Afanaszij Fet: Kikelet

Ez a reggel - e könnyű mámor -
ez a nap - ez a fényzenezápor -
ez a nagy, kék varázs -
e hang, mely fent tovaszárnyal -
ez a sok hang - ez a madár-raj -
ez a gyors csobogás; -

ez a fűz, ez a nyír - ez a zöld gyep -
ezek a hegyek - e völgyek -
e zöld pihe mindenütt -
e méhek - e harmat a bükkön -
e csöppek, e gyöngyök - e sok könny -
e sok éles, tarka fütty; -

ez az alkonyat - e sose szűnő
ez az álmatlan tovatűnő
éj a falu felett -
ez az árny - és hogy süt a friss ágy -
e futamok - ezek a trillák -
ez - a Kikelet!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Fernando Pessoa: Egy esős nap

Egy esős nap éppoly szép, mint egy verőfényes.

Mindkettő létezik: mindegyik olyan, amilyen.

(Somlyó György fordítása)

Czeslaw Milosz: Remény

Reménye annak van, aki hisz benne:

Nem álom a föld, hanem eleven test,

S nem csal a hallás, a tapintás, látás.

És minden dolog, mit a földön ismersz,

Olyan, mint egy kert, ha a kapunál állsz.

Belépni tilos. De hogy van ilyen kert,

Biztos. Ha jobban s okosabban néznénk,

Új virágot és csillagot nem egyet

Megláthatnánk a világ kertjében még.

Ámít a szemünk, egyesek azt mondják,

Hogy nincsen semmi, csupán mi képzeljük,

De épp annak, ki így szól, nincs reménye.

Ha elfordul az ember, azt gondolják,

Háta mögött a világ máris megszűnt,

Mintha tolvajok hordták volna széjjel.

(Kerényi Grácia fordítása)

Nikolajs Kurzens: Ma

Ma szívemben izgalom árad,

ma én nem is én vagyok tán;

ma tombolva száguld a vérem,

ma érzelmek viharát élem

és különös izgalom árad:

ma nevedet suttogja szám!

(Nagy E. József fordítása)

Thomas Hardy: A férfi temetésén

Viszik nyugodni - csöndesen
vonúl a gyászmenet vele;
én hátúl megyek, idegen;
ők, család, s én, a kedvese.

Az én ruhám élénk maradt,
övékén éjsötét a szín;
de szemük könnyet nem mutat,
s engem tűzként emészt a kín!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Bair Dugarov: A nyírfa levelei

A nyírfa levelei

a szerelemről dalolnak.

A szikla a kitartásra

emlékeztet engem.

A fehér virág -

az érzések törékenységére.

A hegyi tó -

a szerelem tisztaságára.

(Dabi István fordítása)

Arthur Rimbaud: Élmény

Kék nyári alkonyon a szűk csapásokon.

szúrós rozsok között járok, majd zsenge fűben, .

megérzem, álmodón, harmatját lábamon,

s hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen.

Semmit sem gondolok s a számon némaság,

De nagy-nagy szerelem borul szívemre tágan,

s a természeten át megyek tovább, tovább,

cigánymód - s boldogan, akár egy nő nyomában.

(Rónay György fordítása)

Ana Blandiana: Hagyd meg, ősz

Hagyj nekem zöld fákat, ősz!

Nézd, szemeim adom neked.

Sárga szélben tegnap éjjel

A fák sírva letérdeltek.

Hagyj nekem kék eget, ősz,

Szórj villámot homlokomra!

Éjszaka - az ég a fűben,

Majd széthasadt, hajladozva.

Hagyd meg ősz, a madarakat,

Űzd el inkább lépteim!

Hajnal egén csordogáltak

Pacsirták üvöltései.

Hagyd meg, ősz, a füvet, hagyd meg

A gyümölcsöket,

Medvét ébren, itthon gólyát,

A nappali fényeket!

Hagyd meg ősz a nappalt, ne sírj

A napba füstfelleget!

Sötétíts el inkább engem,

Úgyis esteledem.

(P. Tóth Irén fordítása)

José Daniel M. Serrallé: Tegnapról mára

Hogyha szerettél már nagyon

-- egy testet, egy dalt, egy éjszakát --,

akkor tudod, hogy az élet annál

szebb és boldogabb nem lesz soha már.

Akár a tébolyult vagy a látnok,

csak azt a lángoló délidőt

vállalod már, s hívod az emlékezet angyalát,

hogy tartsa meg így ezután.

