József Attila: Levegőt

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

mint bársony-permeteg

és lábam alatt álmatlan forogtak,

ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;

vadkácsa riadt hápogva a tóban,

amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi, 

de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,

hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok

előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

- anyám ott született -

az eleven jog fájáról lehulltak,

mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.

Én tudtam - messze anyám, rokonom van,

ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban 

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,

hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak -

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

Rejtő Jenő: Sír (a) felirat

Ki itt nyugtalankodik csendesen,

Író volt és elköltözött az élők sorába.

Halt harminchat évig, élt néhány napot,

S ha gondolkozott, csak álmodott

Néhány lapot. S mikor kinevették:

Azt hitte, hogy kacagtatott.

Most itt fekszik e nehéz

Temetői hant alatt,

Zöld koponyáján kiüt a csira

És azt álmodja, hogy él.

Szegény. Béke hangjaira!

Ámen. 

Jim Morrison: Ébredés

Mindenki benn van? Mindenki benn van?

Mindenki benn van?

Az ünnepély kezdődik nyomban.

Ébredj!

Nem emlékszem, hol volt vége

Ennek az álomnak

Ébredj!

Rázd ki az álmokat a hajadból gyermekem

Szép kedvesem

Válaszd meg a napot

És válaszd meg a napod jegyét

A Nap istensége az első amit meglátsz

Óriási ragyogó strand hűvös ékköves Holdban

Meztelen párok rohannak csendes partján

És nevetünk mint gyengéd őrült gyermekek

Jólesően a gyermekkor vattaágyába fészkelten

Köröskörül a zene és a hangok

Válassz dúdolják az ősök

Újra itt az idő

Most válassz dúdolják

A Hold alatt az ősi tó partján

Lépj be újra az édes erdőbe

Lépj be a forró álomba

Jöjj velünk

(Ford: Földes László)

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván _______ fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként _______ mozdít bokát és térdet, 
de mégis útnak indul, _______ mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, _______ maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? _______ még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony _______ s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor, _______ mert ott az otthonok

fölött régóta már csak _______ a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal, _______ eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos _______ a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám: _______ nemcsak szívemben hordom

mindazt, mit érdemes még, _______ s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor _______ a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne, _______ míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna _______ az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök _______ ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén _______ a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan _______ a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még! _______ a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, _______ kiálts rám! s fölkelek!

Villon Francois: Apró képek balladája

Tudom, mi a tejben a légy,

Tudom, ruha teszi az embert,

Tudom, az új tavasz mi szép,

Tudom, mely gyümölcs merre termett,

Tudom, mely fán mily gyanta serked,

Tudom, hogy minden egy dolog,

Tudom a munkát, lusta kedvet;

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom az urak nyakdíszét,

Tudom, melyik ruha mi szerzet,

Tudom, ki gazdag, ki cseléd,

Tudom, mily fátyolt kik viselnek,

Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,

Tudom, tortán é sok piszok,

Tudom, mely csap mily bort ereszthet,

Csak azt nem tudok, ki vagyok.

Tudom ló s öszvér erejét,

Tudom, mit érnek, mit cipelnek,

Tudom, pénz szava szép beszéd,

Tudom, hol mérik a szerelmet,

Tudom, mit higgyek a szememnek,

Tudom, Róma mit alkotott,

Tudom, hogy a cseh mért eretnek,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

AJÁNLÁS

Mindent tudok hát, drága herceg,

Tudom, mi sápadt s mi ragyog,

Tudom, hogy a férgek megesznek,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Jan Twardowski: Siessünk

 Siessük szeretni az embereket

olyan gyorsan mennek el

cipő marad utánuk meg süket telefon

csak ami nem fontos az cammog, mint a tehén

ami igazán fontos, oly gyors hirtelen történik,

utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,

mint a tisztaság, amely legegyszerűbben

a kétségbeeséstől születik

amikor valakire gondolunk nélküle maradván

Ne légy nyugodt, hogy van időd

mert a bizonyosság bizonytalan,

elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse

úgy jár egyszerre a kettő, mint a pátosz és a humor

mint két szenvedély,

mely egynél mindig gyengébb,

oly hamar mennek el,

mint júliusban elhallgató sárgarigó

mint egy esetlen hang

vagy egy ügyetlen meghajlás

becsukják szemüket, hogy lássanak igazán

nagyobb kockázat egyébként megszületni,

mint meghalni

mindig túl keveset és túl későn szeretünk

Ne írj róla túl gyakran,

de írj egyszer s mindenkorra,

és olyan leszel, mint a delfin: szelíd, erős

Siessünk szeretni az embereket,

oly gyorsan mennek el,

és azok meg, akik nem mennek el,

nem mindig térnek vissza

hisz soha nem tudni a szerelemről,

hogy az első az utolsó,

vagy hogy az utolsó - első

(Sajgó Szabolcs fordítása)

Ágai Ágnes: Hajnalok

Hajnal. A város 

Alig heverte ki az éjszakát. 

