2015. november 15., vasárnap

Émile Verhaeren: Zarándokló fák

Mikor a haldokló sugárnyaláb,
a vérző, őszi föld szívébe markol,
az ónszínű, kopár keresztutakról
zarándokolni indulnak a fák,

a bánatuktól nagyra nyúlanak,
jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind,
a levelük sír, sír és egyre bólint,
szomorú lombjuk könnyez hallgatag.

Amerre nézel, mennek mindenütt
kettős sorokban, ó vajon mióta? -
A fényt keresi a fák légiója,
a nap, a nap hatalmas mágnesük.

A köpenyeik csupa aranyok,
rájuk esik az alvó, csöndes, esti
fény és szélük haloványra festi,
a poros úton tömjén kavarog.

Haladnak a hegy bús szikláin át,
láttukra az ember döbbenve hallgat.
Titokzatos tanyák és törpe falvak
lerogynak és úgy mondanak imát.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)  

Johann Christian Friedrich Hölderlin: Hüperión sorsdala

Fönt jártok ti a fény
puha földjén, boldog Géniuszok!
Sugárzó isteni szellők
éringetnek titeket: szent
húrokon így művésznő
ujja ha játszik.

Sorstalan, így, alvó csecsemőként
lélegeznek az égiek;
szűzi-szerényen,
bimbón őrzik:
múlhatatlan
virul ott a szellem,
boldog szemeikből
pillant csöndes,
tiszta öröklét.

Nékünk más adatott. Ne lehessen
nyugvásunk helye.
Tűnnek, buknak
a szenvedők,
vakon, egy
óráról a másra, mint
a víz verődik
kőről kőre,
éveken át a bizonytalanba.

(Rónay György fordítása)

Tóth Árpád: Ősz

Kábultan füsttől s éji zajtól 
A nedves karikákat néztem,
Miket a pohár talpa rajzol
A márványos, hűs asztalszélen.
Az utcára kék fény omolt ki,
Künn lucskos, setét kocsik álltak,
Ó, egy illatos, puha vállat
Oly jó lett volna megcsókolni…

Mentem… Magányos utcák vártak
És hervadt fák. Egy régi téren
Állt egy alak, vénhedt és fáradt;
Botjára dőlt; csendben kitértem.
Botja olyan volt, mint egy thyrsus,
Fekete szárát körülfonták
Aszú venyigék s lankadt rózsák.
És csendesen utánam indult.

A sarkon késő zene zengett,
Szomorúan s tétován megálltam.
Ő jött, a sok bús rózsa lengett,
S reszketve megfogta a vállam:
“Kedves fiam, vezess el engem
A lányomhoz, a városaljba…
Fütyölhetsz is… mért mennénk csendben?
Hisz Anni meghalt, úgyse hallja…

De lásd, kitudtam ám a módját:
Vén szilfaágból botot nyestem,
Rá ó venyigét s késő rózsát.
S most kimegyünk hozzá mi ketten.
Erős, édes, illatos élet
Hármas imáját elmormoljuk,
Botunk háromszor megsuhantjuk,
És Anni, meglásd, újra éled…”

S elindultunk a halk esőben,
Az út üres telkekre tért ki,
Nagy őszi éjben, őszi csöndben
Mentünk távol sírok felé mi.
Mentünk elalvó bús ütemmel
Megbolygatni egy csendes ágyat:
Egy ifjúember, aki fáradt
És egy megőrült öregember…

Wystan Hugh Auden: A szfinksz

Épnek szánta az ős kőfaragó?
Beteg majom, pólyás mancs, semmi több 
ez állt az első hódítók előtt,
a megszállt földön a jelenvaló.

Vad, gyötrött csillag oroszlánjaként 
nem híve újnak, vágynak, tanulásnak;
az idő sérti: hars Amerikának 
fordítja, ahogy fekszik, ülepét,

s tanúvá lesz. Vádol nagy, csorba arca, 
s mit sem bocsát meg, főleg nem sikert. 
Ki csípőre tett ököllel zavarja,

nem veszi hasznát jósigéinek:
Szeretnek? Nem. Örök a kín? mulatva
válaszol a rabszolgának igent.

