Radnóti Miklós: Április 1.

Ragyogó rügyre ült le most a nap,

 nevetve szamárfület mutogat.
Madárfi erre eltátja csőrét,
hunyorog feléje a nevető rét
a bárány is csodálkozik.

Csoda,
hogy nem billen ki száján fogsora.
                      
Ragyogó rügyön álldogál a nap,
indulni kész, arany fején kalap.
Fiatal felhő bontja fönt övét
s langyos kis esőt csorgat szerteszét
a rügy kibomlik tőle és a nap
pörögve hull le és továbbszalad.

Kányádi Sándor: Könyörgés tavasszal

Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág.
Tavasz van megint, tavasz van újra,
s az ember, az ember messzire lát.
Ó, szép tavaszom, kedvem kibontó!
Annyi, de annyi bús napon át
Tebenned bíztam, Tetőled vártam
keserű szívem szép igazát.
Bontsd ki a kedvem,
bontsd ki: lobogtasd!
Halovány arcom
fényedhez szoktasd.
Simogasson meg
barkáid bolyha,
sápatag vérem
fesd meg pirosra.
Remény-emlődből,
öröm tejével
szoptass meg engem –
igaz igékkel.
Szépíts, erősíts,
beszélj hozzám,
Tavasz-világom,
Tavasz-anyám.
Te szültél, te nevelj:
fiaddal ne perelj!
Elestem, emelj föl:
ne hagyj el, meg ne ölj.
Apaszd el bánatom,
könnyeim töröld le.
Ékesítsd fejemet,
ragyogjon fölötte
örökzöld május-ág.
S ringassák álmaim
illatos orgonák.
Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág:
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,
keserű szívem szép igazát. 

Gemma Moretti: Emlékeim színes kavicsai

Emlékeim színes kavicsait
tudom, más nem látja drágagyöngynek.
De nékem mind igézően ragyognak,
múltamat őrzik, szépítik jövőmet.
Mi jöhet még? A jövő mit jelent
időben, örömben, fájdalomban?
Kutatni megmaradt szépségek után,
fénysugarakat lesni alkonyatban?
Nem. Csak örülni kell annak, ami van,
ha gondjaim néha feledni tudom,
és más bajában, mások halottjában,
nem a saját halálom siratom.
Ha értékelek minden pillanatot,
amikor nem félek, nem fáj semmi,
amikor békésnek tűnik a jelen,
s mi elveszett, nem vágyom megkeresni.
Mert megtanultam: a mese - múltat
mindig a józan jelen követi,
de ha vigyázok, s jól rejtem szívemben:
emlékeimnek színes gyöngyei
őrzik ifjúságom, őrzik az időt,
fényük bevonja ami volt, ami lesz,
megszelídíti a rejtelmes jövőt.

Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –
.
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el. 

Várnai Zseni: Szolgálj, Szívem...

Csak kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudom, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam, eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy- völgye lágyan kisimul,
csak este ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kitartás, - kipp-kopp... pontosan,
holnap sikerül megint biztosan,
a félúton, szívem jaj meg ne állj
kipp- kopp... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki oda jut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg- megállok s felfohászkodom;
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, meg egy erős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

Várnai Zseni: Katonafiamnak

Én magzatom, szép katonafiam,
szíve vérével ír neked anyád,
Mióta a császár kenyerét eszed
Vörösbe fordult itthon a világ.
Most készülünk a döntő nagy csatára,
S ti lesztek ellenünk majd a sereg,
Ha ráuszítanak önnön véreidre:
Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek.
Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
Már lesi a munkás szolgahadat,
Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
Várja az erőt, mely életet ad.
Most megmérjük irdatlan nagy erőnket,
S nem ringatnak majd kalászt a szelek;
A termőföld Iesz a mi lázadásunk:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
Fiam, ez öreg reszkető sorokban
Én sírok, ki méhemben hordtalak,
Ki eggyé tettem órát, napot éjet,
Hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
Hús a húsomból, vér az én véremből,
Hogy emelhetnél te rám kezet,
Ha én zokogom, sikoltom feléd:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
A reménységünk, mindenünk: az Élet.
Fiam, te döntöd el most a sorunk,
A te felzúdult bús rabszolgavéred;
Bontson el a forradalmi mámor,
Ha hömpölyög a lázadó sereg,
Mint felkorbácsolt zúgó tengerár:
Ne Iőj, fiam, mert én is ott leszek.
Most még csak háborog az óceán,
S a kevély hajót már tépi, dobálja,
Mi lesz, ha majd ős medréből kicsap,
Ha úrrá lesz a tenger akarása;
Mi lesz, ha minden katonafiú
Szülőanyjától kap egy levelet,
Mely lázít gyújt, vérbeborít:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

Gyóni Géza: Csak egy éjszakára...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
    Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
    Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
    Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
    Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
    Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Kányádi Sándor: Mezítláb

Lehúztuk a cipőt is,
úgy mentünk, kéz a kézben.
Ázott hajad esővíz-
illatát most is érzem.
Tapicskoltunk a sárban;
sikolyaidtól bokrosulva
futott a sáncban
a sárga patakocska.
- Gyermekkoroddá lennék
érted, te kedves.
- te jó, te drága.
Társtalan lép az emlék
a kármin köröm pettyes
tavaszi sárba.

