezek az önmaguk mögé 

lecsúszó helyettesítések, 

a vissza-vissza integettetések, 

ezekkel már sietni kell.

Wystan Hugh Auden: Ki kicsoda

Egy krajcáros élet tárja föl tényeit: 

hogy lépett meg hazulról, mert verte az apja,

mily küzdelmes volt ifjúsága, mit

művelt, hogy ő lett kora főalakja:

hogy harcolt, horgászott, vadászott, gürcölt éjszaka,

szédülve bár, hágott új csúcsra, fedezett föl egy tengert:

néhány kutató kimutatta: a

szerelem megríkatta őt is, mint a többi embert.

Rendjelekkel elhalmozva is folyton 

azokat irigyelte, mondják róla, akik otthon 

megreparáltak ezt-azt egy kis mesterséggel,

és kész; fütyörésztek;ejtőztek a székben,

vagy a kertben psizmogtak; s válaszlevelet 

írtak az ő csodás levelére, mely sajnos elveszett.

(Orbán Ottó fordítása)

Wislawa Szymborska: A negatív önértékelés dicsérete

Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet. 

Nem bántja bűntudat a sivatag párducát. 

A piranha nem kétli, jót cselekedett-e. 

A csörgőkígyó simán elfogadja magát. 

Önkritikus sakál nem létezik. 

A sáska, aligátor, trichina és bögöly 

úgy él, ahogy él, és örül neki. 

A bálna szíve száz kiló, ám 

egyébként könnyű, akár a pehely. 

Semmi sem állatibb 

a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret 

(Kerényi Grácia fordítása)

August von Platen-Hallermünde: A vízben

A vízben leng a liliom csillogva, tétován,

tévedsz, míg azt hiszed: 

csak teng inogva tétován.

Lába erősen gyökerez a mély tenger alatt,

fejét egy kedves gondolat ringatja tétován.

(Weöres Sándor fordítása)

Emily Dickinson: A lélek saját társat választ

A lélek saját társat választ.

S ajtót betesz.

Őnéki már a majoritás

Kívül reked.

Nem mozdul, hogyha hintó áll meg

A kapunál,

Nem mozdul, hogyha császár térdel

Lábainál.

Tudom, hogy egyet választott csak,

Az volt övé,

Aztán figyelme héját zárta,

Akár a kő.

(Fordította: Károlyi Amy)

Wystan Hugh Auden: Altató

Hajtsd karomra, édesem,

     alvó, védtelen fejed.

     Idő és láz égeti

     gyermeteg szépségedet,

     és a földnek a gyerek

     tiszavirág-életű --

     ám karjaimban hajnalig

     lélegezzen egy virág,

     vétkes és halálra-szánt,

     de mindlétig gyönyörű.

     

     Lélek s test határtalan:

     a szeretőkre, akiket

     megbűvölt lankáira dönt

     a jólismert önkívület,

     Vénusz látomást szakaszt,

     csillag-összetartozást,

     együtt-izzást és reményt,

     míg sziklák és jégmezők

     elvont képe rezgi föl

     a remete gyönyörét.

     

     Hűség, biztonság, ahogy

     kong az éjfél, elriad,

     mint ha elzúg a harang;

     mennyi divatos bolond

     fontoskodik és nyafog:

     mindenért fizetni kell,

     az összes vészjel erre int,

     ám ezen az éjszakán

     egy nézés, egy suttogás,

     még egy csók se vesszen el.

     

     Szépség, álom, perc halott.

     Fújjon a hajnali szél

     álmodó fejed köré

     olyan édes pirkadást,

     melyben áld a szív s a szem,

     a múló világ elég,

     szomjas délben nyugszanak

     az önkénytelen erők,

     s bántó éjen őriződ

     minden földi szerelem.

     

     (Gergely Ágnes fordítása)

Francois Villon: Ballada

Párizsban, a nagy irha-száritón,

Hol nyakravalót kaphat a balek,

Öt-hat jó firma barnul a napon,

Ha dolgoznak a fogdmegek.

Zsiványoké a fölső emelet,

Hol legjobban hintáz a szél…

Csak kapdovába ne kerüljetek:

Körülmetélt fülű vagány gyerek,

Ha lebukott, soká nem él.

Kerüld, kerüld a kötelet!

Pénzes palin rajt üssetek,

S a nagy dohányt szedjétek el.

De aztán, komám, oldj is kereket,

Vagy majszter rak a szellőzőre fel,

S a falnál fehérebb leszel.

Ha föl-föltünnek a kopók,

Javaslom, köszönés helyett

Mutassátok a seggetek, 

Hogy hűvösre ne jussatok. 

Kerüld, kerüld a kötelet!

Legjobb, ha sebten eleredsz,

Mert hűs a szél ott fönn a fán, 

S nem kellemes a karperec,

Vastagfalú kóter zugán.

Hordd el az irhádat, komám,

Vagy a fejes készíti ki!

