Nukada: Kék éjszaka

Holdfényes út, közelbe senki -

a szél virágos ágat ingat;

éj szűrődik a kerteken ki

s kéken belengi

elrebbenő, halk álmainkat.

(Bardócz Árpád fordítása)

Iliasz Taszopulosz: Élmény

A nappal fénye nem látszik mindenünnen.

Fölötte hold-fantom köröz. Mintha mozdulatlan,

pőre lény,

aki magába gyűjt minden erőt.

Behálózza a világot,

s mindenkit

álomba szenderít.

(Szabó Antigóné fordítása)

Betim Muco: A tenger

A tenger alszik

S a sirályok is némák

Hogy fel ne keltsék

A mozdulatlan vizet

A sötétség vékony takaróját feljebb húzzák

A csőrükkel

Hogy beborítsák a kék hátat.

Egyedül én szólítom őt hangosan,

Kavicsot kapok fel

Hogy felébresszem

Mert e pillanatban csak nekem

Jutott az eszembe elbeszélgetni

A tengerrel.

(Dabi István fordítása)

Hermann Hesse: Elmélkedés

Isteni és örök a szellem.

Feléje tartunk, képei s eszközei,

s lelkünk legmélyebb vágyai: lenni,

mint ô, fényében világítani.

De halandónak s földinek születtünk;

élőket, lomha nehézkedés nyomaszt.

Nyájas anyameleggel vesz körül a természet,

emtet a föld, bölcső és sír vet ágyat.

Ám a természet nyugtot mégsem ad,

anya-varázsán atyai tűzzel

áttör a halhatatlan szellem

intő szikrája, gyermeket férfivá edz,

az ártatlanságot kioltja, s harcra, tudatra ébreszt.

Így tétovázik anya és atya,

test és szellem között

a teremtés legtörékenyebb gyermeke,

a remegő ember-lélek, szenvedésre

minden lénynél alkalmasabban s a legnagyobbra hivatottan:

hívő, reményfő szeretet.

Útja nehéz, étele bűn s halál,

olykor sötétbe téved, olykor

jobb lenne néki nem lennie;

de örökké fölötte ragyog rendeltetése;

vágya: a szellem és a fény,

s veszélyei közt - érezzük - különös

szeretettel szereti őt az Örökkévaló.

Ezért, bolyongó testvérek, minden

megoszlás közt mégis szerethetünk,

és nem gyűlölet és ítélkezés,

hanem türelmes szeretet

és szerető tűrés visz a szent

célhoz mind közelébb.

(Rónay György fordítása)

Tonu Onnepalu: Mennyivel könnyebb lenne...

Mennyivel könnyebb lenne úgy élni,

ha tényleg azt mondanánk, amit gondolunk,

nem azt, amit okos dolognak tartunk.

Butaság lenne többnyire mind kettő,

de akkor mi van. Okosak akarunk lenni,

tudatosan féligazságokat mondunk,

és nagyon tudatosan csak fél életet élünk.

Ennek a végeredménye nem is lehet más,

mint ez a világ, aminek amúgy nincs is olyan sok hibája.

Essôs nyáron is lehetnek tiszta éjszakák.

Ám a fáradtság, az bizony fáradtság.

(Jász Attila fordítása)

Grigore Vieru: A szerelem nyugalma ez?

A szerelem nyugalma ez?

Belepte hajam a dér.

Még perzselő az álmom

akár a frissen sült kenyér.

Ragyog a fű? Nem látom én:

a völgyben lenn forrás zenél?!

Ott fent kutatlak árnyalak,

a Holdtól messze jár a Nap.

Fényedig nem ér karom.

Mért születnek csillagterek?

Csak a bánat, a fájdalom,

s nem több, amit megismerek.

(Koosán Ildikó fordítása)

Vytautas Karalius: Füsttel íródott fel az égre...

Füsttel íródott fel az égre

ez a hideg reggel,

a jéggel a folyóba,

a nappal az égbe.

És én mibe?

Milyen szembe,

milyen ablakba?

(Dabi István fordítása)

Lord George Byron: Inezhez

Ne mosolyogj sötét szemembe;

hisz vissza nem mosolyoghatok:

ó adja ég, ne sírj sosem te,

ha könny nem enyhíti bajod.

Kérded, minő sötét talányok

marják e bús, ifjú szívet?

Hiába - nyitját nem találod,

búmat te meg nem enyhíted.

Nem gyűlölet, nem szerelem hajt,

nem bárgyú hírt esdeklek én,

hogy ócsárlom most a jelen bajt

s a kincseim mind elvetém:

de minden elfáraszt meg untat,

mit nézek, érzek, hallgatok.

A Szép se vigasz lomha búmnak;

szemed sugára is halott.

Ez az a szivós bú, mi zordul

üldözte a bolygó zsidót;

mely nézni sem mer a síron túl

s nem várhat addig semmi jót!

Elfutni vágyom enmagamtól!

Messzire vinném átkomat,

de sarkon űz egy vad kalandor,

a lét-üszök - a Gondolat.

