Dhori Qiriazi: Megfigyeltem...

megfigyeltem: akárhányszor vihar tombol
a kis madár lapul és reszket
csak a sas feszül a szélnek...

(Káliz Endre fordítása)

Thomas Stearns Eliot: A könnyező lány szobrához

Csak állj a lépcső legfelső kövére -
hajolj a kert urnáira 
hajadat fesse a napkelte vére -
öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel -
vágd földhöz, és szikrázzon a
szemed szökevény szerelemmel:
hajadat fesse a napkelte vére.
Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
bár ilyen könnyen hagyott volna el,
ilyem emberi-tisztán,
mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
ha többé nem emel föl.
Hiszen találnék
kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
valami mindkettőnknek jó megoldást,
hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.
És elfordult a lány, de őszi szélben
képzeletemet tűnt napokba rántja,
napokba s tűnt pillanatokba:
haja vállára hull, kezében liliom van,
s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
Ma is megráz az emlékezet álma
zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.

(Csillag Tibor fordítása)

Tadeusz Rózewicz: Ha elmész

Reggel ha elmész

éjből kibontott vonalaid

derűsek, akár egy hegedű

a nyírfacsípő

hajlik

az ajzott húrok

még remegnek.

Bevonva körülfonva

érintéseddel

a gyengédség

édes burkával

fekszem ébren.

Felnyílt pillám alá

ömlik a nappal

fehér, mint szemek fehérje

és tiszta.

(Kalász Márton fordítása)

Olga Bergogolc: Csak az riaszt

Csak az riaszt, hogy kiket szeretek,

elveszthetem...

Így aztán minden, minden szeretet

fontos nekem.

Akik kacagnak most - kacagjanak!

- rájuk hagyom.

Megértik látnok-aggodalmamat

majd egy napon.

(Lothár László fordítása)

Álvaro Mutis: Ha futni hallod a vizet

Ha futni hallod a vizet a csatornában,

átkelni szelíd álmát homályon és mohán,

a növényi árnyékban elidőzni vágyó

ismeretlen elhalkuló léptét figyeled.

Ha szerencséd van, és emlékezetedben

megőrzöd ezt a percet, a páfrányok szüntelen

reszketését, a fuldokló és küszködő sarat

az iszapos, örökké úton levő mederben,

ha türelmed, mint a hallgatag,

éleit vesztett, szürke kavicsé akkora,

ha vársz, hogy ajtót nyisson a fény,

jó lesz, ha megtudod, hogy soha

ki nem ejtett nevedet hallod.

A világ gyötrelmes harmóniája

akkor, egyetlen alkalommal

megszólal fülednek.

Vagy kihallod-e az egybecsengést az örökre

és szüntelen elszökő víz zajában?

(Takács Zsuzsa fordítása)

Afanaszij Fet: Kikelet

Ez a reggel - e könnyű mámor -
ez a nap - ez a fényzenezápor -
ez a nagy, kék varázs -
e hang, mely fent tovaszárnyal -
ez a sok hang - ez a madár-raj -
ez a gyors csobogás; -

ez a fűz, ez a nyír - ez a zöld gyep -
ezek a hegyek - e völgyek -
e zöld pihe mindenütt -
e méhek - e harmat a bükkön -
e csöppek, e gyöngyök - e sok könny -
e sok éles, tarka fütty; -

ez az alkonyat - e sose szűnő
ez az álmatlan tovatűnő
éj a falu felett -
ez az árny - és hogy süt a friss ágy -
e futamok - ezek a trillák -
ez - a Kikelet!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Fernando Pessoa: Egy esős nap

Egy esős nap éppoly szép, mint egy verőfényes.

Mindkettő létezik: mindegyik olyan, amilyen.

(Somlyó György fordítása)

Czeslaw Milosz: Remény

Reménye annak van, aki hisz benne:

Nem álom a föld, hanem eleven test,

S nem csal a hallás, a tapintás, látás.

És minden dolog, mit a földön ismersz,

Olyan, mint egy kert, ha a kapunál állsz.

