2016. október 5., szerda

Ady Endre: Az ősz muzsikája

Most is együtt a Csönd s a Lárma,
Az Ősz csak bennünk változott,
Ódon és nemes muzsikája,
Ha van szép szív, ma is megleli.
Színe, könnye, búja a régi,
Nótái is a régiek,
Tud altató szépet mesélni,
De fölváj régi sebeket is.
Szépek, akik ma élni mernek,
Egy-egy feledő mosolyuk:
Drága, élet-folytató gyermek
S minden könnyük felébredt halott.

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.
Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!
Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.
Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.
Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...

2016. szeptember 19., hétfő

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még Őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő —
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

József Attila: Bukj fel az árból

Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

Engem, kit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom.

Gyulékony vagyok, s mint a nap,
oly lángot lobbantottam — vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.

És verje bosszúd vagy kegyed
belém: a bûntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.

Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.

Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal,
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!

Ady Endre: Szent Margit legendája

Vallott nekem a Nyulak-szigete1
Regék2 halk éjén. Ime, a titok:
Királyi atyja klastromba3 veté
Legendák szûzét, fehér Margitot.

Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
Ájulva hullt egy durva szó miatt.
S robogtak a királyi udvaron
Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

Nyugatról várt sokáig valakit.
Nem vadbajszu, lármás mokány4 nagy úr,
Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
Asszonyos, kósza, könnyes trubadur.5

Már régen várt s megbénult a szive.
Zúgott a vár, prüszkölõ kún6 lovak
Hátán érkeztek hetyke magyarok.
Õ nem jött: egy csöndes álom-lovag.

Õ nem járt a Duna táján soha,
Egy halk dalú és halk csókú legény.
És Jézusnak áldozák Margitot,
Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

József Attila: Perc

Dalol a madársereg,
hogy az erdõ zeng belé,
maszatos parasztgyerek
inal a folyó felé.

A nap is süt melegen,
tüzesíti a leget,
nem is látni az egen
pici keskeny felleget.

A parasztgyerek hevül,
a folyóparton ledül,
homokon gurul tovább,

kavicsot fog, jó lapost,
a folyóba dobja most
s fütyörészve áll odább.

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vízen?
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velõ agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban.
És keményen mint a jég verése,
Oda lett az emberek vetése —
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengõ zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban?
Hulló angyal, tört szív, õrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerõ remények?
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az elsõ árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bûn, szenny s ábrándok dühétõl
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de még se, — hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon.
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derûljön zordon homlokod.
Szûd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

2016. augusztus 25., csütörtök

John Keats: A tenger

Morog a puszta part alatt, amint
erős dagállyal tölt be húszezer
barlangot, melyet éjjel visszanyer
Hekate s árnyas hangjuk zeng megint.
Gyakorta meg szelíd kedélye ring
s a csöpp kagyló is éppen ott hever,
ahol lehullott, mert hullám se ver,
s lekötve most a menny viharja mind.
Ha szemgolyód a nínoktól sötét,
legelje hát a tenger távolát;
ha füled durva zajjal megtelik
s únja az élet súlyos dallamát:
egy vén barlang mellett merengj, amíg
meghallod majd a nimfák énekét.

(Ford.: Vas István) 

Baranyi Ferenc: A kecskekörmök regéje

Szép és gőgős volt a királylány,
rettegték és csodálták,
Balatonparton, Tihanynak táján
őrizte mindig a nyáját.
Kecskéinek sugarat felidéző
aranyból volt a gyapja,
ám ő rideg volt, mint az ékkő
s hold hűse terült el rajta.
Nem bírta szóra sem ember, se kecske,
hallgatott éjszaka s nappal,
nem méltatott senkit feleletre -
furakodott a szavakkal.
Hullámkirályfi lelke morajlott
érte a kínteli vágytól,
egyre fülelte a partról a hangot,
bízva, hogy egyszer a lány szól.
Ám a lány ajka néma maradt,
szorosra zárta a gőgje,
a Hullámkirályfinak szíve szakadt,
bánata lassan megölte.
Haragra lobbant Hullámkirály
s fiáért bosszút állott,
vad áradatát nyögte a táj,
dúlta a parti világot.
Mélybe ragadta a nyájat a víz,
eltűnt, el a sok csudakecske,
ámde a körmüket azóta is
kiszórja a tó a fövenyre.
S a gőgteli pásztor sorsa se másabb:
magába zárta egy sziklaüreg
s szajkózza azt, amit rákiabálnak
azok, akiknek egy szót sem vetett.
Szép és gőgős volt a királylány:
nagy nyája adta a rangját,
Balatonparton, Tihanynak táján
hallani most is a hangját.

2016. augusztus 18., csütörtök

Eduard Mörike: Ének a szélről

Hej, szilaj szélvihar!
Itt meg ott!
Mondd meg, hol van az otthonod!

"Sok éve rójuk,
régóta bolyongjuk
a világot, fiam,
s buzgón tudakoljuk
a választ, s nyomozunk
a hegyeknél, a vizeknél,
ragyogó angyalseregeknél.
De nincs felelet.
Ha nagyobb az eszed,
oldd meg a gondunk.

- Fel, tovább!
Utunk ne álld!
Rokonunk még sok jön utánunk,
kérd a tanácsuk!"Megálljatok!
Kis türelem!
Hol lakozik a szerelem,
a vég mi, s a kezdet?