(Hárs Ernő fordítása)

2015. november 12., csütörtök

József Attila: Tanítások

1
Lesznek, akik majd kinevetnek.
Ti ne hallgassatok azokra.
Olyanok ők, mint a cserepes
Urasági kastély gyermekei:
Nevetik a durvaorrú parasztot,
Mikor trágyás szekerén elindul,
Hogy kenyérré kovászolja a földet.
És lesznek, akik elszörnyülködvén
Ilyesféléket beszélnek egymásnak:
Miket össze nem fecseg ez az ember!
Hisz ez bolond, zárjuk el hamar,
Lázas hitét lehűti majd a magányosság.
Erre pedig csak azt mondhatom,
Az én akarásom nem bolondság,
Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek
Még csak csirázó búzaszemeknek.
Az én hitem a földnek melegsége
És miként a föld szétosztja melegét
Gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt,
Az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.
Ti mégse hallgassatok a szörnyülködőkre
És meg ne vessétek őket:
Mindannyian és egyformán
Testvéreim vagytok.

2
Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát a rosszat?
Néha úgy vagytok a rosszal,
Mint az ópiumot szívó a pipájával.
Ameddig csak tart a mámor, gyönyörűséggel telik meg,
Aztán pedig irtózik önnönmagától is.
Mert miért isztok pálinkát tej helyett?
Hisz anyátok teje sose válik pálinkává.
Ti jók vagytok mindannyian,
Hisz mindnyájan örültök a jónak
S fontoljátok meg amit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal.

3
Ne legyen bennetek kegyetlenség
És irgalmasság se legyen bennetek.
Ha kegyetlenek vagytok,
Fiaitok is kegyetlenek lesznek.
Ha valamely bokron tövis terem,
Sarjadékán is tövis terem.
S elszaporodván tövestül kitépi
És kemencére veti a gazda.
Igy szakajtja ki kövér földjéből
Az ártatlanul kegyetleneket,
Már csak szüléjük miatt is
S tűzre, háborúba veti: az idő.
Ne legyen bennetek kegyetlenség
És irgalmasság se legyen bennetek.
Az irgalmasok irgalmasságra várnak,
Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,
Hogy ne legyen szükségtek irgalomra
S ne legyen miért irgalmazni nektek.
4

Most a jövendő férfiakról szólok.
Ők lesznek az erő és szelidség,
Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
Hogy az arcán meglássák a lelkét.
Megcsókolják a kenyeret, a tejet
S amely kezükkel simogatják gyermekük fejét,
Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
A vasat és minden fémeket.
Városokat raknak a hegyekből,
Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
A fergeteget magába szívja
S megcsöndesülnek mind az óceánok.
Mindig várnak váratlan vendégre,
Az ő számára is teríttetnek
És megterítik a szívüket is.
Az Isten szerető öccsei ők.
Legyetek hasonlók hozzájuk,
Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
Ártatlanul mehessenek át
Az előttük álló vértengeren.
5

Az üvegöntők nagy tüzeket raknak
És vérükkel meg verítékükkel
Összekeverik az anyagot,
Mely katlanukban átlátszóvá forr.
Azután meg táblákba öntik
S erős karjuk fogyó erejével
Egészen simára hengerelik.
És amikor megvirrad a nap,
A városokba meg a tanyai viskókba
Elviszik vele a világosságot.
Néha napszámosnak hívjátok őket,
Néha pedig költőnek mondjátok,
Noha nem több egyik a másiknál.
Lassan egyformán elfogy a vérük,
Ők maguk is átlátszóvá lesznek,
Ragyogó, nagy kristályablakok
A belőletek épülő jövendőn.

