József Attila: Sírdomb a hegycsúcson

A holtan megbántott Adyé

Üveghegy ez. Ezerszínű üveg.

Az ördög csúszkál oldalain föl-le.

Hántott héjú szívekből ez a hegy

Már régen épült. S énekelni megy

Hajnalban ez a hegy a vaksi földre.

– Sej haj, meghalt!… Ó, meghalt!… Hosszú csend.

A hegy kigyúl és táncolni kezd aztán.

Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn,

Ott fenn megáll. Lefekszik. Vértelen

Fénylelke forrón leömlik az arcán.

Hullámzik még és lépcsőkké mered.

– A hegy csúcsáról nagyon messze látni,

Fennebb, a hantról, még messzebbre látni,

Ki akar látni, apró emberek? –

Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy.

Tóth Árpád:Éjféli eső

Az éjféli eső a láthatatlan egekből

Most búsan lezuhan s a csendes éjszakát

Vak zajjal veri fel, mint magas emeletről

Az éjféli öngyilkos ha leveti magát.

Jaj, aki most nem alszik s e sötét, furcsa percben

Gondjai közt motoz, mint a gyufásdobozban

S a gyújtó sárga fénye szemét fájdítva sercen

S a gondok sápadt fénye szemében fájva lobban...

Oh most, aki borús, aki bánata ében 

Őrtornyából leszállna s álom gyepére dőlne,

E roppant éjszaka fekete köpenyében

Hová temesse arcát, mely rejtett, lágy redőbe?

Avagy hová bolyongjon? Vagy csendesen megülve,

Elszálló tűnődését, e bús perctől oldott

Kalandos, kósza bárkát milyen tavakra küldje:

Jövőbe, múltba tán? oh, hol lehetne boldog?

Mondd meg nekem, barátom, mi volna jó ez éjen?

Meleg, hű asszonytestnek beszívni illatát?

Szelíden elbágyadni egy édes szenvedélyben ?

Nézni alvó fiacskád ajkai nyílatát?

Vagy dalt fütyülni tán? egyedül a sötétben

Behunyt szemmel heverve, míg furcsa hang tolul

A csucsorított ajkon? Vagy elméd törni régen

Tanult számtani példán? olvasni angolul?

Vagy ülnél-e velem berregő gépmadárra:

El, el a szürke földről és keresztül az olvadt

Felhők rút rétegén! új étheri határba!

A csillagok ködéig! átrepülni a holdat!

Oh jaj, mi volna jó? nyugalmad hol leled föl,

Riadt, veszendő lélek, örök, bús kereső?

Oh jaj, jaj kihajolni a magas emeletről

S vak zajjal lezuhanni, mint a zúgó eső... 

Lord George Gordon Byron: Ahogy itt jár-kél

Ahogy itt jár-kél, szép, miként

a csillagtüzes éjszaka;

fénybe árnyat és árnyba fényt

szűr arca, szeme, mosolya;

oly szelíden ragyog felénk,

ahogy a vad nappal soha.

Egy sugár még, egy árnyat el -

s a fele báj nem volna itt,

a varázs, mely arcán tüzel

s belengi holló-fürtjeit

a drága fej körül, amely

égi eszmékről álmodik.

S mi ajkán s homlokán lebeg,

az a pír, az az eleven,

s az a derű a szeretet

munkáját zengi édesen:

földi jóságot, és szívet,

melyben tiszta a szerelem.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái

A városvég itt csupa szürke ház,

a részekre angyalka vigyáz

s a villanyfényben, mint aranykehelyben

alusznak a tűzfalak, háztetők,

s a sorompón túl ében-szín delejben

zizegnek a láthatatlan mezők -

a messzeség öblén pár pisla fény ég,

mögöttük nyugodt mélység a sötétség -

Ha becézésem és csókom se kell,

kicsi lány, mivel ringassalak el?

Ha elzár tőlem a buta lakat,

lesajnál minket majd a virradat.

