Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul a szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Reményik Sándor: Halotti beszéd a hulló leveleknek

Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép, igaz-magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk
S ha alászállunk: vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zúzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk,
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utca kövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.

Tóth Árpád: Isten oltó-kése

 Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
 
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
 
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
 
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.

Gámentzy Eduárd: Írok egy darabka csendet

Írok egy darabka csendet,
Neked, hogy ne félj a zajban.
Másoknak nem jelent semmit,
Téged majd átölel halkan.
Írom, mert én is úgy félek.
Nem hallak… mert ahol járok,
Vasbeton-csipkéket vernek,
Hatalmas légkalapácsok.
Mi lenne, ha erre jönnél?
Keresnél! Nem venném észre!
Elnyelné semmi kis hangod,
Toronydaruk köhögése.
Hát nem! Most leteszek mindent!
Vasakat, s mi eddig kellett.
Várlak, s hogy megtalálj végre,
Írok egy darabka csendet…

Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Áprily Lajos: Az őszre várj

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
aranyruhába öltözik a táj
s a magasból megjő a halk pirók.
.
Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szíved,
s a bronz erdő, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.

Weöres Sándor: Üdvösség

Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.

Juhász Gyula: Magyar elégia

Egy ezeréves dal sír lelkemben.
Elénekeljem?
Félek, hogy szívem szakad meg a dalban.
Örökségem e búbánatos dallam.

Ott búg benne az ezeréves átok,
Hiszen tudjátok:
A magyar, aki hívatott a nagyra
És büszke útját mindig félbehagyja.

Ott ég benne az ezeréves bánat,
Mely égre támad,
Miért kell nékünk, napimádó rajnak,
Elébe vágni örök zivatarnak?

Egy ezeréves dallam zsong szívemben,
S érezi lelkem,
Hogy e nótára megy az én életem,
Hogy ez az ének a végzetem nekem!

S ha pályám, bár szép, ó de töredék lesz,
Nékem elég ez.
Legalább népem nagy tragédiája
Az én sorsomban is magát példázza!

Nikolaus Lenau: A harangok hangja

Szélcsend, a tónak nincs hullámverése;
szirtnek, fenyőnek, bércnek, jégfokoknak,
melyek csak fellegekkel társalognak,
töretlen benne most a tükrözése.

Hallik egy-egy száraz lomb reszketése,
s az is, ha szikla-útján friss nyomoknak
apró rögöt perdít a hegytoroknak
s fegyvert sejtő zerge szökkenése.

De lám: harangot kondít most a távol,
bút kelt, de enyhülés is szól szavából;
tehén legel füves hegy oldalában.

A béke szól hozzám a halk zenében,
a béke, mely földünk elhagyta régen
az éden-kor legelső hajnalában.

(Áprily Lajos fordítása)

Petőfi Sándor: Piroslik már a fákon a levél...

Piroslik már a fákon a levél,
Süvölt köztök, süvölt az őszi szél,
Homályos a nap, a mező deres;
Pásztor, betyár meleg tanyát keres.
.
Meleg tanyát a pásztor csak talál,
Vár ott reá kulacs bor, tele tál.
Ha kifogy a kulacs bor s tele tál,
Lágy párnán felesége vele hál.
.
Betyár embernek jó tanyája nincs,
Minden felől csörög rá rabbilincs.
Száraz bokorban húzza meg magát,
Átkozza a hűs őszi éjszakát.

Gemma Moretti: Őszül az erdő

Tegnap százszínű
libegő láng volt,
ma földszagú szél
karjaiban táncolt,
holnap, ha itt jársz,
s felfelé nézel,
elárvult nagy fák
üzennek a széllel.
Arannyal öntve
az erdő alja,
kusza virgács
a bokrok barna gallya,
tüskés ág megfog
s bús őszi jajjal,
elhullt virágát
követeli rajtam.

Reményik Sándor: Ezt mondja..

Bizony mondom, elmúlik e világ.
És bizony mondom, megmaradok én.
S bizony, ha két szív egy ütemre dobban,
Az egy-ütemre ott dobbanok én.

Bizony, mondom, elmúlik a világ.
És bizony mondom, én megmaradok.
S akkor nem két-két szívet kötök egybe,
De a szívekből koszorút fonok.

S mind, aki egymást idelenn szerette,
A csillag-koszorúba bekerül,
S ragyog szerelmük tisztán, szabadon,
Testetlenül és véghetetlenül.

Weöres Sándor: A nap születése és halála

  Mély zsákból ismeretlenül
a napsütés előkerül. 
Láttak már villogó reves fát,
éjszaka világitó gombát,
mocsári ugráló lidércet,
foszforosan tündöklő ércet,
de napsütést, nappalt soha,
csupa fénypetty az éjszaka.
Valaki megnyitván a zsákot
hoz nagy darab világosságot
s a sötétből kék gömbölyűség
magasúl, felhőtlen derült ég.
Majd tarkán és idegenül
a zsákba újra elmerül.

Tóth Árpád: Orfeumi elégia

Táncolt, s míg lomha csellók halkan s búsan kisérték,
Reszketett a szívem: mily szép lehet, ha lágyan
Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban,
S mélyen nyomja a vízre illatos, forró térdét…

Körül zajos szatócsnép vigadt, s csámcsogva majszolt,
Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye,
Ó, olyan jó lett volna a márvány asztalszélre
Szorítni a fejem s sírni egy hosszu jajszót:

Ó, én finom csodákra sóvárgó árva lelkem!
Hát így bújsz meg, én drágám, lomha elteltek s olcsó

Kacajok közt, didergőn, mint nyomorú vadorzó
Vak és sáros bozótban, meddő és fájó lesben?

Hát ennyit ád az élet? egy-egy halk, meleg szépség
Remeg feléd nagynéha a dolgok vadonában:
Távoli s illanó káprázat a homályban,
S csak annál iszonyúbb utána a sötétség…

S szánnivalón, gyötrődve szorult össze az öklöm,
S kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra,
S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta hátra,
S a fülledt termen át vad taps újrázta dörgőn…

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt még a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj, felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.