6
Előttetek egy ember ment el
S utánatok is jön egy ember.
Néhányatoknak mégis fáj a járás
S fájnak a földes, iszapos tavak,
Hol a verítéket és az út porát
Le kell mosni a fáradt tagokról.
Irtóznak tőlük s tisztaságra vágynak
S tán alázattal fürödnének mindig
Kristályvérében a megváltóknak,
De nékik az élet iszapos gödör,
Boldogtalanság öblögeti őket,
Míg patyolat-fehérré facsarodnak,
Mint a mosott ruha jó anyám kezében.
Reszketnek a vizek iszapjától
És mégis, mégis, tisztátalanul
Semmi kedvük sincsen továbbmenni.
Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok,
Előttetek egy ember ment el
S utánatok is jön egy ember.
Nézzetek apró unokáitokra:
Boldog örömmel élik a fogócskát
És nézzetek ősz nagyapáitokra:
Boldog örömmel ballagnak ők is,
Miként azok a katonák,
Kik akár vesztett, akár nyert csaták után,
Békességet áhító szivekkel
Fáradtan, de fütyörészve hazafele mennek.
7

A tegnapiak és atyáitok
A jajok lúgjával próbáltak mosakodni
S íme, tinéktek nem kell kutakat ásni
És nem szükséges,
Hogy telesírjátok a kiapadt tavakat,
Csak gyertek velem
És el ne maradjatok tőlem,
Az én számról friss források fakadnak,
Merítsétek bele véres értelmeteket,
Hányjátok el fegyvereiteket,
Mert a szerszámok nem férnek kezetekbe,
Még a múzeumokból is vessétek ki azokat,
Nehogy ők, akikből én előrejöttem,
Titeket vessenek ki majd magukból,
Mint a fegyverek fegyvereit,
Mert hogyha már muszáj választani,
Inkább testvéreink közül hulljon el egy,
Mint két idegen felebarát.

8
A koldusszegénynek krajcárt adtok,
Noha ti is igazságot kértek
S nem vagytok különben a gyilkosoknál,
A sikkasztóknál, akik lányra pazarolnak,
Mégis felakasztjátok, becsukjátok őket.
Vagy hová lett a békesség a földről?
És kik pazarolták ölebekre
A felebaráti szeretetet?
Bizony, mindezek a dolgok
Meglátszanak az idő könyvében.
Ó, jaj azoknak, akik
Nem másszák meg a magasságokat
S úgy kerülik szavamat, mint a szakadékot,
Mert az anyák teje könnyekké változott,
Testvéreink elhulltak úgy,
Mint jégzivatarban a gyümölcsök,
Amelyeket senki, senki, senki
Kosarába többé nem szed össze.

9
Isten országát hirdetem néktek.
Szelid lehelete megsimogat minket
És a börtönöket elsodorja.
Fölméri örökeddigi szenvedésünk
Fájdalmunk végtelen homoksivatagját.
Hiába hullott veritékünkkel
Könnyünkkel vérünkkel gondolatunkkal
Televénnyé forgatja majd
Hogy víg erdők és komoly akadémiák
Hazatrallalázzák bujdosó kedvünket.
Megbékélt nyáját a fegyvereknek
Nyugodt szavával gyárakba tereli
Az irigy gépek szerelemmel magasztalják
S arató kezeit
Alázattal nyalogatják a búzaföldek.
Isten országát hirdetem néktek
Aki eljön hozzánk: a földre
Aki nagyobb ünnep nálunk
Mert mindnyájunk ünnepe.
Készüljünk rája illendőképpen:
Igazi lelketek melyet elzártatok
Hogy be ne szennyeződjék a robotban
Vegyétek elő immáron s öltsétek magatokra.
Foltozzák be a nem-törődömséget
És kössék maguk elé az asszonyok
Legtisztább anyaságukat
Illatosítsák meg homlokukat
És szakállukat a férfiak
Ősi testvériségükkel jószándékaikkal
A gyerekek kezében virágok legyenek
És gondtalanságot adjatok nékik.
Bölcs szivekkel örvendezzetek
És siessetek siessetek
Mert alighogy méltón fölkészültünk
Akit elűztek a hadnagyok
Nyugodtan biztosan észrevétlenül
Isten országa hazatalál.
- - - - - - - - - - - - - - 

13
Mikor raktok parazsakat
Már-máron látó szemetekbe,
Hogy ne csak lássanak,
Világítsanak is!
Szurkos fáklyát gyújtanak szemükben
Immár a hátulgombolós négerek is
S bennünk még sötétben alusznak a galambok.
Denevér-szárnyon röpködjenek?
Mert eljönnek a kormos fütyülő fickók
És darabos piros kiáltással behajítják
A földszintes múlt apró ablakait.