Bámuljuk egymást búslakodva és

szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,

úgy szeretem a nevetésedet,

mint kinn ezt az éjszakát -

aranypor mállik az éj válláról

s szemközt a sarkon a cégtábláról

furcsán szökken a pentameter-sor elő:

"Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő"

- a nevetésed is ilyen bolond:

mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,

két jó-gyerek, rendesen,

messzi kocsma-zene hallatszik,

a környéken minden alszik,

az alkóvban odaát

mélyen alszik anyukád,

szomszédban a Vakos néni,

ferdeszájú Vígláb néni,

Balogh úr, a vasutas,

imádós a kis-inas -

Itt is, ott is, emitt is, amott is,

bajszos rendőr őrzi az álmot,

nagyfülű bagoly őrzi az álmot,

mint kinn ezt az éjszakát,

lámpavilágos éjszakát -

itt is, ott is, emitt is, amott is

dongnak az öreg faliórák,

bánatos hangú ingaórák,

fodrozzák az éjszakát -

Alvó lélek, kússz a tájon,

álmodom mint pókfonálon,

huss! huss!

Föl a légbe visz az út,

tág a lég,

tág az út,

tág a lég, tág az út,

hozd az örömöt, hozd a bút,

hozd az örömöt, hozd a bút,

huss! huss!

Nézd! a ház

mint a felhő, fényt cikáz,

mozdul, mint a barna-béka,

vele mozdul az árnyéka

és belőle alvó lelkek

párolognak, légbe kelnek

a kéményből, mint a füst,

az ereszről, mint ezüst -

száll a kövér Vakos néni,

deszka-vékony Vígláb néni,

és köröttük nagy sereg

libben, szökken, hempereg -

Ni, a Gős pék ketté-bomlott

és kergeti önmagát.

Balogh úr a templomtornyot

fújja, mint a furulyát,

azt fújja, hogy:"Ne sirasson",

mégis könnyezik belé -

Ott meg a cukrász-kisasszony

tipeg fejjel lefelé -

Vígláb néni peckes-módon

sétálgat a sürgönydróton,

krinolinja lyukas-hordó,

kezében egy napraforgó,

vékony nyakán férfi-gallér,

oldalán egy szép gavallér.

Vígláb bácsi nagy kesergőn

kuporog egy lámpaernyőn,

nézi párját:"Lássa, kérem,

parádéra megy a pénzem.

Nekem pohár sőrre sincsen,

neki fodrász, ruha, minden.

Én megmondtam már ezerszer,

hogy hibás a mai rendszer,

államreform kéne régen,

persze nem hitték. Na tessék!

Adó, lakbér...Nem csekélység!

Öt gyerekem van, kérem!"

Oda nézz, szösz-bogár:

ott a boltos lánya áll,

boltnak hisz egy fecskefészket,

benne várja a vevőket:

ez már mégis hajmeresztő,

hogy ma senki be se néz!

Majd belép a szívdöglesztő

hollywoodi filmszinész:

"Kérek kilenc fogkefét,

ráadásul a kezét."

Röptük össze-vissza húz...

rá se nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt

megfogott egy sülthalat.

"Tanár úr tudná talán,

milyen hal ez? macskacápa?"

"Rá van írva uszonyára,

de nincs itt az ókulám."

Pál örült, hogy futhatott

és szekundát nem kapott.

És a ritka állatot

vezeti egy hosszú hídon:

"Majd vadászni megtanítom."

Tejes-ember a kéményen

üldögél, mint nyári réten,

kisgyermek lett újra szépen,

mézes-kenyér a kezében.

Távol, öreg bükkfa alatt

labdázik egy fiú-csapat,

ő a szemét rajta-felejti,

mézes-kenyerét halkan elejti,

kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,

s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre az alvó csapat

potyog a falról, mint a vakolat.

A villanyfényben átdereng az ég,

a városon túl látszik a vidék,

a dombok gyengéd-rajzú háta

- és elcsitul az alvók karneválja.

