2019. június 2., vasárnap

Ezra Pound: A jócimbora balladája

Zelotes Simon mondja, 
kevéssel a keresztre feszítés után 
Hát elveszejté legjobb cimboránkat 
Papok s gazok szégyenkeresztje? 
Izmos legény volt, hajh, a cimboránk: 
A hajókat s a nyílt tengert szerette.

Midőn bekerítették emberünket, 
Mosolygott ajka, az áldott. 
„Ezek hadd menjenek – szólt ránk mutatva –, 
Vagy átkom hull reátok!”

Így szabadultunk a dárdagyűrűből – 
Ő nézte a hordát, s felnevetett: 
„Miért nem fogtatok el, midőn magamban 
Róttam az utcákat s tereket?”

Aromás bort ittunk, rubinpirosat, 
Hogy legutószor együtt ült velünk – 
Nem kappan pap, de férfi volt a talpán, 
S jó cimbora volt: a mi emberünk.

Nem fogják könyvbe zárni őt, tudom, 
Bár gonddal írják lapjait s nagy ésszel: 
Tenger fia volt, nem kopasz tudós, 
Ki molyrágott iratcsomókba vész el.

Bolondok! Azt hitték, hogy tőrbe kapták, 
S már örvendeztek is halálán. 
„Menyegzőre megyek – így mondta ő –, 
Pedig tudom: keresztfa vár rám.

Láttátok: vakot, bénát gyógyítottam; 
S a halott szíve újra melegen vert – 
Most láttok újabb, szomorú csodát: 
Hogy mint gyaláznak meg egy igaz embert.”

Isten fia volt a hű cimbora, 
S munkált a testvérek javán. 
Láttam, mint rémített meg százakat, 
S én láttam őt a fán.

Szöget vertek belé, s ő nem sikongott, 
Pedig dőlt már a vére, mint patak; 
Az ég kármin kutyái ordítottak, 
De ő jajszóra sem fakadt.

Láttam, hogy rémített meg százakat 
Az Olajfák hegyén: 
Nyüszítettek, midőn nyugodt szeméből 
Rájuk villant a szürke fény.

Olyan volt, mint víz, mely nem tűr hajót, 
S mit nem gyűrhet le a vihar – 
Mint az ár, melyet megfélemlített 
Feddő, szelíd szavaival.

Nagy mester volt a mi cimboránk, 
Nem kezdte ki gúny és nevetség; 
Bolond a csőcselék, ha azt hiszi, 
Hogy végre most megölte testét.

Én láttam őt még lépes mézet enni, 
Mióta fölszegezték.

(Fordította: Képes Géza)

Konsztantinosz P. Kavafisz: Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé, 
válaszd hozzá a leghosszabb utat, 
mely csupa kaland és felfedezés. 
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól, 
s a haragvó Poszeidontól ne félj. 
Nem kell magad védened ellenük, 
ha gondolatod tiszta és egyetlen 
izgalom fűti tested s lelkedet. 
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz 
Poszeidónnal sosem találkozol, 
hacsak lelkedben nem hordozod őket, 
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat. 
Legyen minél több nyári hajnalod, 
mikor – mily hálás örömmel! – először 
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben. 
Állj meg a föníciai pultok előtt, 
válogass a jó portékák között, 
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt, 
és mindennemű édes illatot, 
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost, 
s tanulj tudósaiktól szüntelen. 
Csak minden gondolatod Ithaka legyen; 
végső célod, hogy egyszer oda juss, 
de ne siess az úttal semmiképp. 
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út, 
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten, 
az út aratásával gazdagon, 
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad. 
Neki köszönöd a szép utazást, 
mit nélküle sosem tehettél volna meg, 
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is; 
a szerzett tudásból s tapasztalatból 
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

(Fordította: Somlyó György)

Thomas Immoos Weltenrose: Az én jó anyám

Az én jó anyám előttem lebeg 
Tengercsillag az éj ködében 
Hét-tenger távol 
Hét-korszak hosszan

Az én jó anyám az én otthonom 
Dávid városa a Királyhegyen 
Hét-szeretet távol 
Hét-alázat széles

Az én jó anyám megtölti a házam 
Misztikus rózsakegyelem-illattal 
Hét-öröm-fényesen 
Hét-fájdalom-mélyen

Az én jó anyám a sírban nyugszik 
Már oly sok éve 
Hét láb mélyen 
Hét láb hosszan

Az én jó anyám az Istennél dalol 
Hét-mennyország-magasan 
Hét-angyalkórus-csengéssel…

