Vörösmarty Mihály: A merengőhöz

Laurának 

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt. 

William Blake: Egy homokszemben lásd meg a világot

Egy homokszemben lásd meg a világot,
Egy vadvirágban a fénylő eget,
Egy órában az örökkévalót,
S tartsd tenyeredben a végtelent.
Lásd a világot egy homokszemben,
A mennyországot kis világban,
Őrizd a végtelent két kezedben,
Az örökkévalót egy órában...

(Weöres Sándor fordítása)

Juhász Gyula: Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók, 
Nem mozdulnak a tiszai hajók.
Egyiken távol harmonika szól, 
Tücsök felel rá csöndben valahol.
Az égi rónán ballag már a hold: 
Ezüstösek a tiszai hajók.
Tüzeket raknak az égi tanyák, 
Hallgatják halkan a harmonikát.
Magam a parton egymagam vagyok, 
Tiszai hajók, néma társatok!
Ma nem üzennek hívó távolok, 
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

Vajda János: A nap legszebb része

A nap legszebb része bizonnyal a reggel,
Régi mondás, hogy ki korán kel, kincset lel.
De hogy ember ezt a szabályt követhesse,
Szükséges, hogy jókor feküdjék le este.
Éjfél előtt egy-egy jó órai álom
Bizony majd annyi, mint éjfél után három.
Hogy pedig alvásból mennyi elegendő,
Az életkor szerint különböztetendő.
Legtöbbre van szükség az élet két végén,
A csecsemő-korban, meg ha az ember vén.
Mikor "még" nincsen, vagy "már" fogy az ereje,
Rászorul, hogy hosszú álommal nevelje.
A természet ezt is maga megmutatja,
Legkevesbet alszik a déli nyár napja.
Télen, mikor fénye, ereje halványul,
Alig bír megválni a nagy éjszakátul.
Azt tartotta már a hajdani bölcs Róma,
Aludni hét órát elegendő volna.
Nyolc óra hosszáig hevernek a restek,
Kilenc óra való csak tunya nemesnek.
Délelőtti idő minden perce drága,
Testi - de kiváltkép észbeli munkára.
Az ember ilyenkor leginkább alkalmas,
Mikor még el nem kezd munkálkodni a has.
Nem jó kora reggel mindjárt sokat enni,
De az is árt, ha nincs a gyomorban semmi.
Egyél, ha éhes vagy, de sohase sokat,
Találd el mindenben a bölcs középutat.
Ebéd után magad ne szoktasd álomra,
E szokás rabságát hagyd a késő korra.
Könnyedebb mozgásban telhet egy fél óra,
Azután indulhatsz erősebb dologra.
A vacsora legyen könnyebb, mint az ebéd,
És a lefekvésnél pár órával elébb.
A szegény embernek nem való tivornya,
Jó munkára való erejét megrontja.

Csokonai Vitéz Mihály: A kétszínűség

Vélnéd, hogy a nyalkán pirosló Sodoma
     A legjobb gyümölcsök szép paradicsoma:
Pedig ha skarlátja szádba ketté válik,
     Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik.
Gyakran a mennyei illatú epernek
     Apró leveli közt kígyók is hevernek:
Ne higyj a hozzája csalogató partnak,
     Ne véld, hogy sikamló hantjai megtartnak.
A szív igen szoros helyre vagyon zárva,
     Az ábrázat sokra fordítható lárva:
Sőt még a beszéd is egy oly csalható jel,
     Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel.
Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek
     Egy ártalmas lelket fedező tetemek;
Sőt mit mondok? vagynak olyatén Judások,
     Akiknek halálra árúl csókolások.
Oh, Jupiter! ha már a hamis arannak
     Ily tiszta jelei s bizonysági vannak:
Ugyan hát a hamis szívű rossz embernek
     Testén ilyen jegyek miért nem hevernek?
Különben ki milyen portékákat árúl,
     Azoknak jutalma mind magára hárúl.

Jim Morrison: Ki mondja meg...

Ki tehet róla, ha elmúlik a szerelem?
Ki mondja meg, meddig jó nekem?
Ki tudja azt, ami nem tudható?
Ki hallja meg azt, ami nem elmondható?
Ki tehet róla? Ki mondja meg?
Kedvesem fáj, hogy ezt kell mondanom,
tegnap szerettelek, ma már gyáván elfutok.
Ez csak egy levél, szavakba önteni nem tudom,
nem hazudok neked, nincs miért maradnom.
Ki tehet róla? Ki mondja meg?
Elmegyek. Elmegyek.

