Állj meg, szívem, betelt ím az idő.
Ha mást már nem dobogtatsz, mért dobognál?
De nem! Bár nincs szív, érted hevülő,
te csak lobogjál!
Nagy lombhullásban állnak napjaim.
A szerelem virága és gyümölcse
elhullt; csak férge, üszke, csak a kín:
az maradt őszre!
Magányos, messze tűzhányó sziget
a láng már, keblem lankadatlan lángja;
nem fáklyát gyújt, nem diadal-jelet: -
halotti máglya.
A féltés, féltékenység, a remény,
a fájdalom gondját, emésztő gondom:
a szerelmet nem oszthatom meg én,
csak láncát hordom.
De itt, de most, de bántani tovább
ilyen eszmék már lelkemet ne bírják,
hol babér fedi a hős homlokát
s borítja sírját.
Kard, lobogó és körül, lelkesen,
tábor övez, dicsőség, Görögország.
Nem volt szabadabb a spártai sem,
ha pajzson hordták.
Ébredj - (ne Hellász, ő már ébren él!) -
ébredj lelkem! Idézd, hány hősi lélek
során csörgött át eredbe a vér.
Hozzájuk térj meg!
Gyürd le a föl-fölgerjedő hevet,
hisz férfi voltál s az is keserű harc!
Vedd egykedvün, ha borul, ha nevet
a gyönyörű arc.
Ha bánod ifjűságod, mért is élj?
A szép halál hazája - várva máris -
előtted áll. Előre. Sose félj,
egy a halál is.
Keress - lel itt az is, ki nem keres -
katonasírnak való gödröt, dombot.
Igy lesz a legjobb. Nézz hát, légy szemes
és tedd a dolgod.
(Fordította: Illyés Gyula)