(Fordította: B. Hunyadi Dalma (németből))

Johan-Ludvig Runeberg: Paavo gazda

Fent a saarijärvi ősvadonban 
élt fagyos tanyáján Paavo gazda. 
Küszködött, égett kezén a munka, 
ám az Úrtól várt földjére áldást. 
Gyermekével s asszonyával élt ott, 
kínnal szerzett gyér sovány-kenyéren, 
árkot ásott, szántott és vetett s várt. 
Megjött a tavasz, a hó elolvadt 
s hólé elsodorta fél vetését; 
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak 
s a ringó vetés felét lezúzták; 
ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még. 
Haját tépve jajgatott az asszony: 
„Paavo, Paavo, átokvert öreg te, 
koldusbot vár: elhagyott az Isten: 
rossz koldulni, - éhenhalni szörnyűbb”. 
Paavo, kézenfogva asszonyát, szólt: 
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten. 
Felerész fakérget tégy a lisztbe, 
én ezentúl még több árkot ások, 
ám az Úrtól várom majd az áldást”. 
Felerész kéreg sült a kenyérbe, 
kétszer annyi árkot vájt a gazda, 
juha árán vett rozsot, vetett s várt. 
Megjött a tavasz, a hó elolvadt 
s megmaradt: vetés és porhanyó föld; 
jött a nyár, jégzáporok zuhogott 
s a ringó vetés felét lezúzták; 
ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még. 
Haját tépve jajgatott az asszony: 
„Paavo, Paavo, átokvert öreg te, 
haljunk meg, hisz elhagyott az Isten! 
Rossz meghalni, ámde élni szörnyűbb”. 
Paavo, kézenfogva asszonyát szólt: 
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten. 
Kétszer annyi kérget tégy a lisztbe, 
én meg duplaszéles árkot ások, 
ám az Úrtól várom majd az áldást”. 
Kétszeres kéreg sült a kenyérbe, 
duplaszéles árkot vájt a gazda, 
marha árán vett rozsot, vetett s várt. 
Megjött a tavasz, csordult a hólé 
s ár nem vitt el sem vetést, se földet; 
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak 
s a ringó vetést le nem tiporták; 
ősz jött, ám a fagy távol maradt és 
sarlót várt a hullámzó arany-dísz. 
Paavo gazda térdre rogyva mondta: 
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”. 
Térdrehullt az asszony is, míg így szólt: 
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”. 
Agg társához szólt szelíd mosollyal: 
„Paavo, Paavo, kapj sarlóra vígan, 
felvirradtunk boldogabb napokra, 
sutba dobjuk most már a fakérget 
s étkünk tiszta rozsból sült kenyér lesz”. 
Paavo, kézenfogva, asszonyát, szólt: 
„Asszony, asszony, elbuknánk a próbán, 
éhező testvért ha cserben hagynánk: 
Felerész kérget süss a kenyérbe: 
elfagyott a szomszédunk vetése!”

(Fordította: Képes Géza)

2019. május 8., szerda

W. H. Auden: A főváros

Gyönyörnegyed, ahol a gazdagok várakoznak,
várják költségesen a történhető csodákat,
félhomályos vendéglő, szeretők eszik benne egymást,
kávéház, száműzöttek fullánkos pletykafészke:

bájad és berendezésed hatályon kívül helyezi
a tél szigorát és a tavasz kényszerűségét;
a sértett, büntető apa távol fényeidtől,
a vak engedelmesség unalma itt nyilvánvaló.

Zenével, csillogással így mihamar lépre csalsz,
hogy erőinket higgyük határtalannak; és a jámbor,
szórakozott bűnös egy szempillantás alatt
áldozatul esik szíve láthatatlan fúriáinak.

Kivilágítatlan utcákban elrejted a visszataszítót;
gyárakban életek készülnek időleges használatra,
mint gallérok vagy székek; termek mélyén a magányost,
mint a kavicsokat, véletlen formákba préselik.

De az ég, mit fénybe vonsz, izzásod messzire elvilágít
az irdatlan és dermedt vidék sötétségébe,
és mint egy huncut nagybácsi, aki célozgat a tiltott gyümölcsre,
csalogatod éjről éjre földművesek gyerekeit.

(Fordította: Várady Szabolcs)

Fernando Pessoa: Leheletnyi pillanat

Leheletnyi pillanat,
Ugyan mi voltál nekem,
Hogy bennem hagytál egy részt,
Mi el nem múlik sosem?