Belépni tilos. De hogy van ilyen kert,

Biztos. Ha jobban s okosabban néznénk,

Új virágot és csillagot nem egyet

Megláthatnánk a világ kertjében még.

Ámít a szemünk, egyesek azt mondják,

Hogy nincsen semmi, csupán mi képzeljük,

De épp annak, ki így szól, nincs reménye.

Ha elfordul az ember, azt gondolják,

Háta mögött a világ máris megszűnt,

Mintha tolvajok hordták volna széjjel.

(Kerényi Grácia fordítása)

Nikolajs Kurzens: Ma

Ma szívemben izgalom árad,

ma én nem is én vagyok tán;

ma tombolva száguld a vérem,

ma érzelmek viharát élem

és különös izgalom árad:

ma nevedet suttogja szám!

(Nagy E. József fordítása)

Thomas Hardy: A férfi temetésén

Viszik nyugodni - csöndesen
vonúl a gyászmenet vele;
én hátúl megyek, idegen;
ők, család, s én, a kedvese.

Az én ruhám élénk maradt,
övékén éjsötét a szín;
de szemük könnyet nem mutat,
s engem tűzként emészt a kín!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Bair Dugarov: A nyírfa levelei

A nyírfa levelei

a szerelemről dalolnak.

A szikla a kitartásra

emlékeztet engem.

A fehér virág -

az érzések törékenységére.

A hegyi tó -

a szerelem tisztaságára.

(Dabi István fordítása)

Arthur Rimbaud: Élmény

Kék nyári alkonyon a szűk csapásokon.

szúrós rozsok között járok, majd zsenge fűben, .

megérzem, álmodón, harmatját lábamon,

s hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen.

Semmit sem gondolok s a számon némaság,

De nagy-nagy szerelem borul szívemre tágan,

s a természeten át megyek tovább, tovább,

cigánymód - s boldogan, akár egy nő nyomában.

(Rónay György fordítása)

Ana Blandiana: Hagyd meg, ősz

Hagyj nekem zöld fákat, ősz!

Nézd, szemeim adom neked.

Sárga szélben tegnap éjjel

A fák sírva letérdeltek.

Hagyj nekem kék eget, ősz,

Szórj villámot homlokomra!

Éjszaka - az ég a fűben,

Majd széthasadt, hajladozva.

Hagyd meg ősz, a madarakat,

Űzd el inkább lépteim!

Hajnal egén csordogáltak

Pacsirták üvöltései.

Hagyd meg, ősz, a füvet, hagyd meg

A gyümölcsöket,

Medvét ébren, itthon gólyát,

A nappali fényeket!

Hagyd meg ősz a nappalt, ne sírj

A napba füstfelleget!

Sötétíts el inkább engem,

Úgyis esteledem.

(P. Tóth Irén fordítása)

José Daniel M. Serrallé: Tegnapról mára

Hogyha szerettél már nagyon

-- egy testet, egy dalt, egy éjszakát --,

akkor tudod, hogy az élet annál

szebb és boldogabb nem lesz soha már.

Akár a tébolyult vagy a látnok,

csak azt a lángoló délidőt

vállalod már, s hívod az emlékezet angyalát,

hogy tartsa meg így ezután.

De újabb évek jönnek,

s velük a délidő lassú

békéje, tájak csituló

szépsége, lehető világok

már-már megadón eltűrt jelenléte.

Szerelem-féleség, mellyel

be is éred akár,

bár ez a fájdalommal kötött becstelen

alku lesz csupán.

(Pávai Patak Márta fordítása)

Alphonse-Marie-Louis de Lamartine: A lepke

Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,

langy szellő szárnyakon úszni a szűz eget,

alig-kinyílt virág kebelén ringatózva

fények és illatok közt ittasodni meg,

a zsenge szárny selyemporát lerázva, lenge

sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:

a lepke mámoros fátuma ennyi csak!

Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,

mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,

s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

(Kardos László fordítása)