Pablo Neruda: Méztől ittas fehér méh

Méztől ittas fehér méh, lelkemben egyre zümmögsz,

s lassú füstkarikákban kanyarogva keringsz fenn.

Reményvesztett szerelmes vagyok, visszhangtalan szó,

vagyok hajdani gazdag, kinek semmije nincsen.

Végső kötél, szorongó vágy végső reccsenése,

a végső rózsaszál vagy földem sivár ugarján.

Ó, hallgatag lány!

Hunyd be sötét szemed most, hol az éj szárnya verdes.

Vetkőzz le, szűzi szobrát testednek kitakarván.

Koromsötét szemedben az éj próbálja szárnyát.

Két karod friss virágszál, s az öled rózsahalvány.

Fehérlő kebleid mint hófehér csigaházak.

Homály lepkéje szunnyad hasadnak gyenge halmán.

Ó, hallgatag lány!

A tenger szele kóbor sirályokra vadászik.

Esik... Ahol te nem vagy, magányosság szakad rám.

Víz járja be mezítláb az eső-mosta utcát.

Beteg módjára sóhajt a lomb a fiatal fán.

Újra élsz az időben, karcsú és szótlan vagy.

Úgy zümmögsz, mint fehér méh, lelkemben néhanapján.

Ó, hallgatag lány!

(Kálnoky László fordítása)

Voltaire: Rögtönzés

Kell gondolkozni; ha nincs gondolat,

bár lelke van, az ember léte aljas;

kell szeretni; célt, értelmet ez ad:

az emberélet enélkül siralmas.

Kell, hogy legyen meghitt baráti kör,

kiművelt, nem önhitt fők társasága,

amelyben otthonos számos gyönyör,

mely nélkül végtelen a napok hosszusága.

Kell, hogy legyen egy kipróbált barát,

kit az ember megkérdez, kire hallgat,

ki csillapítja lelkünk viharát,

élét vevén a kéjnek és a bajnak.

Kell, hogy legyenek pompás estebédek,

hol, fesztelen, az ember csemegél,

jó borokat és szellemes igéket,

és mégse részeg, hogyha végetér.

És vallani kell, éjjel, ráborulva,

a drága tárgynak, kit szívünk imád,

és ha felébredtél, folytatni újra

s álmodban is gondolni rá tovább.

Barátaim, elismerhetitek,

s én már tudom, hogy élhető az élet!...

(Jékely Zoltán fordítása)

Anatol E. Bakonsky: A szél

Nézem a szelet, s nem látom,

hosszan nézem, s nem látom,

csak azt látom, mint hajlonganak az ágak,

s mint futnak a fű közt a levelek.

Nézem az időt, s nem látom,

hosszasan nézem, s nem látom-

Csak azt látom, mint nőnek a gyermekek,

s mint őszülnek, görnyednek meg az emberek.

(Kányádi Sándor fordítása)

Mara Belcheva: A hegy

…Szeretem őt, mutassa bármely arcát!

Ha sír a hegy, kedves mikor nevet.

Mikor dühöng, s haját szelek kavarják,

szórva esőt, aranyló felleget.

Kedves nekem, ha bóbiskol a ködben,

álmában földereng a bíbor szilfalomb,

aranyló nyírfa nő, míg alszik, álma közben,

árnyékos oldalán meg vén fenyő búsong.

Oly szép az is, ha felhőktől takartan

csak a tehén kolompját hallani,

távolból szól, mint szívben régi dallam.

De szép az is, mikor fejszék kopognak,

s fenyők rőt szálait vonszolja valaki,

a városokba háznak, koporsónak.

(Tóth Krisztina fordítása)

Bertolt Brecht: Virágoskert

Ezüstnyár és fenyő között, sövény

s fal-övezte tóparti kert, amelyben

oly bölcsen osztva évszakok virága,

hogy márciustól októberig virít.

Itt ülök néhanapján reggelente,

és azt kívánom, bárcsak mindig én is

a különböző jó és rossz időkben

mutathatnék valami kedveset.

(Somlyó György fordítása)

Charles Baudelaire: A nap vége

A fakó napfényben éled,;

fut, vonaglik, forr vadul

a zajos, kegyetlen Élet;

míg az ég boltjára hull

a gyönyörtadó nagy éjjel

s enyhül az éhes s a rab,

bűnt, bút elfeled a setéttel

s szól a költő:... „Vártalak!

Fáradott a lelkem, testem,

a nyugalmat égve esdem,

sok bús látomány mar és tép.

Hátra fekszem. Jöjj le, födj be

lebbenő gyászfüggönyödbe:

Ó, üdítő, hűs sötétség!

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Czeslaw Sobkowiak: A szó

A szó néha szakadék

A fenekén már csontok fehérlenek

Világítanak mint csalóka ég

Készen kilökni a kézből a tollat

Hogy halott tartalommal teljenek meg

Hogy ne az eleven költő menjen a nap alá dalolni

Ami a hideg tenyereknek csak érthetetlen kijelentés

És megmentett dolog a mulandó lélegzetek között

És saját fájdalmam folytonos rejtélye

Tehát írni kell minden tárgy közül

Bölcsesség nélkül

Élve

E szegélyen így erősítve a testet

Valami ismeretlennel és közelivel

Mint a szoba sötétjében hirtelen felgyújtott fény

Az emberek között

Írni kell

Élni kell

Mintha a könnyeken át óceán folyna

És a szikla hópehellyé változna

Mint valaki aki a szerelmében

Meg kívánja őrizni

A napot

És mindent elveszít

(Dabi István fordítása)

Vjacseszlav Ivanov: Ősz

A földre hullt levél ajándék,

Körötted bíbor verssorok...