Jön a söprőgép tompa morajjal,

mögötte a hajnal

fut lobogó szőke hajjal,

csörömpöl a reggel, száll a fény

és az éji tág csodát,

ezt a fura micsodát

ketten láttuk: te meg én. 

W. H. Auden: Laudes

Madárszót himbál  tiszta lomb;

kakasok torka hajnalt kukorékol;

magányos sóhajt társ után.

Napban szikrázik ember, állat;

a szomszédok egymást megérzik;

magányos sóhajt társ után.

Kakasok torka hajnalt kukorékol;

már templomok harangja cseng-bong;

magányos sóhajt társ után.

Embertársak egymást megérzik;

áldott a föld, áldott a népe:

magányos sóhajt társ után.

Már templomok harangja cseng-bong;

a malom-kerék fordul és csöpög:

magányos sóhajt társ után.

Áldott a föld, áldott a népe;

áldott a múló zöld világ:

magányos sóhajt társ után.

A malomkerék fordul és csöpög;

madárszót himbál a tiszta lomb:

magányos sóhajt társ után.

(Tornai József fordítása)

John Keats: Stanzák

December éje zordon,

de boldog vagy, te fa,

mert egy ágad se gondol

szép zöld lombjaira:

dérrel süvít a tél is,

fagyassza bár a szél is,

rügyét kibontja mégis,

ha majd tavasz fuvall.

December éje zordon,

de boldog vagy, patak,

vízed nem arra gondol,

hogyan sütött a nap:

elönt édes felejtés,

kristály habod se lejt, és

sosem gyötör kesergés,

a fagy panaszt se hall.

Bár ezt tennék a drága

leányok és fiúk!

De van, kit nem gyötör, ha

az öröm messzefut?

A változást tudod bár,

nem orvosolhatod már,

a tompaság sem óv már-

ezt még nem zengte dal.

(Ford.: Devecseri Gábor) 

William Blake: Reggel

Harag hágóin át

Nyugat szelíd nyomát

Keresve, mély

Bűnbánattal megyek,

Engesztelés vezet

A hajnalfény felé.

Kardom hegyét a könny

Lemarta: vak dühöm

Már messze jár:

A hős Nap rám köszön,

S hálás könny-függönyön

Át égre száll.

(Ford.: Garai Gábor)

Francois Villon: Haláltánc-ballada

Ott ült a Császár. Dús hajában

hét csillag volt a diadém.

Rabszolganépek térden állva

imádták, barna köldökén

a Göncöl forgott, válla balján

lámpásnak állt a holdkorong:

de a bohóc sírt trónja alján:

"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,

nincs szív, mit kardom át ne járna,

enyém a föld!"... S hogy este lett,

egy csontváz tántorgott eléje

s elfútta, mint egy porszemet.

- Kényúrként éltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Gót ablakokban sírt az Orvos:

"Uram, nektárod merre nő,

amely ír minden kínra s melytől

meggyógyul minden szenvedő?"

S az nyílt: keszeg magiszter

táncolt végig a szobán,

kezében mély ólomkehelyből

kínálva színtelen borát:

"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,

s nincs seb, mit hegg nem takar,

igyál, testvér; e mély pohárból,

csupán az első korty fanyar."

- Kontárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A kútkávánál állt a Gyermek,

szakadt gyolcsingecskében, s rőt

topánban, s nézte lenn a vízben

képét, mely játszani hívta őt:

..."Ha jössz: a holdleánytól este

a cukrot süvegszám kapod,

s minden pirosló reggelente

békákon ugráltunk bakot."

"Jövök már!" - szólt, s a víz lenn nyálas

siklót dagasztott zöld hasán,

míg a halál vihogva vitte

anyjához a vörös topánt.

- Balgán játszottunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Repedt tükrénél állt a Céda:

"Hajamnak árja még veres,

miért, hogy már a régi léha

seregből már senki sem keres?

Ölem még izzó csókra éhes,

mellem rózsája még kemény..."