Tóth Árpád: Tárcámban egy kép

Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan?
Mért jó: meleg, kis kebeledre búni?
Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni?
Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni,
Mily jó: langy leheléssel gyenge bőrödre fúni,
Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan.
E két sóvár, égő szem végigragyogja vállad,
Ó, mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás,
Mely csak téged kutat éjben, magányban s búban.
Gyengén szorító kerek koszorúban
Ez a két ölelő kar be itt maradna nálad
Te édes és puha, te illatos és pompás.
Mily furcsa, hogy nekem most tőled el kell mennem,
Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek
S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek
S csak úgy viszlek szívemben, mint tárcámban egy képet,
Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet,
Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.

Christian Morgenstern: Jövendőmondás

Fékezhetetlen az időfolyam,
mint virágszirmok sodródunk mi abban,
fékezhetetlen az időroham,
kiáltunk, szavunk szakad szakadatlan.
Az ember rövidke szemrebbenet,
mit az örök Erő munkára fog;
száz emberöltő — mint homok pereg,
a Földgolyó — egy percig ég s forog. 

(Israel Efraim fordítása)

Christian Morgenstern: Két boldog holdbéli bulldog

Eseménydús táj a hold,
Azért van rajt’ annyi folt.
Holdugat és Holdcsahold
Úgy üvölt hogy holdat olt.
Mind a kettő fogvicsorgat,
ként holdhiénára csorgat.
Holdkráterből bőg a csend,
a füled is belecseng.
Eseménydús táj a hold,
Azért van rajt’ annyi folt.
Holdugat és Holdcsahold
Úgy üvölt hogy holdat olt...

(Israel Efraim fordítása)

Christian Morgenstern: A két párhuzamos

Két párhuzamos ment, járni
a végtelen teret,
egyenes lélek-pár, ki
szolid házból ered.
Nem akarták metszeni, ó jaj,
egymást, míg nem jön a vég:
jó támasz volt ez az óhaj,
és titkos büszkeség.
De midőn azután tíz vándor
fényév is elszaladt,
kiveszett a magányos párból
a földi gondolat.
Maguk se tudták, hogy még
párhuzamosok-e?
Az örök fénybe folyt szét
két lélek fény-jele.
Őbenne egyesültek,
átfolyt rajtuk sugara,
mint két szeráf, merültek
az öröklét karjaiba 

(Eörsi István fordítása)

Christian Morgenstern: A féreg gyónása

Kagylóban él egy féreg,
furcsa, hogy ott lakik.
Elsuttogja, ha kéred
szívének titkait.
Kicsinyke szíve csitt-csatt,
hogy repdes, hogy dobog!
Azt hiszitek ez vicc csak?
Oly elmés nem vagyok!
Kagylóban él egy féreg,
furcsa, hogy ott lakik.
Elsuttogja, ha kéred
szívének titkait.

(Zöldi Péter fordítása)

Wass Albert: Honvágy

Susog az erdő, szállnak a szelek,
a szelek szárnyán vándor fellegek,
keletnek szállnak, hazafelé...
Magyarország felé...
Valahol messze áll egy kicsi ház,
csöndjére öreg diófa vigyáz,
küszöbe vásott, födele vén...
úgy vágyom vissza én...
Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy!
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj...
Kicsiny fiacskám, jól figyelj ide:
elszállunk most a széllel messzire!
Távol mezőkön, régi rónán
valaki vár reám...
Vadszőlős tornác, gémeskút...akác...!
Lágy esti fényben árva kicsi ház...!
Rozoga padján bús egyedül
egy öregasszony ül...
Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy!
Olyan vagyok, mint a parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj...
Békés kolompszó, ringó búzaföld...
Árnyas lugasban fülemüle költ...
Szeliden kondul az estharang...
Így szól: galang... galang...
Virágos rétek! Dűlő út...! Patak...!
Szép öreg fűzfák a falu alatt...!
Ha dalol este a csalogány,
vártok -e még reám...?
Ó régi otthon, fáj a szívem érted...
ó régi otthon, látlak-e még téged...?
ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy!
Olyan vagyok, mint a parttól tépett csolnak,
bús őszi lomb, kit vak szelek sodornak,
mint fészket vesztett bánatos madár.
Úgy fáj, ha rád gondolok, úgy fáj...
Úgy fáj... 

Hans-Guido-Klinkner: A csend dala

Az idő zajában
hol hallhatod
kotta és
szöveg nélkül
a csend dalát?
Magányos úton,
roppanó hóban,
két lépés között
befelé hallgatózva:
egy fuvallatban
szívdobbanásod
és lélegzeted
játszanak neked
egy dallamot.

(Bayer Béla fordítása)