S tanulj meg ködösíteni: 

Kinek a nyelve jól pereg,

Az nálunk sokra viheti.

Kerüld, kerüld a kötelet!

Herceg, nagyúr minden mackó felett!

Falazzon egy belevaló gyerek.

S adjon le cinket, ne legyen balek,

Másképp bekapjuk a legyet.

Kerüld, kerüld a kötelet!

(Mészöly Dezső fordítása)

John Milton: Idő

Repülj, irigy Idő, míg tart utad:

tereld az órák lomha lépteit,

hogy szedjék jobban ólom-lábukat,

s zabálj, amíg a bendőd megtelik.

Hisz amit vesztünk, puszta semmiség

és hitvány földi lom:

nekünk nem fájdalom

s neked sem nyereség.

Mert majd, ha minden rossz beléd ragadt,

s befaltad már saját falánk magad,

reánk az üdvben öröklét köszönt,

elhintve csóközönt,

s elönt a Kedv, mint megáradt folyó.

Mikor majd mind, ami őszinte jó

s valóban isteni,

Igazság, Béke s Szeretet fog fényleni

az égi trón körül,

s a lelkünk végre Ő elé kerül,

kit látni egyedül üdvözítő;

ha eltűnt rólunk minden földi szenny,

csillagmezét borítja ránk a menny,

s uralkodunk feletted, Sors, Halál s - Idő.

(Fükő Dezső fordítása)

Wislawa Szymborska: Beszélgetés a kővel

Kopogtatok a kő ajtaján.

Én vagyok az, eressz be.

Be akarok bensődbe lépni,

és körülnézni ott,

belélegezni téged.

- Menj innen - szól a kő.

- Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.

Ha darabokra törnek is,

zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.

Homokká morzsolódva sem

eresztünk be senkit.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Csupán kíváncsiság vezet:

egyetlen esélye az élet.

Be akarom járni palotádat,

majd a levél s a vízcsepp bensejét.

Nincs sok időm e feladatra.

Halandóságom indítson meg téged.

- Kőből vagyok - szól a kő -,

arra hivattam, hogy komoly maradjak.

Menj innen.

Nincs nevető-izmom.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,

sosem látottak, hasztalanul szépek,

senkinek léptét soha nem visszhangzók.

Valld be, magad se tudsz róluk sokat.

- Üres, nagy termek - szól a kő -,

de nincs bennük számodra hely.

Meglehet: szépek, de a te szegényes

érzékeid föl nem érik.

Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz .

Egész külsőmmel feléd fordulok,

egész bensőmmel elfordulok tőled.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Nem keresek benned örök otthont.

Nem vagyok boldogtalan.

Nem vagyok hontalan.

Világom méltó rá, hogy visszatérjek.

Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:

s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,

nem mutatok fel mást, csak szavakat,

melyeknek nem hisz senki.

- Nem léphetsz be - szól a kő.

- A részvétel érzéke nincs meg benned.

Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,

még a mindent-látásig kiélesült tekintet

sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.

Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,

fejletlen csíra, csak elképzelés.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

Nem várhatok kétezer századig,

hogy hajlékodba lépjek.

- Ha nekem nem hiszel - szól a kő -,

fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.

A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.

Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.

Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,

bennem, a nevetésre képtelenben.

Kopogtatok a kő ajtaján.

- Én vagyok az, eressz be.

- Nincs ajtóm - szól a kő.

(Kerényi Grácia fordítása) 

Zelk Zoltán: Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet

másképp lehet, vagy már csak így lehet,

hogy nem lehet más, csak a nem lehet?

Kimondanám már, hogy isten veled,

de fölsikolt bennem a nem lehet!

mert hajad, orrod, szájad és szemed -

mert az leszek, jaj, megint az leszek,

az a csordából kimart, seblepett,

kölyke-se-volt, nősténye-elveszett

csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,

ha puskavégre fogja a halál.

De este lett, és olyan este lett,

megleltem újra arcod és kezed,

egymás szájába sírtuk: Nem lehet,

hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!

és hajad, orrod, szájad és szemed.

S ki azt hittem, hogy élni ébredek,

megint csak itt, megint e dérlepett

falak között, megint a nem lehet.

Vacog a szív, veri a perceket,

veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!

Ha megyek már az utcán, úgy megyek,

gázolva folyót, zihálva hegyet,

mert voltak folyók és voltak hegyek

és voltak évek, voltak emberek

és mi volt még! mi volt!

és azután

egy nyári perc december udvarán -

a vén remény... és voltak reggelek,

mikor veled, melletted ébredek

és hajad, orrod, szájad és szemed

s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...

Úgy szól a szó, mint az emlékezet -

hát nincs szavam több és nem is lehet.

Lucian Blaga: Négysoros

Nem könnyű ám a dal se. Nappal, éjjel -

Hisz' a földön úgyse könnyű semmi.

A harmat csalogányok verejtéke,

fárasztó minden éjjel énekelni.

(Franyó Zoltán fordítása)