Párás nyirok ereszkedik, 

szitál, szemerkél, taknyolódik. 

Szürke műanyag égbolt. 

A Napot éjszaka leszedték, 

és eladták ócskavasnak. 

Elkenődött felhők. 

A csillagok már letűntek. 

Nincs, aki sztárolja őket. 

A hold is hazavackolt, 

bagóért nem melózik. 

Átható hétfőszag. 

Nyikorgó, rozsdás beindulás. 

Verebek géphangon csiripelnek. 

Mobilodik. 

Az ember lép, rázódik, 

surrog és nyomakszik. 

Előtte a nap. Mögötte a teg. 

Felnéz az égre. 

Keresi a derengést 

Hajnalban valahol valaminek 

derengeni kell. Legalábbis. 

Hajnal. Pitymallás. 

Piros égalj. Szeles idő lesz. 

Kikászálódás a dunnagomolyból. 

Szemdörzsölés, pislantás, 

fogmosás, glu-glu, köpés. 

Torokégető slukkok. 

A kakas felveti taréját. 

Kakaskodik. 

Ébresztőszolgálat. 

A macska lábhoz púpozódik. 

A kuvasz láncot csörget. 

De mi mégis. 

Bődülés, nyihogás, röfögés. 

Orwell. 

Félrerúgott vödör. 

Kinthagyott ruhák a kötélen. 

Lyukas csatornából 

poshadt víz szivárog. 

Az ágon rigó és szarka párbeszéd. 

Jó reggelt, szomszéd! 

Magának is! 

Hajnal. Párállik a tenger. 

Locska fodrok, 

kis teniszlabdák ugrálnak. 

Tengerkék ég. 

Égszínkék tenger. 

Kinyújtózik a Nap. 

Lustán, álmosan. 

Liftbe száll. Emelkedik. 

Feljebb, egyre feljebb. 

Sugárzik. Diadalmas. 

A felhők kezet csókolnak neki. 

Süppedt homokban 

szétszórt kagylóhéjak zörögnek. 

A fény szikláról 

sziklára szökken. 

Összecsukott napernyők, 

egymásbatolt nyugágyak. 

Partra óvakodó medúzák. 

Pihegő hullámok, 

sósmandulaillat. 

Felbúgó hajókürt. 

Közeledő messzeség. 

A nagy víztükör fölött 

kettéhasad a hajnal.

Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, 

a mester, egy lepkére mutatott. 

– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam 

és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, 

s a lepke vigan táncolt a napon, 

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi… 

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, – 

mi az igazság, melyik lehetek: 

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét 

vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi! 

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! – 

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke 

épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán 

valami mégis megborzongatott, 

kétezer évig töprengtem azóta, 

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 

már azt, hogy minden kép és költemény, 

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, 

a lepke őt és mindhármunkat én.

Áprily Lajos: Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek, 

egy idő óta így: napok, napok. 

S tán nemsokára napokkal se mérek, 

azt mondom: percek és pillanatok.

Reményik Sándor: Csomó

Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte: 

Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó? 

De meg nem oldja hit, tudás, erő, 

Örök az élet szálán a csomó.

Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték, 

Hogy bogozták a végzet kezei, 

A végzet a mi babráló kezünk 

És szakadt, véres körmünk neveti.

Az élet szálán ott a sorscsomó 

És meg nem oldja hit, tudás, erő, 

Bár eszmék rendje tűnt miatta le 

S a semmiségből újra visszajő.

Bár ostromolták roppant rendszerek, 

Rajta minden hatalmuk megtörött, 

A megoldások sora végtelen 

S reménytelen - mert a csomó örök.

Mert minden fűszál, minden kis virág 

Egy rettenetes gordiusi bog 

És az marad, míg lélek lesz, ki rajt' 

Halódni, vívni, tépelődni fog.