14
Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk.
De én, aki a füvek beszédjét
S a kométák dübörgését delelőtökre terelem,
Tudom, hogy nemcsak por vagyunk:
Por és Istenpor vagyunk.
Visszahullván
A por a porral elkeveredik,
Visszahullván
Igy keveredik el Istennel a lélek.
Ki szagolta meg közületek az égi virágokat?
Ki állna nyugodtan robogó vonat előtt?
Lám, az örökké-könyörgők se
S mégis eltemetik a lelkük elevenen.
Le kéne vágni szemhéjukat, mert mindig lecsukják,
S akadna-e közülük is,
Aki élő izmait elásná?

15
Ha már nagyon kell imádkozni,
Imádkozzunk:
Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a Te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában,
Tudjuk, hogy a Teljes Akarat voltál,
Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent,
Hogy az idő kifogytával
És a dolgok elmultával
A Teljes Értelemmé tökéletesedj.
Most mégis megfáradván
Dicséreteddel aratunk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
          Ámen!

1923 ősze

Weöres Sándor: Négy korál

              I
 Megszólal a kimondhatatlan
      de nem mondhatja ki önmagát

 Cselekszik a kezetlen
      de csak a te kezeddel
 megindul a lábatlan
      de csak a te lábaddal
 eszmél az esztelen
      de csak a te eszeddel
 virágba borul a virágtalan
      de csak a te virágoddal
 gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
      de csak a te gyümölcsöddel
 adakozik az adhatatlan
      de csak a te adományoddal
 irgalmaz az irgalmatlan
      de csak a te irgalmaddal
 imádkozik az imátlan
      de csak a te imáddal
 fényes lesz a fénytelen
      de csak a te fényeddel
 Megszólal a kimondhatatlan
      de csak a te szívedben
                                            (1952)

               II
 Ha homlokban drágakő lakik
 drágakő lánggá emelkedik

 Ha drágakőben láng lakik
 láng homlokká emelkedik

 Ha lángban homlok lakik
 homlok drágakővé emelkedik

 Ha drágakőben homlok lakik
 homlok lánggá emelkedik

 Ha homlokban láng lakik
 láng drágakővé emelkedik

 Ha lángban drágakő lakik
 drágakő homlokká emelkedik
                                            (1965)

              III
 Ha rátekintesz kedvesedre
      akit szeretsz: tán nem te vagy?
 Ha koldus lép a küszöbödre
      akit kivetsz: tán nem te vagy?
 Ki orrodért nyúl s orrát fogja
      és gúnyolod: tán nem te vagy?
 A dal ajkad testtelen foglya
      és dúdolod: tán nem te vagy?
 Fű, bárány, tigris, féreg, ember,
      akit megölsz: tán nem te vagy?
 Fű, bárány, tigris, féreg, ember,
      aki legyőz: tán nem te vagy?
 Bárki megy hóban akadozva
      s befedi tél: tán nem te vagy?
 Jutsz üdvösségre, kárhozatra,
      s aki ítél: tán nem te vagy?
                                            (1952)

               IV
 Nincs fülem többé, mégis beszélj hozzám,
 tökéletesen értelek.
 Míg éltem, nem érthettelek.
 annyi vágyad, késed és sérülésed, annyi rögeszméd,
 persze nekem is: két bolond.
 De ha most kérdezel,
 gömbölyű csöndem felel,
 Segítőn átölel,
 ne is hiányold a beszédet.
 Ezernyi szóval mit adhatnék?
 magamét, nem tiédet.
                                            (1967)



‎Váci Mihály‬: Százezer út

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rád nézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.