Gyönyörben fürdik még a víg nép,

mit én eluntan hagytam el;

bár álmodozna lázba mindég,

s ne kelne a valóra fel!

Száz új vidéken kell törődnöm,

s bút látok a megjárt úton;

csak az vígasztal, hogy a földön

a legszörnyűbbet már tudom.

Mi ez? Ne kérdd, szánj meg, sugár lány,

ne bánts te, jobb, ha álmodol:

ne tépd le szívemről a lárvám,

alatta tátong a pokol.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Johann Wolfgang Goethe: Vadrózsa

Rózsát lát meg egy legény,

vadrózsát a réten;

szép, akár a hajnalfény,

fut a fiú könnyedén,

erre vágyik régen.

Piros rózsa, rózsaszál,

vadvirág a réten.

Fiú szól: Letörlek én,

vadvirág a réten!

Rózsa szól: Megszúrlak én,

nyúlhatsz százszor is felém,

nem szakítsz le mégsem.

Piros rózsa, rózsaszál,

vadvirág a réten.

A fiú letépi már

a rózsát a réten.

Jajgat, szúr a rózsaszál,

tolvajával szembeszáll,

nem menekszik mégsem.

Piros rózsa, rózsaszál,

vadvirág a réten.

(Képes Géza fordítása)

Janis Sirmbardis: Az élet színeit őrzöm

Tudom, a hétköznap az,

amikor a világ színei

szürkés tónusokban játszanak.

Tudom, a hétköznap az,

amikor teszed, mit minden nap tenned kell,

gondjaid és a családi tűzhely parazsa,

ami reggel és este oly halovány.

Tudom, a hétköznap ez -

de bennem szivárvány ível,

de bennem csodás fények lobognak.

A tűz húga vagyok

az Élet gazdag színeit őrzöm,

amik a hétköznapok derén és porán

melegen és örömtelin hatolnak át,

hogy a szerelem két szemével

nézzék a világot.

(Dabi István fordítása)

Maria Under: Fehér éjszakák

Megjöttek, ezüstös éjszakák,

midőn nem alhat a fénykupolás ég

s a tenger. Míg lesem az éj szavát:

bennem a vágy, mint eleven parázs ég.

Mint villó szálak, megkötnek az éjek,

az illat pillanatig sem csitul:

a vadvizek ringó habja felébred

s a szellőt ős dalokkal zengi túl.

Arany-fürtöt langy fuvalom ölelget,

a szem: a nagy, e lángoló titok s a lelket

fehér álomképek varázsa fogja.

Tüzespirosra duzzadt ajkamat,

szerelmesem, csókold, vérezd, harapd –

ne félj: nem fogy ki hajnalig se csókja.

 (Képes Géza fordítása)

Nyikolaj Ogarjov: Barátaimhoz

Jöttünk részegítő reménykedéssel,

jöttünk erős lélek szárnyaival,

jót, igazat kívánó szenvedéllyel,

szerelem, álom hívott és a dal,

s az élettel harcra keltünk korán,

erőnk se szántuk a tusa során.

De érlelő megértést nem találva:

legszebb reményeink és álmaink,

mint a levélaz őszi hervadásba,

lehulltak, és száradva sárga mind;

s rokonná ölelt minket most a bánat,

mint szél a hervadt levelet s az ágat,

s mint temető, melybe szíveket ásnak:

ó, mennyi érzést, drága arcot, eszmét

temet magába lelkünk mélyen... És most

a zord ész vádjai az eget fenyegessék?

Mit ér a vád? - Alázat vértjébe a lelkünk

felöltözik - hogy így haragtalan békére leljünk.

(Váci Mihály fordítása)

Robert Frost: Tűz és jég

Mondják, a föld veszte a tűz

lesz, vagy a jég.

Én mint ember, kit vágya űz,

amondó vagyok, hogy a tűz.

De ha kell a kétféle vég,

itt gyűlölet is annyi van,

hogy pusztítószerül a jég

is éppolyan

jó és elég.

(Hárs Ernő fordítása)

Waclaw Oszajca: Vágy

Egyszerre szeretnék birtokolni mindent

decemberi havat

a virágzó hársfa ágán

ugyanazon réten egy időben

zöld füvet és szénát

szeretném egymás mellett látni

az almafa virágát s gyümölcsét

az elröppent éveket

szívélyes összhangban

a jelen napokkal

kis faházunkat

egy városi épülettel

és még

szeretném ha egyszerre lenne

sírom és bölcsőm

(Fordította: Zsille Gábor)

Mimnermos: Szerelem nélkül

Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül?

Jobb meghalni, ha már nem melegíti szivem

titkos boldogság, mézédes csókcsere, nászágy!

Tépi mohón fiatal éve virágait a

férfi s a nő... De ha rádnehezül a siralmas öregkor,

s hervad a szépség, és rokkan a régi erő,

folyton marja szived táját a hideg keserűség,

kedvtelenül nézed, hogy süt a nap sugara,

gyűlöletes vagy az ifjak előtt, kinevetnek a nők is:

így veri-sújtja a sors szörnyű kegyetlen a vént.

(Szabó Lőrinc fordítása)