Évek múltán is fogok
Emlékezni rá, tudom,
Nem tudván már, hogy mi volt,
Hiszen már most sem tudom.

De, bár semmi lenne is,
Egy rész itt marad velem,
Mely üde lesz akkor is,
Ha már nem emlékezem.


(Ladányi-Turóczy Csilla fordítása)

Maja Boriszova: Ajtót se csapva

Nem akkor megy el, amikor hiszed,
nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
aztán a törött kapcsolóval babrál,
újságot böngész a reggeli mellett,
latolgatja a vasárnapi meccset,
aztán egyszer csak megdöbbenve felnéz:
egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
És aztán... minden megy tovább, mint régen,
nem támad tűzvész az asztalközépen,
és a fürdőszobában változatlan
vékonyul tovább a családi szappan...
És aztán lassan gördül év az évre,
a házban kövült nyugalom és béke,
hanem az asszony fázik, egyre fázik,
nem érti.Pedig minden rendben látszik:
takarékos, józan, derék a férje...
Az ég hideg, s mintha esőt ígérne...
Ő ment el, rég, a napjai közül,
ajtót se csapva, észrevétlenül.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Darryn John Murphy: Emlékezz rám

Emlékezz rám a csöndben,
Mikor az eső ömlik este.
Időzve csillagok alatt
A hajnal első fénysugarát várom,
A szerény hangokat, s a visszhang válaszát.

Emlékezz rám tavasszal,
Mikor kinyílnak a virágok.
Én magam ott leszek a csöndben,
Amely a prérin átvonul.

És melletted leszek én akkor is,
Mikor esténként dől a nyári zápor,
Vezetőd leszek, s szívemmel a láng.

A suttogásom édes, jó tanács:
Ragadj meg percet, órát és napot!
A tiszta pompáról a gondolat,
A suttogás is én vagyok...

Vagyok az ember jó reménye, 
Ez hajtja ma a földgolyót,
Éld hát napod és minden perced,
Gyarló gyengéim ostromold.

(Szöllősi Dávid fordítása)

Lao-ce:Az út és az erény könyve

67. rész

Nagy az én utam, tudja egész világ,
s nem apad soha:
mert végtelen,
azért nem apad soha.
Hogyha fogyna,
az időben már elfogyott volna.
Három kincsemhez ragaszkodom:
első a szeretet,
második a mérték,
harmadik a tartózkodás
Szeretek, ezért bátor vagyok,
mérték által hatalmas vagyok,
visszavonulok, hát vezető vagyok.
Manapság
szeretet nélkül merészkednek,
mérték nélkül vezérkednek,
tartózkodás nélkül hatalmaskodnak:
ezért elpusztulnak.
Aki tapintattal vezet hadat,
győzelmet arat;
a szeretettel védekező legyőzhetetlen.
A természet fegyverezi
s a szeretet védelmezi.

(Weöres Sándor fordítása)

2019. március 22., péntek

Wass Albert: Elkésett szerelmeslevél...

Bocsásd meg, hogy csak ma írom
hozzád e rég várt levelet,
mikor az elfutott időt
már visszahozni nem lehet,
mikor lassan hajlott lett vállunk,
hajunk deres, kedvünk nehéz...
Bocsásd meg, hogy ily nagyot késett,
Szinbád, a vidám tengerész.

Hajómat hullámok dobálják,
ringattak színes tengerek,
tündérek, sellők, boszorkányok
bűvöltek a vizek felett.
vihar tülkölt olykor, s vérszínű
tornádó csalta ki merész
birokra kedvem... s ment, dalolt
Szinbád, a vidám tengerész.

Nem gondol Rád? Ki tudhatja,
mire gondol a csönd a mélyben,
míg fönt orkánok orgonálnak
és bőg a szél, s a gyilkos szélben
árboc ropog, vitorla reccsen,
az élet olcsó, úr a vész...
Így élte életét bolondul
Szinbád, a vidám tengerész.

De olykor, ha leszállt az éj,
hullám pihent s a szelek álltak,
csönd volt s a csillagok feredni
korallos szűz mélységbe szálltak:
mint kit titkos varázslat vert meg,
szíve üres lett és nehéz,
s korlátnak dőlve messze nézett
Szinbád, a vidám tengerész.

S tenger fölött, idő fölött
mint halvány, messzi csillagot,
a csillagpárás éjszaka
egy álomarcot ringatott.
Az arcodat. S felzajlott távol
egy emlék, édes, mint a méz...
Rád gondolt és nagyot sóhajtott
Szinbád, az árva tengerész.