De újabb évek jönnek,

s velük a délidő lassú

békéje, tájak csituló

szépsége, lehető világok

már-már megadón eltűrt jelenléte.

Szerelem-féleség, mellyel

be is éred akár,

bár ez a fájdalommal kötött becstelen

alku lesz csupán.

(Pávai Patak Márta fordítása)

Alphonse-Marie-Louis de Lamartine: A lepke

Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,

langy szellő szárnyakon úszni a szűz eget,

alig-kinyílt virág kebelén ringatózva

fények és illatok közt ittasodni meg,

a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge

sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:

a lepke mámoros fátuma ennyi csak!

Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,

mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,

s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

(Kardos László fordítása)

Fernando Pessoa: Az, ami fáj nekem

Az, ami fáj nekem,

Nem lakik a szívben,

Oly szép dolgok azok,

Miknek nyoma sincsen...

Forma nélküli formák,

Miket a gyötrelem

Nem ismer, s mikről álmot

Nem sző a szerelem.

Mintha a szomorúság

Fa volna, s róla egyre

Hullna a hervadó lomb,

Nyom s köd között kerengve.

(Hárs Ernő fordítása)

Babits Mihály: A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?

Vak dióként dióban zárva lenni

S törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,

Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy --

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Lord George Byron: Harminchatodik születésnapomon

Állj meg, szívem, betelt ím az idő.

Ha mást már nem dobogtatsz, mért dobognál?

De nem! Bár nincs szív, érted hevülő,

te csak lobogjál!

Nagy lombhullásban állnak napjaim.

A szerelem virága és gyümölcse

elhullt; csak férge, üszke, csak a kín:

az maradt őszre!

Magányos, messze tűzhányó sziget

a láng már, keblem lankadatlan lángja;

nem fáklyát gyújt, nem diadal-jelet: -

halotti máglya.

A féltés, féltékenység, a remény,

a fájdalom gondját, emésztő gondom:

a szerelmet nem oszthatom meg én,

csak láncát hordom.

De itt, de most, de bántani tovább

ilyen eszmék már lelkemet ne bírják,

hol babér fedi a hős homlokát

s borítja sírját.

Kard, lobogó és körül, lelkesen,

tábor övez, dicsőség, Görögország.

Nem volt szabadabb a spártai sem,

ha pajzson hordták.

Ébredj - (ne Hellász, ő már ébren él!) -

ébredj lelkem! Idézd, hány hősi lélek

során csörgött át eredbe a vér.

Hozzájuk térj meg!

Gyürd le a föl-fölgerjedő hevet,

hisz férfi voltál s az is keserű harc!

Vedd egykedvün, ha borul, ha nevet

a gyönyörű arc.

Ha bánod ifjűságod, mért is élj?

A szép halál hazája - várva máris -

előtted áll. Előre. Sose félj,

egy a halál is.

Keress - lel itt az is, ki nem keres -

katonasírnak való gödröt, dombot.

Igy lesz a legjobb. Nézz hát, légy szemes

és tedd a dolgod.

(Fordította: Illyés Gyula)

Gyóni Géza: Álmok

Ha a robotban kimerülve

Párnámra hajtom bús fejem,

Lelkemre mintha galamb ülne,

Te édes képed megjelen.

A fényes álmok a tiéid

Azokat mind neked adom -

Álmodja bár a lelkem végig

Selyempárnán vagy kőpadon.

És álmodom selyemhajaddal,

Karod szelíden átölel...

De virrad. Újra itt a hajnal.

Varázsos kép, búcsúzni kell!

Elűzlek, mint a nap az égről

A fényes hajnalcsillagot -

Habár a fájdalom terhétől

Napestig összeroskadok.

Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:

Régen eladta már aztat is a kincsen;

Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,

Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -

Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,

Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.

Van két palotája a Piac-utcába,

De azt a rácoknak adta árendába;

Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,

S elméjébe mindég a drágaság forog.

Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,

Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.

A bús gond béesett orcájában hever,

Mérget kedveltető kincseiből kever.

Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,

Mint aranyára vert királyok képei:

Mint a sírból feljött halott útálsága,

Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,

Mért nem adhatja az áert árendába.

S öszvekalkulálván saját számadását,

Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.

Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -

Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget

Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,

Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.

Azonba mely szörnyű károm következe: -

Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -

Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,

Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -

Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,

Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.