2018. április 24., kedd

Mimnermos: Szerelem nélkül

Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül?
Jobb meghalni, ha már nem melegíti szivem
titkos boldogság, mézédes csókcsere, nászágy!
Tépi mohón fiatal éve virágait a
férfi s a nő... De ha rádnehezül a siralmas öregkor,
s hervad a szépség, és rokkan a régi erő,
folyton marja szived táját a hideg keserűség,
kedvtelenül nézed, hogy süt a nap sugara,
gyűlöletes vagy az ifjak előtt, kinevetnek a nők is:
így veri-sújtja a sors szörnyű kegyetlen a vént.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Conrad F. Meyer: Alkonypír az erdőn

Az erdőbe menekültem,
agyonűzött, árva vad,
a sok sima törzsre végső
pírját öntötte a nap.

Alig pihegek. Köröttem
moha vérzik, kő s patak.
Sebeimből szakad a vér?
Vagy ez csak szín, alkonyat?

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ahmet Hamdi Tanpinar: Fülemüle

Mintha az ősz mezítelen
játéka lett volna e hang,
a madáré, mely hirtelen
a táj kék tükrébe zuhant.
Levél az est csatáiról,
hajnal kezében reszketett!
Aki halandó, valahol
eléri ez az üzenet.

Ének, melyet nem vonz a kert,
kopár alatta remény,
fájdalma a fűbe tepert
rózsákban bong ősz idején.
Örök illatot keresett,
régi tavasz feledte itt,
holdfényben a falevelek
mosollyal teli álmait.

(Kalász Márton fordítása)

Oszip Mandelstam: A borús ég leplei lengék

A borús ég leplei lengék;
ölel-altat az erdei csend.
A magányos séta keresztjét
belenyugvóan viselem.

S felröppen a hon közönyéhez,
mint vadkacsa, újra a vád, -
miért sújt e borúval a végzet,
miért hurcolom én e magányt?

Lövés zaja. Vadkacsa szárnya
nehezül tavi hártya fölött.
S kettőzve a létüket, állnak
bódultan a parti fenyők.

Visszafénylik a sápatag ég, és
a világ köde ontja a bút -
ó, hadd legyek ily ködös én is,
s add meg, ne szeresselek úgy.

(Baka István fordítása)

2018. március 21., szerda

Czeslaw Milosz: Campo di Fiori

Rómában, a Campo di Fiorin 
olajbogyó, citrom kosárszám,
bor fröccsen tépett virággal 
behintett utcakövekre.
Az árusok rózsaszín tenger-
gyümölcsöt szórnak halomba, 
sötét szőlőgerezdek
hullnak hamvas barackra.
Itt, épp ezen a téren 
égették Giordano Brunót, 
kiváncsi tömeg nézte, 
hogy szít tüzet a hóhér. 
S a láng alig aludt ki
már tele voltak a kocsmák, 
s a kofák kosárszám hordtak 
citromot, olajbogyót.

Varsói körhinta mellett 
jutott e tér eszembe; 
nyájas tavaszi este, 
pattogott vidám zene. 
Elnyomta az a gettóból 
hallatszó sortüzek hangját, 
s messze röpültek a párok 
az enyhe tavaszi égbe.

Az égő házakból néha 
sárkányt hozott a szél és 
a körhintán kerengők 
fekete pernyét fogtak.
Lányok szoknyája lebbent 
égő házak szelében,
s kacagott a víg sokaság,
- oly szép volt a vasárnap.

Lesz, aki ezt így érti: 
legyen Varsó, vagy Róma, 
üzletel, mulat a jónép,
a máglyát elkerüli. 
Másnak más a tanulság – 
minden, minden mulandó, 
még ki sem hányt az a láng 
már kezdik elfeledni.

Akkor a mártírok nagy 
magányán eltünődtem. 
Hogy amikor Giordano
a vesztőhelyre lépett 
egyetlen árva szót sem 
talált az emberi nyelvben, 
hogy búcsút vegyen véle 
a hátramaradóktól.

