Petőfi Sándor: Az álom…

A természetnek legszebb adománya.

Megnyílik ekkor vágyaink tartománya.

Mit nem lelünk meg ébren a világon.

Álmában a szegény

Nem fázik és nem éhezik,

Bíbor ruhába öltözik,

S jár szép szobák lágy szőnyegén.

Álmában a király

Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál…

Nyugalmat élvez.

Álmában az ifjú elmegy kedveséhez,

Kiért epeszti tiltott szerelem,

S ott olvad égő kebelén. –

Álmomban én

Rabnemzetek bilincsét tördelem!

Illyés Gyula: Szörnyű fegyver

Minden ütésed, átkod

Hiába ellenem.

Szörnyű a fegyverem:

Megbocsátok.

Váci Mihály: Balatoni félrevezető

Tanulság-iskoláskönyvekbe.

1.

A Balaton az egy kéklő

nagy víz.

Van körötte hegy,ménkő

nagy,vagy tíz!

A Balaton a vízből áll

meg partból.

A part a vízből kiáll

és attól-

kezdve van a magyar tenger.

Átlábolhatod száraz sereggel.

2.

Milyen magas hullám dördül!

Ezt úgy hoztuk be-külföldről!

Tengerparti országokból,valutáért.

Mit meg nem tesz magyar ember a hazáért!

Exportálunk délibábot,libamájat,

eredeti kávét,zsuppot- szalmalángnak,

s tengeri sót,keserű sót importálunk,

s virágport,mert nincsen elég hímpor nálunk!

S tengerhabot,tajtékot és legmodernebb

hullámát a nagy nyugati tengereknek.

Látják- itt ez a hullám ni!nyugatnémet!

Angliából hozattuk be a mélységet:

francia a hab s a felszín locsogása.

Színmagyar a káka és tövén- a kácsa !

3.

Itt kék az ég,ha nincsen felhő!

Minálunk fából áll az erdő!

Lentről felfelé nő a búza,

a kocsit a ló elől húzza.

A kerék kerek,- nem mint másutt,

a vermet mi a földbe ássuk!

Fehér a táj itt,hogyha hó van,

s ha nem apad- víz van a tóban.

Kétfelé áll a tehén szarva,

nálunk a fekete-fehér- az tarka!

s a róka után megy a farka!

Ez meg itt ama világhíres

magyar tenger!- Nincs sehol,mint ez

ilyen szép! Hasonlíthatatlan!

Lavor, teknő, vályú, katlan!

A Földön nincs ily panoráma.

Jöjjön még ma Pannoniába!

A létforma univerzális.

Autóbusz, szekér, vicinális,

hozza, röpíti, viszi máris.

Üzleti gondját abbahagyja

Mister,ha látja Akarattya

füzesei közt tengerünket,

melynek szélén a béka ümget.

Bazaltból rakott alacsony

ravatal: ez a Badacsony.

A tó végén ott várja Keszthely,

ajánljuk,ne kerülje ezt el.

Nincs különösen benne semmi,

de azt legalább észrevenni.

S ha útja majd arrafelé visz,

forrón szeretve várja Hévíz.

Itt gyógyul meg reumája,

s- megsúgjuk- szolid a rum ára.

4.

Itt van bunda kifelé szőrrel,

és csárda- igazi ökörrel,

hét szivafa is kutyabőrrel,

és marha:-lába közt a tőggyel!

Paprikás betyár a bográcsba,

csikós aprítva a gulyásba,

a Balatonból fogunk csuszát,

a hegytetőn mutatunk pusztát,

vízimalmot,mely halat őröl,

menyecskét metszünk Önnek- tőről.

Ajándékba a legszebb emlék

pár eredeti teringettét!

S szegre akasztott karikás ostor

szedte- vedte rézangyalostól

s egy cserdítés még!- Kizárólag

külföldieknek!- abból folyólag,

hogy nálunk ez úri kiváltság!

Ennyit hagyott ránk a királyság! 

Petőfi Sándor: A Tisza

Nyári napnak alkonyulatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok,

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarjú-rendek,

Mint könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő: benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza túlsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztük csak egy a nyílás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők úsztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be.