S ma vén hajómon elborongva
ím látod: Rád emlékezem.
Tépett vitorlám rongyait
búcsúkendőként lengetem.
Oly rengeteg sok, amit érzek,
s amit mondhatok, oly kevés:
Csak téged hordott szíve mélyén
Szinbád, a hűtlen tengerész.

Te voltál én, és én Te voltam.
Menekültem, s jöttél velem.
Te voltál, kedves, legelső
s a legutolsó szerelem
S mint koldussá lett vén kalóz,
prédált kincsére visszanéz:
úgy gondol ma Rád búcsúzóul
Szinbád, az öreg tengerész.

Mondják: talán még élünk egyszer,
- Ki tudhatja az igazat?
De ha így lesz, új életében
örökre melletted marad.
Vitorlát bont majd, színeset,
illatos víg szelet idéz,
s dalolva száll tengerre Véled
Szinbád, az örök tengerész.

Ady Endre: Akarlak, hát hazudjunk

Adás, ígéret, tilalom,
Parancsolat avagy alázat,
Ki leszel, mikor újra látlak?
Színed elé hadd készülhessek.

Ez volt asszonyos életem,
Harapott szájjal igaz útban
Utálatot is így hazudtam,
Ha így kínálták a szerelmet.

Hát sorsom a komédia:
Mért kérdjem, hogy neked is mért kell?
Bemázolom az arcom vérrel
Vagy krétaporral, mint kívánod.

Fölöttünk csak úgy kél, bukik
A Nap s a napok is úgy múlnak,
Szívek bénulnak s megújulnak
S csak mi nem látjuk egymás arcát.

Csak finita commédia
Akarsz te is majd a szemembe
Nézni ájultan és meredve?
Jól van: akarlak, hát hazudjunk.

Juhász Gyula: Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el, 
De az idők végéig megmaradnak, 
Mint csillagok ragyognak boldogan 
S fényt szórnak minden születő tavasznak. 
Valamikor szép tüzes napok voltak, 
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. 
Ilyen nap volt az, melynek fordulója 
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai 
És lángoló Petőfi szava zengett, 
Kokárda lengett és zászló lobogott; 
A költő kérdett és felelt a nemzet. 
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót 
Lelkes tömeg, de munka dala harsog, 
Szépség, igazság lassan megy előre, 
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz, 
És emlékezve mámoros lesz tőled, 
Tűnt március nagy napja, szép tavasz, 
Mely fölráztad a szunnyadó erőket, 
Mely új tavaszok napját égre hoztad, 
Mely új remények ibolyáját fontad. 
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, 
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

Weöres Sándor: Tavaszköszöntő

Sándor napján
megszakad a tél,
József napján 
eltűnik a szél,
zsákban Benedek
hoz majd meleget,
nincs több fázás,
boldog aki él.

Már közhírré
szétdoboltatik:
minden kislány
férjhez adatik,
szőkék legelébb,
aztán feketék,
végül barnák
és a maradék.

Áprily Lajos: Mit érsz tavasz

Visegrád utcáján megyek,
s köszöntenek az emberek.

S ahogy az évek száma nő,
egyre több lesz a köszönő.

Rám néznek, s külső tisztelet
tüntet ki borzas, ősz fejet.

Autóbuszon egy lány feláll,
s ülőhelyével megkínál.

Maradjon csak - szabadkozom -,
hiszen nem messze utazom.

A szót virtuskodva vetem,
öreg legény, legénykedem.

S ha most völgyembe költözöm,
jön a tavasz, s az is köszön.

Gúnyol? Szeret? Mit mondhatok?
- Mit érsz, tavasz, ha vén vagyok...

2019. március 13., szerda

Conrad F. Meyer: Rekkenő nap

Nyári nap kilobbant, este lőn,
tompa zajjal hullt le evezőm,
fényes őrök, égi silbakok,
merre, merre késtek csillagok?

Sápadt élet, sápadt azúr te fenn!
Mit susogsz, nád, búsan-szemtelen?
Itt az örvény s az ég messze ott,
mért nem jöttök még ti, csillagok?

Édes, édes hang hív és dalol
szüntelenül a mély víz alól,
menj, te rém s habok, ti csillanók,
mégse, mégse jöttök, csillagok?

Végre, végre megtör a homály,
jaj de vártam! Gyér fény szálldogál,
azt se tudtam már, hogy hol vagyok.
El ne hagyjatok, ti csillagok.

(Ford: Kosztolányi Dezső)