Siettek, várt a kocsma,
s piac - tenger gyümölcsét, 
citromot, olajbogyót 
hordtak a víg zsivajban.
S már oly messze volt tőlük, 
szinte évszázadokra,
s ők egy percet, ha vártak, 
míg elragadta a tűz.

E magányos pusztulókat 
a világ már elfeledte, 
nyelvük oly idegen lett, 
mint kihült bolygó nyelve. 
Míg mindebből legenda 
nem lesz és évek múltán 
egy új Campo di Fiori 
egy költő újra lázad.

(Gömöri György ford.)

Ellen Niit: Hó és álom

Milyen jó néha vidámnak lenni,
érezni: nem vár semmi kín ránk.
Buta dalokat dudorászni
anélkül, hogy vörösbort innánk.

Nyitott szemmel bolond álmokat
látni, miktől fut a sivárság.
Havas erdő csendjébe veszve
hallgatni a kakukk hívását.

Hagyni, hogy a fenyő és éger
havat hintsen ránk mint virágot -
aztán nevetve lesöpörni
magunkról mindent: havat és álmot.

(Ford: Képes Géza)

2018. március 15., csütörtök

Jan Staszków: A pillanat

Ebben a rövid
pillanatban
téged
várlak
a rétemen
amit megremegtetett
a lépted
Végül megállítod
félúton
a könnyet
egyébként
nem érne el
hozzád
Egyetlen pillanatban
rejlik
minden
tél
és nyár
imára kulcsolva
a rét elején
s a két kezed
miként a madarak szárnya
a vággyal
versenyt
repülve


(Dabi István fordítása)

Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

Nincs mit mondanom -
nincs mit mondanod.
Szemed jégvirág borítja -
már mögé nem láthatok.

Nincs mit mondanod -
nincs mit mondanom.
Párosan viselt magányunk
súlya nem megosztva nyom:
egészben a válladon,
egészben a vállamon.

Ne értsd félre, ha kereslek:
rádtalálnom nem öröm,
tűnt ölelés emlékétől
únt öleléshez szököm.

Varázsod szét így töröm.

Válni kell.
Önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.

Válni kell.
A szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.

Pablo Neruda: XVII. szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

(Somlyó György fordítása)

Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak

Dicsőséges nagyurak, hát 
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.

Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr’ aHazának.

Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

József Attila: Levegőt

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábam alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi, 
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban 
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

2018. február 18., vasárnap

Rejtő Jenő: Sír (a) felirat

Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csira
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen. 

Jim Morrison: Ébredés

Mindenki benn van? Mindenki benn van?
Mindenki benn van?
Az ünnepély kezdődik nyomban.
Ébredj!
Nem emlékszem, hol volt vége
Ennek az álomnak

Ébredj!
Rázd ki az álmokat a hajadból gyermekem
Szép kedvesem
Válaszd meg a napot
És válaszd meg a napod jegyét
A Nap istensége az első amit meglátsz

Óriási ragyogó strand hűvös ékköves Holdban
Meztelen párok rohannak csendes partján
És nevetünk mint gyengéd őrült gyermekek
Jólesően a gyermekkor vattaágyába fészkelten
Köröskörül a zene és a hangok
Válassz dúdolják az ősök
Újra itt az idő
Most válassz dúdolják
A Hold alatt az ősi tó partján
Lépj be újra az édes erdőbe
Lépj be a forró álomba
Jöjj velünk

(Ford: Földes László)

2018. február 4., vasárnap

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván _______ fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként _______ mozdít bokát és térdet, 
de mégis útnak indul, _______ mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, _______ maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? _______ még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony _______ s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, _______ mert ott az otthonok
fölött régóta már csak _______ a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, _______ eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos _______ a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: _______ nemcsak szívemben hordom
mindazt, mit érdemes még, _______ s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor _______ a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, _______ míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna _______ az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök _______ ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén _______ a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan _______ a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! _______ a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, _______ kiálts rám! s fölkelek!


Villon Francois: Apró képek balladája

Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet;
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom az urak nyakdíszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mily fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
Tudom, tortán é sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudok, ki vagyok.

Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek, mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

AJÁNLÁS

Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.

(Ford.: Szabó Lőrinc)