S a tépelődő, babrálgató ujjnál 

Még szánandóbbak tán a vaskezek: 

Caesar, ki ketté vágtad a csomót, 

Szegény - Te sem oldottad meg.

Donna Overall: Zorbát megértve

Eltáncolom a fájdalmat 

míg sós olívaként csöppekké nem 

sűrűsödik az arcomon

Eltáncolom a kristály-könnyeket 

melyek rég kővé változtatták 

már vállamat

Eltáncolom a gyűlöletbe csapott 

a gyűlöletből közönybe fulladt 

szerelem bánatát

Eltáncolom a félelmet 

félelmet a magánytól 

szorongást az elhagyástól

Eltáncolom a dühöt 

míg el nem szabadul és 

folyóként 

a karomon lefut

Eltáncolom a csalódást 

beteljesületlen vágyaim 

és a túl sokáig tartó álmok felett

Porba táncolom démonjaimat 

a lábam alatt 

elsöpröm őket 

örvénylő spirálban

Mert csak ezután tudom eltáncolni 

ami a szívről 

és a vérről zeng

A térben 

a szavak között 

feszülő térben

Ahol a szavaknak értelme nincs 

Táncolok s csak öröm VAN…

Jiří Wolker: Koldusok

Az Úristen egyszer eljött a portámra 

Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt, 

szénában aludt bizonyára, 

mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt. 

Megállt a küszöbön és alamizsnát kért.

Sok mindenem volt akkor, 

sok fojtogató kacatom. 

Fekete ruhám, bőrkötéses könyvem s gallér a nyakamon 

és mert tele volt a gyomrom, 

jobb-e meghalni mint élni, 

ez volt a gondom.

Nem adtam neki semmit – nem volt kezem –, 

ó, mennyire égetett a szégyen 

mikor a szemembe nézett az a két szem 

oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig. 

Az Isten elment. 

Az ajtó nyitva maradt.

S az ég a nyitott ajtón át a szívemet húzta, 

kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra 

no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba 

s ezüstös emlékezést édesanyámra. 

Most a várost járom s az Istent keresem. 

Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni, 

tudom, hogy egyszer majd csak meglelem, 

de most már nem fog fájni semmi, 

mert elhagytam minden fojtogató kacatom. 

Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra 

kezünkben kalap, fejünk felett a nap.

„Szeretetért esedezünk emberek – 

nyissátok ki a szíveteket!”

(Fordította: Zádor András)

József Attila: Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között

kaparásznak az őszi ködök,

a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,

de szuszogó mozdonyról álmodik

a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb

tollászkodik és hosszan elborong.

A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,

a pirosító kedvű oda már,

oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,

a gyár körül az ősz ólálkodik,

hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,

de nem hittem, hogy itt van, ily közel,

hogy szemembe néz s fülembe morog.

Radnóti Miklós: Három hunyorítás

1

Odakinn már setteng a reggel,

és a parton túli hegyekkel

aranyszárnyu szellők játszanak.

Így fekszem, ringó félhomály van,

a körtében alszik az áram,

de fölébred és felkél a nap;

végigkutatja fekhelyem és

az ablak most csupa rezzenés,

zengő négyszög, tüzes csobogó,

futó fényben lengő lobogó.

2

Figyelj csak, hármat jobbra lépeget

az asztalon, hármat meg balra lép

a lassan ébredő virágcserép,

s a megriadt pohár gyors fényeket

irkál a falra s fürge gondokat

űz az álomtól kerge gondolat.

3

Tegnapi ujság fekszik a földön,

alvó címeit most ujraköltöm

s tiszta szobámon átalúszik a

förtelmes Politika.

Már figyelem a távol híreket,

már egy-egy szó ritmusra lépeget,

hogy tagjaim az álmot levessék,

s ujjamig szalad az idegesség.

József Attila: Gyémánt

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk,

De zsebünkben kavicsok vannak.

Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,

Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.

Most könyörgések szomjazzák erőnket

És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,

Szívünkben a csillag megfagyott.

Igen. Igen.

Elsüllyedtek a haditengerészek:

Szelid révészek csónakáznak Isten felé.

Még a nagyon öregek is

Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára

S türelmet prédikálnak messze,

A mulandóság halainak.

Igen, igen.

Ne higyjük el hát barátaim,

Hogy labdák helyett ökleinkkel labdáztunk!

Mindent meg kell simogatni,

A hiénákat, a békákat is.

Gyémánthegyen állunk,

Szigorú hó, takard el bűneinket,

Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!

Te határtalan kristály!