Nagy távolban a malom zúgása

Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját míg telemerítette,

Rám nézett át: aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna a lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, Oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.-

Késő éjjel értem a tanyára

Friss gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

"Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi rosszat kiabáltok róla.

S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap múlva fél szendergésemből

Félrevert harang zúgása vert föl.

Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot! 

Ady Endre: A Duna vallomása

Megtudtam, hogy titkokat rejteget

A mi Dunánk, ez a vén róka,

Mikről talán sohase álmodott

Az ősi barlang-tüzek óta

Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,

Titkait az árnyas Dunának.

Magyar földön ravasz a vén kujon,

Hisz látott ő búsabb csodákat

De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom , mikor:

Tavasz volt és ő csacska-részeg.

Táncolt, dalolt , kurjongatott, mesélt,

Budapestre fitymálva nézett

S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén

Állott velem részegen szóba.

(Ma is félve kalimpál a szívem

S hajh, már régen késik e nóta.

Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.

Torkán hűlt vad tavaszi kedve.

Olyan volt, mint egy iszákos zseni.

Alig mert nézni a szemembe

S én vallattam keményen egyre.

"No, vén korhely, láttál egy-két csodát,

Mióta ezt a tájat mossa

Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,

Mely az öreg árnyakat hozza.

Gyónjál nékem, vén falurossza."

"Mindig ilyen bal volt itt a világ?

Eredendő bűn, lanyha vétek,

Hideglelés, vergődés, könny, aszály?

A Duna-parton sohse éltek

Boldog, erős, kacagó népek?"

S halk mormolással kezdte a mesét

A vén Duna. Igaz az átok,

Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:

Mióta ő zúgva kivágott,

Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámhárító,

Fél-emberek, fél-nemzetecskék

Számára készült szégyen-kaloda.

Ahol a szárnyakat lenyesték

S ahol halottasak az esték.

"Sohse lesz másként, így rendeltetett",

Mormolta a vén Duna habja.

S boldogtalan kis országok között

Kinyújtózott a vén mihaszna.

És elrohant tőlem kacagva.

Eduard Mörike: Folyón

Ó, reggeli, fényes folyó,

fogadj be, nézd, tusakszom,

nézd, testem is mily lángoló,

csókold a mellem, arcom!

- Csiklandva nyúl föl mellemig,

borzongva hűt, lágyan hevít

s ujjong dalol, viharzón.

Csöppekbe hull a napsugár,

aranylik és melenget,

elnyúlok a hullámra már

s hintáz, becézve lenget.

Karom kitártam boldogan,

a nyargaló víz rám rohan,

megfog, megint elenged.

Mormolsz, folyóm, jársz szerteszét.

Talán hozod a régi

időkből a csodás mesét

s el akarod mesélni?

Futsz mostan ott és mostan itt,

keresni látszol valakit,

hogy elbeszéld te néki.

Az ég, a kék, a gyermeteg,

hol a habok dalolnak,

az tükrözi a lelkedet:

hadd, hogy beléhatoljak!

Belémerülök, szállanék,

De fönn a mély, a tiszta kék

mindegyre visszatol csak.

Micsoda oly mély, mint az ég?

Csakis a szív szerelme.

Az is saját lángjában ég,

nincs módja, hogy betelne.

Emelj folyóm magasba hát!

Borzongva zúdulj rajtam át!

Itt vedd az életem te!

Hímes partodra löksz puhán

és hízelegve, kedves.

Vidd boldogságodat csupán

s hullámodon rezegtess

lágy holdat és tündér napot

s ha végre megtalálhatod,

térj vissza kútfejedhez!

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Nikolaus Lenau: Reggel a tengeren

Friss hajnal, jó szél, tűz a nap

perzselve, tündökölve:

a víz, mint ék előtt, hasad:

hogy rohanunk előre!

Zúdulnak elénk a habok,

de dühük háboroghat,

nem állítják meg a hajót,

akárhogy acsarognak:

feltartóztathatatlanul,

viszi az úti láza

s győzelmesen egyre nyomul

a zengő tengerárba,

míg a hullámpermet, arany

sugárkéz-szőtte csipke,

szivárványként és boldogan

libeg-lobog mögötte.