S az ablakon röhögve lépett 

be az utolsó vőlegény:

"Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,

ma: holt szerelmeid torán

hadd üljön nászlakomát lárva

ágyékod hervadt bíborán!"

- Buján fetrengtünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Éjfél borult a háztetőkre,

s kuvikhang szólt a berken át,

midőn a Bankár útnak indult,

elásni véres aranyát.

Az útkereszten vasdoronggal

hét ördög várta s a Halál;

s mikor kardot rántott, a csontváz

fülébe súgta: "Mondd, szamár,

szamár, mit véded még a pénzed?

Meghalsz s a kincsed elviszem,

s a kincs helyett eláslak téged,

akit nem ás ki senki sem."

- Kufárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Aránypárnáin ült a Dáma,

s üvöltve sírt: "ne még, ne még",

de ő már átkarolta drága

csípői karcsú, gót ívét,

"engedj csak még egy lanyha csókot,

meg egy gyönggyel kivarrt ruhát,

engedj csak még egy buja bókot,

még egy szerelmes éjszakát" -

de ő, rút foltot festve mellén,

mely, mint rákseb, egyre nőtt,

fehér testét nyakába vette

és vitte, vitte, vitte őt.

- Tunyán henyéltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Tüzénél állt az Alkimista,

s óráját nézte, mely lejárt.

"Isten vagy ördög: egy napot még,

amíg megoldom a talányt,

a végső, nagy talányt, amerre

görebjeimnek ezre vitt,

csak egy napot, mert megfejtem,

megfejtem holnap alkonyig."

"Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted"

s vállára vette jéghideg

kezét , míg felrobbant a lombik:

"Aludni mégy most, mint a többiek.

- A Titkot űztük mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Pestis-csengőkkel jött dögvész,

s a reimsi szentegyház előtt

húsvétvasárnapján derékon

kapta a hájas Püspököt:

"Néked szereztem ezt a nótát,

gyerünk nagyúr! Csengőm csörög -

légy pápa vagy próféta, rózsás 

hajnalködökbe öltözött,

légy szent püspök, vagy rút eretnek

ki ég a máglya kormain,

misézhetsz lenn - én fenn nevetlek

a dómok csonka tornyain!"

- Álszentek voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

A vén Paraszt már tudta s várta

alkonytájt kinn az udvaron:

"Görnyedt testünknek nincsen ára,

s úgy halunk meg, mint a barom.

Kaszás testvér! Sovány a földünk!

könyörgöm: egyet tégy nekem:

ha elviszel, szórd szét trágyának

testemet kinn a réteken!"

Ő rábólintott s vitte lassan,

s úgy szórta, szórta, szórta szét,

mint magvető keze a búzát,

vagy pipacsot az őszi szél.

- A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

(Fordította: Faludy György)

Radnóti Miklós: Cartes postales

Chartresból Páris felé

A vonaton a lámpa haldokolt,

a lengő ablakokra néha rátapadt a hold,

szemközt katona ült, szívén egy szőke lány

világított. A lány mosolygott, könnyű álma volt.

Versailles

Felforr a tó és tükre pattan,

kövér halakból dől az ikra,

karcsú lányok nézik mozdulatlan,

arany csöppek hullnak lábaikra.

Jardin du Luxembourg

A gyermekek turkáló ujjain

még vígan pereg a friss homok,

de hívogatják őket már kötéseik

mögül a tűkkel dolgos asszonyok.

Quai de Montebello

Kislány futott el épen,

almát tartott kezében.

Piros, nagy alma volt,

a kislány ráhajolt.

Lehelet még az égen,

olyan halvány a hold.

Place de la Notre-Dame

Dobd el a rémes újságot, vidám

fehér felhőt lenget a Notre-Dame;

ne gondolj másra, ül le, nézelődj,

figyelj! mert holnap úgyis nélküled

bomlik a tér fölött a szürkület.

Mihai Eminescu: Este a dombon

Estefelé szólal a kürt szomorúan,

Ballag a nyáj, csillag vezérli az útban,

Rí a patak, surran a szűz vízű forrás,

Suttog a fűz, drága, te engemet ott vársz.

