Bródy János: Ne várd a Májust

Készülj a hosszú télre, kedvesem

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

A szíved melegét tedd el nekem

Én majd a szemed fényét őrizem

Szedd össze mindazt, ami megmarad

Csak lassan égesd el a vágyakat

Csavard a lángot lejjebb, kedvesem

A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél

Ne várd a májust, kedvesem

Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz

S ha fázol, bújj az ágyba velem

Szelíd legyél, derűs és hallgatag

És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak

Legyél folyó, s ha támad majd a tél

Páncélod lesz kemény és hófehér

(Ijesztő szelek fújnak, kedvesem

Nem hoznak több tavaszt el fényesen

Fejünkre hullanak a csillagok

Rémülten ébrednek az álmodók)

Készülj a hosszú télre, kedvesem

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

Guillaume Apollinaire: A Mirabeau-híd

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna 

S szerelmeink 

Emléke mért zavar ma 

Mi volt az öröm ráadás a jajra

Jöjj el éj az óra verjen 

Száll az idő itthagy engem

Kéz kézben nézz szemembe s közbe tudnám 

Hogy karjaink 

Hídja alatt a hullám 

Fut az örök tekinteteket únván

Jöjj el éj az óra verjen

Száll az idő itthagy engem

Mint ez a víz elfolyó messzeség lett 

A szerelem 

Milyen lassú az élet 

S milyen erőszakosak a remények

Jöjj el éj az óra verjen 

Száll az idő itthagy engem

Jön napra nap új év válik tavalyra 

Nincs ami a 

Szerelmet visszacsalja 

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

Jöjj el éj az óra verjen 

Száll az idő itthagy engem

(Vas István fordítása)

Márai Sándor: Ajándék

És mégis, ma is, így is,

örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel,

a reggelt és a délutánt,

az alkonyt és a csillagokat,

a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát,

egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!

Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,

minden napszakban,

minden pillanatban!

Ajándék ez,

csodálatos ajándék.

A földig hajolok,

úgy köszönöm meg.

Ady Endre: Szívek messze egymástól

Valahol egy bús sóhaj szállt el

S most lelkemen pihen,

Valahol kacagás csendült most

S mosolyog a szívem.

Valahol szép lehet az élet,

Mert lány után futok

S valahol nagy lehet az átok,

Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,

Bomlott, beteg szegény,

Megölte a vágy és a mámor

Éppúgy, mint az enyém.

Hallják egymás vad kattogását,

Míg a nagy éj leszáll

S a nagy éjen egy pillanatban

Mind a kettő megáll.

József Atilla: Tószunnyadó

Tószunnyadó békességgel,

elülő végtelenséggel

óvja szerelmem, ki adta

s tenyerével megnyugtatta.

Bajocskáimat felejtem,

karddá nőtt bicskám elejtem - 

sáppadsz, kiáltó virággal,

és ő dereng, csendes ággal.

Szavad: nem értem, de sürgés.

Szava: nem értem, de zengés.

Nagyon szerethet már engem,

megtűr téged is szívemben.

Czeslaw Milosz: Epigráf: a világ és az igazság

Lévi Rabbi ezt mondta:

Ha a világ az, amit keresel, nem lehet igazság. 

Ha az igazság az, amit keresel, nem lehet világ.

Miért fogod meg a kötelet két végén,

keresve a világot és az igazságot?

Ereszd el az egyik végét,

mert a te makacsságod pusztulásba viszi a világot.

(Dabi István fordítása)

Elza Vecina: A csend ritmusa

Hullottak rám a szavak.

Jégesőként verték a fejem.

Védekeztem, menekültem előlük,

Amíg el nem értem a tengert.

A tenger ősz haját fésülgette és melankolikus

gondtelt tekintettel nézett és beszélni kezdett -

a hangja lassan és mélyen csengett, mint anyám hangja.

- Fuss a jégesőtől - mondta.

- A jégeső tönkreteszi a vetést, letöri a virágokat, leveri

a gyümölcsöket, agyonveri az embert.

A jégeső a halál nővére.

Menj a csendhez!

A csend az élet kezdete -

Minden nagyság kezdete.

Susog a kis makk csendjében született ezeréves tölgy.

Zúg a csöppnyi forrás csendjében született Daugava és Volga.

Dalol a szerelem csendjében született nagy Tagore.

Csendben mozog a fejünk felett a Mindenség, minden életet

nagyszerű ritmusában hordoz.

(Dabi István ford.)

Ady Endre: Én, szegény Magam

Szeretlek halálos szerelemmel,

Te hű, te jó, te boldogtalan,

Te elhagyott, te szép, béna ember,

Te: Én, szegény Magam.

Senkid sincs e bús, pucér világon.

Sorvasztó, álmatlan éjjelek

Holdfényénél fölujjongva látom:

Csak én szerettelek.

Te: Én, aki királynőket vártál

S bölcs királyok hódolásait,

Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:

Csak én vagyok ma itt.

Szeretlek, mert a keserüségnek

Ártatlan és áldott fia vagy,

Mert minden egynek, búsnak és szépnek

Tömjénezni szabad.

Téged elhagyott már minden, minden,

Durván, meg-nem-értőn és gazul.

Nincs szépség, melynek hivője nincsen:

Most én vagyok az úr.

Az egész világ helyett imádlak,

Te hű, te jó, te boldogtalan,

Te szép, kit a buták meg nem láttak:

Te: Én, szegény Magam.