(Földes László (Hobo) fordította)

Jim Morrison: A gyűlölet verse

Becsaptalak és megaláztalak,
legvégül elhagytalak kedvesem.
Ha tehettem, a szíved összetörtem,
mikor kellettem, inkább megszöktem.
Kinevettelek, ha igazán szerettél,
imádtalak, ha értem könnyeztél.
Könyörögtél? Megvetettelek.
Kínoztalak, hogy egy kicsit szeresselek.
Hibáztatsz? Többet ne remélj!
A tegnap elmúlt, ilyenné te tettél.

(Földes László (Hobo) fordította)

Jókai Mór: Csak egy délután

Ülj ide mellém, fogd meg a kezem,
hagyd, hogy behunyva maradjon szemem.
Nem kérdezek, és most te se beszélj,
hallgasd, ahogy a csend nekünk mesél.
A hétköznapok kínjai után,
legyen szép ünnep ez a délután.
Nem kell ígéret, nagy fogadkozás,
csak ez a csendes, néma kézfogás.
Úgy menj el majd, hogy észre ne vegyem,
milyen gyorsan múlt az én ünnepem.
Valóság volt? Lehet, álom csupán,
hogy a miénk volt egy egész délután.

Ernest Hemingway: Soha ne légy szomorú

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,
s ne keseredj el, ha nem találod helyed.
A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,
előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,
idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.
Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,
minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,
gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.
Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,
ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,
gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.
Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:
A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

Márai Sándor: Luminal

 Ez már a csend. A szív jár még, dadog.;
Mindig tudtam: „én” nem is én vagyok.
A szív, e lomha nehezék, levontat.
Alul mi van? Még egy felszín? Hasonlat?
Lebuksz a századokba, hamarabb
Mint álma kötélhágcsóján a rab.
Isten rokona! Vinnyogj, sírj. Szegény.
Neved felitta a sár és a fény.
Egy ember voltál, ennyi. Lenn a kedves
Fehér karja a vak sötétben repdes.
Agyad lehúz, mint a hullát a kő,
A földnél mélyebb ez a temető.
S mint múmiát az évezred magánya,
Begöngyöl az álom vak mosolyába,
Már mosolyogsz te is. Ez az egész?
Semminél is alig több zizzenés,
Míg felkáprázik e marék világ itt…
(Ez már csak egy ideg, ami világít.)

Márai Sándor: Hervadó világ

Ajánlás
Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És újra csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.

A hervadó világ
I.
Az éj megóvott benned minden csendet,
két jó szemedből ömlik jó derű,
veled vagyok és minden egyszerű,
két kezed közt a világ csoda csönd lett,
szájamhoz emeled s iszom a csöndet,
hűs, jó tüzet két kis melled felönti,
fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,
idők, világok, hitek múltán
jó hozzád hazajönni.
A titkomat nem kérdezed,
magyarázat a két kezed,
ki léteddel a létet magyarázod,
egyszerre hallgatsz és felelsz:
szeretem benned a világot!
A hervadást én benned ölelem
hervadó nő, egy világ hervad benned,
a te utad a mi utunk,
te már megálltál, mi futunk,
mosolyogsz napos, halott szemmel,
így nevet az ősz, vak leányok
kacéran, furcsán, súlyosan,
a karod terhesen jár, mit a tenger,
ha felhúzza a hold, a telt erő
a nappal titkait benned cseréli,
az éj föltükröz benned feketén,
te hulló csillag vagy és múló ember,
isten elsóhajtott lehelete,
hullok veled én
jón, sűrűn, mélyen, lefele.

II.
Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.
Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,
én sose tudom, e szerelmi kardal
nem tréning-e, egy eljövendő vershez?
sose tudom, lüktet-e benne élet,
hit és erő, benne ver-e vérem?
vagy hiú, kapkodó kísérlet
emberen, világon, téren?
A hívők boldogak, övék a jó rész,
a hallgató növények boldogak,
a kutyák üde csaholása boldog -
a könnyfecsegők, hülyék, boldogak,
akiknek titkos százarcuk a dolgok
egy maszkja alatt mutatják meg priméren
céltalan királyvíz a gondokat
emberen, világon, téren.