"Ki mondja ezt meg!
A vágy, fiam,
mint a szél, olyan,
fürge, kavargó,
nem pihen
meg sohasem,
örök, ámde nem kitartó.
- Fel! Tova hát!
Utunk ne álld!
Fel, át az erdőn, a tarlón, a réten,
üdvözlöm, hogyha szép
kincsed elérem,
áldjon az ég!"

(Ford.: Hárs Ernő)

William Butler Yeats: Salamon, Sébához

Salamon dalol Sébához,
Ráhintve csókjait:
"Minden nap déltől kezdve
Beszélgetünk ugyanitt,
árnytalan déltől fogva,
Szerelemről csupán:
E szűk kör tartott fogva,
Akár gebét a karám".

És Séba dalol Salamonhoz,
Amíg térdén megül:
"Ha olyat mondtál volna,
Melynek a bölcs örül,
Mielőtt alakunkat
Megrajzolná az árny:
Tudnád, hogy gondolatom nem ez,
Csak szűk és zárt karám."

Salamon felel Sébának,
Csókolva arab szemét:
"Nincs oly férfi, vagy asszony,
Bármennyit szült az ég,
Ki többet tudna nálunk,
Éreztük nap nap után:
A világ semmi mással,
Szerelemmel zárt karám.".

(Weöres Sándor fordítása)

Lord Alfred Tennyson: Az alvó palota

1

Váltó év kévével s fűvel
ölt s vált más boldog földeket:
itt nedvben szunnyad a hüvely,
s érben a vér áll dermeteg.
Halk árnyak, könnyű fodrú köd
jön a mezőről s vak moraj,
mint messze anyaméh mögött
alvó lelkekhez földi zaj.

2

Lágy fény füröszti teraszok
urnáinak rézsút sorát.
Szökőkút vize nem mozog:
sík medencébe lapul át.
Csarnokban megmeredt a láng;
tornyán a zászló csüggve lóg;
s babérrácsán páva, s nyulánk
fémrudján gubbad a pirók.

3

Tojásain a fecske ül:
benne s bennük az élet áll.
Arany fogas körmeirül
ruhák álmos redője száll.
És légy se rebben: nincs zörej.
Mint egy kép, olyan az egész:
mint ó királyok képe, mely
a falról az alvókra néz.

4

Itt ül a pincér, bontva már
térde közt félig a palack;
amott a vén udvarnagy áll,
s udvarhölgy, arca friss barack:
az apród fogja csöpp kezét;
szemérmes ajka szóra nyíl;
az csókra nyújtja az övét:
arcára rárögzött a pír.

5

S míg mind a száz év eltelik,
az erkélyről-hullt fényeket
metszett kristályok megtörik
s nemes borral tölt serlegek.
Alvó bárók asztal körül,
komoly arcok gyűrűje, vár.
És trónusán szunnyadva ül
a joviális bölcs király.

6

Künn fölburjánzott a sövény
s messziről erdőcskét mutat;
lonc, s vörösbogyós vadnövény
verik burjánnal az utat;
futók, fagyöngyök, összefont
zöld fal, páfrány, tövis-szurony:
fölöttük nyúl ki, s lángot ont
napfényben a kastély-torony.

7

A száz nyár mikor múlik el
s születik újra gond s idő,
amint az új tudat kikel
s az ész kormányzó napja nő?...
Itt minden megmaradt helyén,
mintegy öröktől rendezett -
Jőjj, gond és kéj, kin és remény,
és hozd a boldog herceget!

(Fordította: Babits Mihály)

2016. július 24., vasárnap

Babits Mihály: Elgurult napok

Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
perceim ízét, mely csak frissen édes!

Jön a favágó már hallom a léptét
ütemre s mint a gyilkos szívverése
konokabb egyre – mit tudom a hangról,
messze-e még vagy mikor ér idáig?

Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
A fiatal fák inganak, recsegnek
S a vének lepke levelei fogynak.

József Attila: Alkohol

A rózsakötőjű nap csak nékem integet,
De nem borulok elé, mert úgyis rogyadozik a lábam
S nem is harcolhatok érte,
Mert az alkohol
Kopjás fiatal gerincemet
A nyomorúság abroncsává görbíti már
Lomha lángú poklos katlanában.

Erős kezemmel remegéssé bomlok, ám
A kérges, jó becsületű kéz
Nyugodtan heverész
Kinyíló nagy pihenésben az árnyék homlokán.

Nincs asszony, kire véres szememmel kancsalítsak!

Engem a legforróbb május is csak
Subás nyárral ültet vacsorához
S az íze is kevés.

S most szívem sem lombos erdő, hol szelíd remete
Békült szóval intne: Fiam, imádkozz!
A tisztaság napos mezőit s hűs fenyvesét bevonta
Az elfásult mámor hója, jege,
Ijedten zuhan ott a kétségbeesés
Vasalt szánkója
Ismeretlen üregek borzalma fele.

Meglehet, hogy nem iszok többet,
Hiába köszönget
Síma, udvarias arccal az alkohol.
Többé nem packázik énvelem!

De akarásom leölt hízóként haldokol
És agyam szuvas, megrecsegő fáján,
Vén öngyilkos a padlás gerendáján,
Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.

Radnóti Miklós: Eső esik, fölszárad

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.