Ameddig látok, mindenütt

víz mozog, parttalan, tág,

a tenger: s íme, szíven üt

valami nyugtalan vágy.

Soká lesz, hogy látlak megint,

hegy s rét virága, bokra! -

S a kajütből egy gyermek int,

jó reggelt mosolyogva.

A hideg zajban, idegen

ég s fény alatt haladva

csöndes melegével milyen

öröm egy ember arca!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Reményik Sándor: Három pad

Szédülve és félelmes-betegen,

Káprázó szemmel és tétova lábbal

Vonszoltam magam késő esti órán

A holt-emlékű sétatéren által.

Hol vannak, kikkel hajdan jártam itt?

S boldog magányom zengő titkait

Az éji lomb most vissza mért nem zúgja?

S ahogy így testben, lélekben letörten

Vonszoltam a sétányon magamat:

Előttem elkáprázott három pad.

Ahogy így vonszoltam magam sután,

Mellettem három pad egymásután

Eltűnt és elmaradt.

Egyiken szerelmes pár üldögélt,

Ölelték egymást, őket a sötét.

Az életemből ez a jelenet

Hiányzik, de nem bánt az engemet.

A másik padon egyedül egy férfi.

Felbámul, szeme az egeket méri.

Magában van, és mégis vele minden,

Mereng a neki jutott drága-kincsen,

Övé minden csillag és minden asszony,

S a varázs-ige, hogy mosolyt fakasszon,

Vagy könnyítő könnyet - ahogy akarja.

Békessége van, nagy gyötrelmek árán,

De végül semmi, semmi sem zavarja.

A teremtésben mégsem ő a vesztes,

Mert minden dolgok lelkébe szerelmes.

Felbámul, és némán hálákat ad,

S szállnak kezére égi madarak.

Ez lehettem volna, - s félig se voltam,

E férfi: az én vágyam, félig-holtan.

A harmadik pad a sorban üres volt.

Azon nem pihent sem eleven, sem holt.

Gondoltam: ha ráülnék pillanatra:

Az a pad akkor is üres maradna.

Áprily Lajos: Falusi postaló

Láttam szegényt az utca mély sarában,

ahogy húz s rángat egy nehéz kocsit,

s az állomásról visszatér magában

a ködben, mely borzongat s álmosít.

Csüdön felül merül az út-mocsarában,

szemébe híg levet fröccsent a sár.

Ha álmodik: porozva jár a nyárban

szegény agyon-nyűtt állat-proletár.

Sújthat szitok vagy ostorvég feléje,

sorsát lebillent fejjel hordja rég.

És néha zúg a puszta-szél zenéje

s szabad mezőkkel int a messzeség.

Egy útja van: postától állomásig,

és más irányba térni nem szabad.

Új hámot kap, ha elvásott a másik,

és küzd a sárral, míg meg nem szakad.

Rád gondolok most száraz otthonomból,

míg búgnak künn a böjti vad szelek,

s havas-esős napok haragja tombol,-

s bús és hős postaló - köszöntelek!

Szabó Lőrinc: Nyári utazás

Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs,

minden perc egy-egy baltacsapás:

kábító fénybalták alatt

izzadva csörtet a gyorsvonat.

Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés:

engem a Tűz vad lelke visz és

old szét, hogy csupa láng legyek

s elkapjam a menekülő egeket.

Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár,

mint testvérem, ez az iszonyu nyár,

s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad

ez a nyomorult Föld a röptöm alatt,

hogy elmarad a renyhe testi lét,

mely most csak az árnyék hüvösét

keresi, dongó és arató –

Nyár van, dél, ernyedt, altató

pihenés – Én sohasem pihenek!

Még túlragyogom a földi perceket,

lelkem még csupa robbanás,

folytonos halál és feltámadás:

még szállok, céltalan és vakon,

de oly tüzekkel gazdagon,

hogy mikor elérem, megborzong a Nap,

ha rácsókolom egy sugaramat.

Nemes Nagy Ágnes: Öntudat

Hogy a tengert először láttam én,

szelíden hajlott egy öbölbe lénye,

s égszínű volt, falusi Máriák

öntudatlan-kék, bújtató köténye.