III.
Sétánk zenitje ez a domb.
Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb
sárga zenével. A tó lent: könnycsepp
legördült kövér arcán a földnek.
Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,
a folyó dünnyög, mint az ördög dajkák:
mi megéreztük. Szomjas, fonnyadt ajkát
Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.
Feléd nyújtom a szomjamat
te fonnyadt, itatlak belőle,
szüretek tikkadt sűrű csöndje
e perc, érett és hallgatag,
lenn kérdez a világ s felel,
sirat, fütyörész, nevet, jajgat:
némán súgja egy végső értelem
mély válaszát szótlanul: az ajkad.
Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.
A perc (s) az idő elpereg,
időtlen egy, mi volt s mi lesz még,
vagyunk: a föld, a víz, emberek,
vagyunk: ez a zenit s betelt
öncélját zengi rét s az erdő,
az alkonyat kristálya csengő
zenét vert és a föld felett:
vagyunk: élve és halva, egyre
a víz, a fenyők, te meg én,
így szabta meg az isten kedve
s járunk egy ritmus ütemén -
nyújtózik egymáshoz karunk,
ez a zenit. A kéj. Telj el vele,
ősz összesodrott két falevele
egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.

IV.
Meg van még minden egyben: te meg én.
Mi átfutottunk sok-sok emberen
míg egyen lettünk: te meg én,
mondd mi ez a titkos megoldás,
egyedül vagyunk, sose volt más
ember a földkerekén.
A tagjaid mint kis csodák,
tájak vannak benned és naplementék,
százarcú változás és emlék
a tested, egy szavad, egy szalagod.
Tompán nézzük az idegent,
ki padunk mellett megy, az ostobát:
s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

John Keats: Az őszhöz

Halk párák s édes ízek évszaka
Jössz s hű híved, a sárga nap örül
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül,
Vén alma-ágat áldott súly töret
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.

Ki nem látott még téged? Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár,
Vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég,
Kövér nyáj béget s visszazeng a lomb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég.

(Tóth Árpád fordítása)

Kányádi Sándor: Jön az ősz

Jön immár az ismerős,
Széllábú deres ősz.
Sepreget, kotorász,
Meg- megáll, lombot ráz.
Lombot ráz, diót ver,
Krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat.
S harapja, kurtítja
A hosszú napokat.

Charles Baudelaire: Borús ég

Úgy rémlik, pára ül borús nézéseden,
titokzatos szemed (kék? szürke? zöld e szem?)
felváltva lesz szelíd, kegyetlen, álmatag,
fakó és lusta ég fényével bágyatag.

Olyan vagy, mint a langy, fehér, fátylas napok,
mikor révült szívünk lágy könnyeket zokog,
s gúnyolják, míg reánk vad, titkos bú remeg,
alvó elménket a túléber idegek.

Gyakran úgy tűnsz elém, mint a szép messziség,
ha ködös évszakok napfényén gyúl az ég,
óh, éppen úgy tüzelsz, mosdózott tájakúl,
melyekre borús ég tompa sugára hull.

Óh, asszony, bús veszély, óh, bűvös őszi ég,
fagyod és zúzmarád majd épp így vonz-e még?
Konok, kemény teled, ha vágyam rája tört,
ad-é majd vasnál és jégnél maróbb gyönyört?

(Tóth Árpád fordítása)

Pierre de Ronsard: Utolsó vers

Kertet, házat, hazát, itt hagyom a remek
kancsókat, korsókat, a csinnal villogókat,
haldokló hattyuként, hogy szállván úgy daloljak
mint ő, ha búcsúzik kanyargó part felett.

Vége! A szép fonál im letekeredett;
éltem, énekeltem: nevem hírben ragyoghat;
tollam az égre száll, útján a csillagoknak,
messze onnan, hol a vásár világ recseg.

Boldog ki félreáll. Még boldogabb, ki megtér
az ősi semmibe; de még boldogabb ennél,
ki angyalnak siet Krisztus körébe föl,
lenthagyván könnyedén romlandó sár-ruháit,
melyekkel itt a sors, végzet, szerencse játszik:
ki lélek már, szabad a föld nyügeitől!

(Illyés Gyula fordítása)