2015. november 8., vasárnap

Várnai Zseni: Novemberi napsütés

Délben mégis győzött a nap sugárka,
az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
magára tűzte ékül a napot.
S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
én földi porszem megigézve néztem,
olyan volt mint egy óriási mosoly
s szerte foszlott tőle a ködgomoly.
Így harcol ő a köddel és sötéttel,
s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
s rést vág az egek sötét függönyén.
Ó, jól tudom,hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs, mégis csak nékünk érik,
belőle árad minden, ami élet:
a kezdettől változó őstenyészet.
Tudom,de mindig újra megcsodálom,
mikor áttör a ködlő láthatáron,
tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
s ősszel,mikor búcsúzva néz a földre.

Emily Bronte Az este gyorsan száll tova

Az este gyorsan száll tova,
nyugoszni int neked:
mit hagy az elmúlt nap sora,
milyen érzéseket?

"Az elmúlt nap? Csak ennyi volt:
kínkeserves robot:
nagy áron váltott csöpp haszont
és tenger bánatot.

Az Idő keserűn perel
a Halál küszöbén,
s a Lelkiismeret ezer
vádat zihál felém:

rágalmazók, hisz Sorsomat
illetik vádjaik,
de elvakít a Bűntudat
s kiszolgáltat nekik!"

Nem örülsz, hogy pihenni fogsz,
s nem hányódsz tengeren,
s lehorgonyozza bánatod
a csöndes Végtelen?

Senki nem szán, ha távozol,
nem sír: "Isten veled!",
s maradni vágynál ott, ahol
szíved úgy szenvedett?

"Porhüvelyünk rabságra vet,
a kötelék ezer:
halogat mind, aki szeret,
amikor halni kell:

Pihenni édes, ha babér
illetheti a hőst,
de szégyen nevéhez ha fér,
hadd küzdjön meg előbb!"

Küzdöttél mindig, mindenütt,
küzdesz, mióta élsz,
Csaló és Gyáva keserült:
mért vagy még vívni kész?

"Igaz, merészebb célokat
kar meg nem vívhatott:
adakoztam s tettem sokat,
de tűrni nem tudok!"

Fő, végső ellened tekintsd,
sírod, mely eltemet -
ha visszafojtod könnyeid,
tűröd keservedet.

Nagy harc, mely pusztulásba vitt,
méltón viselt csapás -
alkonyod lehet még szelíd,
éjed megvirradás.

(ford.: Kiss Zsuzsa)

Kosztolányi Dezső: Vigyázz!

Vigyázz. 
Ez a nagy pillanat. 
Egy ember jön feléd, bemutatkozik, 
már tárja kezét, most lát legelőször, 
rád néz, 
és elviszi majd az arcod, a hangod 
s őrzi. 
Lélek csak az ember a többi 
emberek lelkében, 
törékeny gondolatokból faragott, 
száztitkú, halovány emlék, 
mely néha a fellegekig magasul. 
Légy méltó e testvér 
áhitatos várakozására 
s remegjen által a tudat, 
hogy most történhet valami, 
ami még nem volt, 
mióta áll a világ 
s Isten kezében se reszketett úgy 
sáranyagod, mint most 
az ő kezében, 
ki megteremt igazán, 
fényből, szeretetből, 
Ő, a te rokonod, 
Ő, a te Urad, Istened. 
Nézz rá, 
büszkén s alázatosan is, 
mint aki megszületett és aki meghal. 
Ne félj. 
Röpítsd feléje a te életed 
s egyedülvalóságod, mely neki 
oly idegen, 
hogy beleborzong 
és megért. 
Légy őszinte, tiszta, bátor. 
Adj példát. 
Szemvillanás csak s kész a bűn 
és az örökre tart, 
örökre büntet, 
öngyilkos haraggal 
és összetöri az emlékedet, 
téged. 
Ne hazudj. 
Ne halj meg. 
Élj benne. 
Ez a nagy pillanat. 
Vigyázz. 

Walther von der Vogelweide: A hársfák csendes árnyán

A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!

Vígan futottam
ki a rétre,
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe!
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
Ejhajahujj!
Most is pirul belé a szám.

S tréfás kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen.
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet, aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot,
ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.

Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott! ó hogy szégyellném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga, meg én magam,
meg egy kis madár a fán,
ejhajahujj!
az nem árul el talán.

(ford: Babits Mihály)