Azóta már tudom nyálkás színét

a nizzai csigáknak a fövenyben,

aljasság, akna, tüzes éhezés –

„ember” vagyok. 

Mi rosszabb érhet engem?

Federico García Lorca: Kaszida a rózsáról

A rózsa

sose vágyik a pirkadásra:

szinte örökké válva ágán,

vágyik valami másra.

A rózsa

sose vágyik az árnyra, tudásra:

test és álom határán

vágyik valami másra.

A rózsa

sose vágyik a rózsára:

lebegve az ég símaságán,

vágyik valami másra.

(Weöres Sándor fordítása)

Annette von Droste-Hülshoff: Tavasznál nincsen szebb idő!

Tavasznál nincsen szebb idő!

Mi lenne szebb vajon?

Mindent, mi nyíló, zöldellő,

A fény aranyba von.

Hegy-völgyről friss patak zuhog,

Hó olvad, nő az ár,

Vetés smaragdja, tó ragyog,

Csillantja napsugár.

Pacsirta hallatszik körül,

Rigók erdő ölén,

A csalogány is megkerül,

Kakukk szól lomb közén.

Most minden ujjong, érthető,

És nincs vitánk azon:

Tavasznál nincsen szebb idő!

Mi lenne szebb vajon?

W. H. Auden: A Kettek

Te vagy a város, mi meg az óramű,

A kőkaput őrző két sasszemű,

A Kettek,

Kik tőled balra s jobbra át,

Győzve nappalt s éjszakát,

Utánad leselkedtek.

Bölcsebb nem kérdezni, mi lett velük,

Kik szavunk feledve élték életük;

Nekik

Az örvény voltunk és a sziklaszirt,

Kezünk siralmat s rémálmot írt,

S a balsors rózsáját szedik.

A darura mássz, fogadd meg a szót,

Ha jőnek a madárral rakott hajók

A messzeségben.

Halászatról, más nejéről mondd történeted:

Drága percekkel telt szűkös életed

A kocsmafényben.

De ne hidd, hogy előttünk rejtve marad,

S hogy fedhetsz úgy bármit, hogy ki nem fakad,

Feledd!

Semmi sem történt, vagy kimondatott

De hiba hinned, hogy a Kettő halott:

Ne tedd!

Félünk, különben elveszel.

Szemünk a kerítés mögül figyel

Tirátok.

Festékfoltként sötétlik az ég

Valami esni fog, nem eső, nem jég

És nem virágok.

S ha a zöld rét, mint egy fedél lekerül,

Mi jobb lett volna rejtve, kiderül:

Az ellenszenves.

És nézd, a hátad mögött szótlanul

Kibújt s mint gyilkos sarló tornyosul

A fenyves.

A tokjában elfordul a zár,

A szállítók fekete furgonja vár

Míg hazaérsz,

S a semmiből hirtelen jönnek elő

A púpos sebészek, az árnyszemü nő,

Meg az ollós lidérc.

S ezek bármely napon várhatók,

Hát óvatosak legyenek a szók

S a tettek,

Légy rendes, a zárból fújd ki a port,

Húzd fel az órát, nyírd a bokort!

Látnak a Kettek.

(Vachter Ákos fordítása)

Theodor Storm: Jácintok

Ott zene zúg: az éj itt nesztelen,

a virágokból álom-illat száll fel:

én mindig, mindig rád emlékezem,

aludni vágynék, de neked a tánc kell.

S a zene őrjöng, csepp nyugtot se hagy,

a gyertyák égnek, és a vonók sírnak,

táncos körök csukódnak össze és nyílnak,

mindenki lángol: sápadt csak te vagy.

S neked a tánc kell. Nyúlnak már utánad

karok, szíved felé: s te engeded!

Látom fehér , ellibbenő ruhádat,

és lepke-könnyű, gyöngéd termeted.

És árad éji illat édesen,

virágkelyhekből álmodóbban száll fel.

Én mindig, mindig rád emlékezem,

aludni vágynék, de neked a tánc kell.

(Ford: Eörsi István)