Égen a hold, az arcán szent nyugalom van,

Nagy szemedet nézi a ritka falombban,

Ütközik a csillag a harmatos égen,

Kebled a vágy, arcod a gond lepi mélyen.

Hold sugarán bomlik az éjjeli felleg,

Házak öreg ormai égre merednek,

Reccsen a kút gémje a szélbe' magában,

Füstben a völgy: furulya szól a sztinában.

S a kimerült földmívelők a kaszával

Hazafelé mennek: a tóka szavával

Zendül a völgy, egyre erősbül a hangja,

Ég a szívem messze világít a lángja.

Ó, hamarost szunnyad az esti falucska,

Ó, hamarost hozzád visz kedvesed útja,

Fűzfa alatt töltjük el szép éjszakánkat,

Folytonosan mondom én, ó, hogy imádlak.

És a fejünk egymás keblére lehajtva

Elaluszunk majd mosolyogva, sóhajtva

A fűz alatt. Ó, pazar, isteni éjjel!

Ki nem adná egész életét el?

(Ford.: Jékely Zoltán)

Juhász Gyula: Epilógus

A vágyak bágyadt hegedűjén

Gyászindulót húzok neked.

Fáradt ujjakkal, tört vonóval

Belesírom mély lelkemet.

Elhantolt álmaim zokognak

A horpadt öblű hegedűn

És könnyeim, az eltitkoltak

Hullnak a húrra keserűn.

Fejem a hegedűre hajtom

És szívem belétemetem,

Most olvad, mint a gyöngy a borban,

Egy dallamba az életem.

A vágyak bágyadt hegedűjén

Elhal a legszebb nóta ma,

Örvénylő mély tenger-szemedbe

Szédül utolsó dallama!

W. H. Auden: Csak barátainknak

Miénk és mégse miénk, külön áll

a barátság szentélyeként,

az év nagyobb részében üresen,

némán azt várja el tőled e szoba, 

mit látogatóként csupán te hozhatsz:

hétvége magánörömét.

E házban, mely mögött szabványos erdő,

szemközt traktorral művelt répaföldek,

hol vendéglátóidnak dolga sok,

nem valószínű, hogy sárkányba vagy

romantikába botlasz , - hogy ha drámát 

kívánnál, ide sem jössz.

Akármi művelt hangulathoz 

akad itt könyv; papír, boríték

levélírónak (bárha bélyeget

nem illik kölcsönadni), -

ebéd és tea közt netán kocsizás, 

vacsora múltán pletyka vagy zene.

Ha baj van (kedvenc halt meg,

a szerető megint komiszkodik),

készséggel hallgatjuk a vallomást, 

meghányjuk-vetjük, tanácsot adunk,

de ha nagyon fájdalmas az ügy, 

nem ütjük bele orrunk.

Bár kezdetben a barátság szava

könnyű, csakhamar kiderül, 

igen nehéz jól beszélni e nyelvet,

hisz rokonnyelve nincs, és nem idézi

gyermekszobák, se hálók zagyva hangját, 

pásztorjátékét, sem udvari versét,

s hamar berozsdáll, hogyha nem beszélik.

Teendő és távolság szétszakít, 

de távollét sem oly szörnyű, ha új

találkozást növeszt föl igazi

élménnyé. Gyertek hát, mihelyt jöhettek,

szobátok készen áll.

Tam-tam keze ügyében dob helyett

doboz keksz, éji rágcsálnivaló.

Ahogy a fegyverek divatja, 

az étvágyé is változó:

a napozó, ki kalóriát számol, 

üveg kristályvizet kap.

Felicissima notte! Dőljetek hamar

jótékony álomba, hisz bizonyos, 

bárki aludt előttetek az ágyban, 

csak olyan volt, kit kedvelünk, 

mint ahogy tény, hogy vonzalmunk körében

nincs más, hozzátok fogható.