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

címkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan címkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

Lin-csi apát történetei

Lin-csi apát egy nap meglátogatta a szomszédságában álló kolostort. Az ottani apát büszkén mutatta neki, mennyi bambuszfáklyát gyártanak szerzetesei.
- Szorgalmas, dolgos szerzeteseim vannak, Lin-csi, láthatod! Sokat dolgozunk, de sokat is keresünk. Annyi bambuszfáklyát adunk el a városban, hogy kolostorunk vagyona vetekszik Vang nagyúréval.
- Na és miért szorgoskodtok ilyen nagyon, apát uram? – kérdezte tőle Lin-csi.
- Munkánk hasznából munkásokat veszünk a faluból, és velük még több bambuszfáklyát gyártunk. Majd azt is eladjuk a városban.
- És a hasznából újabb fáklyákat gyártotok és újabb hasznot termeltek? – kérdezett újból Lin-csi.
- Igen. A haszonból újabb hasznot termelünk, abból megint újabbat, és így tovább – válaszolta az apát, majd szétrepesztette a büszkeség.
- Mondd, mindek nektek ehhez a kolostor? – firtatta Lin-csi. – Nyugodtan kint maradhattatok volna a városban, ott is mindenki ilyesmivel van elfoglalva.
- Elárulom neked, Lin-csi. Már csak néhány év, s a miénk lesz az ország leggazdagabb kolostora. Ezután megint néhány év, és úgy élünk majd itt, mint palotájában a császár. És amikor gazdagok leszünk, már nem gyötörjük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyelünk. Teát iszunk naphosszat, s a Tanításról beszélgetünk. Elmélkedünk, és hallgatjuk a kert madarainak énekét. Boldog idők várnak ránk, barátom! Nekem elhiheted. Ezért gürcölünk.
- Mondd, apát! Mit csináltatok ti, mielőtt nekiláttatok pénzt keresni?
- Mielőtt nekiláttunk pénzt keresni – kezdte az apát – , bizony nagyon csendesen éltünk. Igaz, nem gyötörtük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyeltünk. Teát ittunk naphosszat, s a Tanításról beszélgettünk. Elmélkedtünk, és hallgattuk a kert madarainak énekét. De akkor szegények voltunk, Lin-csi, nagyon szegények – sóhajtott az apát, s várta, hogy Lin-csi sajnálja őket. De Lin-csi csak ennyit mondott.
- Feltaláltad a macskát, jó apát, amelyik se kint, se bent nem fog egeret! – s bár valóban őszintén szánta a csapdába esett apátot, dühösen elviharzott. Soha többé nem látogatta meg azt a kolostort.

Kosztolányi Dezső: Chanson

Álmodtam egy álmot,

rég volt, réges-régen;

ébredő tavasszal

künn a faluvégen.

Arany volt a színe,

gyémánt kirakatja,

holdsugár, hársvirág

volt a csillám rajta.

El is felejtettem

azt az édes álmot,

bódító illata

régen tovaszállott.

De halk tavaszéjen

újra általélem,

ha az ezüst holdgömb

bújdosik az égen.

Rezgő párafény közt

gyakran látni véllek: 

hársvirágos sírból

hazajáró lélek!...

Dsida Jenő: Álmok

Arcomat éri

hajnali fény

és sírva, remegve,

zokogva, nevetve

álmodom, álmodom, álmodom én.

Libben a hajnal,

vérteritő -

és vágyva, szaladva,

ölelve, kacagva

álmodik, álmodik, álmodik ő.

Rájnis József: Ezópus Beszéde a gonosz hatalomról

Mint jár az, aki hatalmas úrral osztozik,

Szépen mutatja e rövid költött beszéd.

Egyszer az oroszlán, a juh, kecske és tehén

Együtt vadászván, a bokros tölgyfák között

Végre egy otromba testű szarvast fogtanak.

Ottan az oroszlán, a vadat igazság szerént

Négy részre osztván, így kezdett ordítani: 

Enyim az első, mert oroszlán a nevem;

Enyim a második is, mivelhogy erős vagyok;

Nagy az én hatalmam, azért enyim a harmadik;

Jaj annak! aki a negyediket illeti.

Így nyerte el a gonosz hatalom az egész vadat.

Emőd Tamás: Jönnek a lányok

Dél felé, mikor tüzet rak a nap,

Mikor az élet harangszóra kap

És minden vércsepp énekelni kezd,

Hallani vidám, víg-vihogó neszt.

Távol, piros-kék fátyolok alatt

Kacagva, zsongva nő egy lánycsapat,

Nyomába másik, harmadik siet,

Az utca él, az utca fél, liheg!

Aranyvörös, dérittas levelek

Pajkos serege röpköd, rí, nevet -

Száz szoknya lendül, száz szem mosolyog,

S az utca szíve részegen dobog.

Hangos, harangos dél borul le rám,

Az egész utca csupa, csupa lány!

Tűz és vízió hömpölyög felém: 

A sátán áll az utca szögletén.

Kosztolányi Dezső: Húsvét

Már kék selyembe pompázik az égbolt,

tócsákba fürdenek alant a fák,

a földön itt-ott van csak még fehér folt,

a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe

viszik a zavaros szagos vizet,

a lány piros tojást tesz el merengve,

a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,

megrészegül az illaton a föld,

s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -

kelet felől egy sírnak mélyiből,

elrúgva a követ, fényes sebekkel

száll, száll magasba, föl az isten-ember.