Tündöklő-csöndes a halál még,

Ezüstbrokátja rád ragyog.

Az alkonyat arany porán át

A távol épp így senyvedez;

S hegyek fölé terítve szárnyát

Kék-szürke búd így lengedez.

S a mennyeken sziromlik, ég a

Holdfény - oly tiszta és fehér!...

És imaként szállong a néma

Fákról a lángoló levél...

(Baka István fordítása)

Marina Cvetajeva Ha nézek...

Ha nézek a szárnyra kelő levelekre,

hogy szállnak alá, lepik utca kövét,

s hogy törli le őket a piktor ecsetje -

így véglegesülhet a vásznon a kép -,

azt gondolom (ó, soha senki se vágyik

ölelni, simítani már fejemet),

lombcsúcson, ahol csak a rozsda virágzik,

levél vagyok én is - a fán feledett.

(Baka István fordítása)

William Shakespeare: XVI. szonett

De mért nem várja különb fegyvered

Az Időt, ezt a véres zsarnokot?

S romlásodtól mért nem óv üdvösebb

Eszköz, mint ezek a száraz dalok?

Boldog óráknak járod ormait;

És sok még parlag kert, sok szűzi vágy

Megteremné élő virágaid,

Hűbb képeid, mint amit ecset ád:

Így az élet rajzolná újra ezt

Az életet, melyet külszínre és

Belcső becsben föltárni ez (a Perc

Ónja s az én inas-tollam) kevés.

Ha átadod, megtartod életed;

Élned kell: élj, rajz, saját remeked.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Jorgosz Markopoulosz: Apám házat akart építeni

Apám egész élete arra ment rá, hogy felépítsen egy otthont.

Minden délutánt, minden ünnepnapot a kis konyhában töltött,

Édességet nem evett, kávéházba nem járt.

Amikor meghalt, egy gazzal benőtt telek

Maradt utána, amelynek nincsenek ablakai, ágyai, évei…

Változnak az idők, ahogy mondani szokták,

Sok minden történt azóta.

Bátyámmal elvesztettük egymást, megtudtuk, hogy apánk is meghalt...

Szóval ezért nézek esténként ilyen mélyen a szemedbe.

Talán én még érezhetem azt az odaadó fészekmeleget,

Amit ő soha nem érezhetett.

(Szabó Antigoné fordítása) 

Kazimierz Nowosielski: Hallgatás

Legyél olyan csendben hogy a tengerfenéken

szétnyíljon a kagyló

legyél olyan csendben hogy az éjszaka

élesítse hallásodat

s a nap a figyelmedet

hogy halld meg a szívedben

a fecske csivitjét

hogy a kezeket nézve halld hogyan fut át

a testen a lélek

Építsd mint hidat a folyón

amin átjutsz a túlsó partra

(Dabi István fordítása)

Algernon Charles Swinburne: Ballada Álomhonról

Elrejtem a szívem rózsasziromban

Távol a naptól, kert közepén

Hó puha ágyban, lágy nyugalomban

Rózsa alá rejtem szívem én.

Mért nem szunnyad e lágy helyén?

Rózsalevél sem rezzen a fán.

Mi nem ereszti az álmot elém?

Semmi - csak egy titkos csalogány.

Légy csendben; a szél szárnyat csuk nyomban,

Nyugtalanabb bár, mint te meg én.

Légy csendben; a nap nyila megtört a lombban,

Alszik a szél a tenger melegén,

Bánt még mindig a tünt remény?

S gondok tövise szúr talán?

Mi tiltja lezárni pillád idején?

Semmi - csak egy titkos csalogány.

E zöld haza rejlik báj - álomban:

Nincs meg a mappa semmi helyén,

S édes bár a gyümölcse, halomban

Nem hever árus áruhelyén.

Álomdana zeng a fák tetején,

Álomfecske száll a bogán.

Ebhang nem veri őzét rejtekén.

Semmi - csak egy titkos csalogány.

Álomhonban rejtezem én,

Sem szerelem, sem csáb ezután

Nem ér a fülembe, nem hat elém

Semmi - csak egy titkos csalogány.

(Babits Mihály fordítása)

Jan Staszków: (Az éj sötétjét...)

Az éj sötétjét

cseréld ki

a felfelé

hozzád vezető

lépteimre

Állíts keresztet

de ne Krisztusét

az ösvényünkre

szemben velünk

Tegyél rá

nap égette fűszálakat

amikor nem fújnak a szelek

ez lesz

a mi

végtelen

egymás-felé

futásunk jele

És ha reszkető

húrra lelsz

megtalálod

ebben az egy

pillanatban

az egész életet

az elejét és a végét egyaránt

(Dabi István fordítása)

Gregor Papuček: Esténként

Esténként,

amikor töredeznek a gondolatok,

úgy raknám össze a szavakat,

hogy magukra találjanak,

kik nem tudják,

hogy ők már nem ők;

hogy levessék

az alattomos múltban megkopott,

kicsinyhitűségtől átázott ingüket.

Esténként,

mikor a fáradtság álomba süllyeszt,

szavaimmal

beleharangozom

a sűrűsödő sötétségbe,

nehogy örökre

elaludjatok nekem.

Esténkent,

mint fáklyák,

égjenek szavaim,

hogy borostyán fényüknél lássátok,

sötétségtek árnyékában hogyan álmodom

rólatok.

(Fuhl Imre fordítása)