(Fodor András fordítása)

Wass Albert: A lámpagyújtó

''''A széles, üres utcán egymagában jött a lámpagyújtó ember, s valami roppant vigasztaló erő volt abban, hogy jött, a maga idejében, mint mindig, lassú imbolygással a Főtér felől. 

Mert a nagy, magányos utcán, a sok néma kapu és ablak között, mikor bent a szobákban felnőtt emberek sírtak, ez a sok kigyúló, kicsi láng mégiscsak békességet és estét jelentett. Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó! Amikor mindenki fejvesztetten kapkod, mindenki jajgat és panaszkodik, és sötét titkokat suttognak lezárt szobákban, mindenki fél és sír és szitkozódik: akkor ő jön egyes-egyedül, mintha nem történt volna semmi, és megszokott régi mozdulattal meggyújtja az alvó lámpásokat. 

Nem fél és nem sír, de amerre elhalad, jön a világosság vele az üres utcán végig. S a gyermek az ablakban didergő, nagy vágyat érzett akkor: lámpagyújtó leszek! 

S tudta, ha megnő, majd bejár minden utcát, ahol sötét van és hideg, és az emberek félve a szobákba bújnak. Világítóbot lesz a kezében, és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat, hogy világosság legyen, s ne féljen senki se többet. Erre gondolt, s kint a lámpától lámpáig verődő embert nézte. 

Valami olyant érzett, amit még soha eddig. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította a torkát, valami égette a szemeit, és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben. Fel kellett szökjön az ablak mellől és berohanjon a belső szobába, ahol a nénik ültek.

- Ilona néni! Ilona néni! Én lámpagyújtó leszek! ''''

Pál apostol: A szeretet himnusza

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, 

Ha szeretet nincs bennem, 

Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. 

Legyen bár prófétáló tehetségem, 

Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, 

Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, 

Ha szeretet nincs bennem, 

Mit sem érek. 

Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek 

S vessem oda testem, hogy elégessenek, 

Ha szeretet nincs bennem, 

Mit sem használ nekem. 

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, 

A szeretet nem féltékeny, 

Nem kérkedik, nem gőgösködik, 

 Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, 

Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, 

Nem örül a gonoszságnak, 

De együtt örül az igazsággal. 

Mindent eltűr, mindent elhisz, 

Mindent remél, mindent elvisel. 

A szeretet soha el nem múlik. 

A prófétálás megszűnik, 

A nyelvek elhallgatnak, 

A tudomány elenyészik. 

Tudásunk csak töredékes, 

Töredékes a prófétálásunk is. 

Mikor azonban eljön a beteljesedés, 

Ami töredékes, véget ér. 

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, 

Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy itéltem, mint a gyermek. 

De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. 

Ma még csak tükörben, homályosan látunk, 

Akkor majd színről-színre. 

Most csak töredékes a tudásom, 

Akkor majd úgy ismerek, 

Ahogy én is ismert vagyok. 

Most megmarad a hit, remény, szeretet, 

Ez a három, 

De köztük a legnagyobb a szeretet.

Helen Bereg: Mondd még

Mondd még! 

Úgy szeretem hallani, ha fülembe suttogod: Szeretlek.

S leheleted incselkedőn megcsiklandozza fülemet.

Mint mezőn suhanó tavaszi fuvallat, 

mely magával hozza nyár melegét, 

úgy melengeti lelkem szerelmes szavad: 

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Mondd még!

Te vagy az első, kinek elhiszem, igaz a kimondott szó, 

s nemcsak hamis arany csendülése, nem hazug, csábító. 

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Mondd! Kérlek, mondd még! Lehunyt szememmel várom, 

e szó felém simítsa minden melegét. 

Mondd még!

S én átölellek, válladra hajtom fejem, hogy ne csak halljam,

érezzem is az igaz, mélységes szerelem hangtalan,

bennem elcsendesülő rezgését.

Nem szólok én sem. Szemem simogatja arcod,

s szemednek üzeni, mit nem érzett e szív rég:

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.